A pszichiátriák nem kifejezetten vidám helyek. A pszichiátriai ellátórendszerben uralkodó állapotokról, a területet érő kihívásokról és változásokról ritkán kapunk szívderítő híreket. Éppen ezért tekinthető különleges könyvnek Bartók Ágnes író és Demény Sára rajzoló közös munkája, a Nem feketével – Egy pszichiátria mindennapjai. A magyar és francia kiadásban szinte egyszerre, 2020 őszén megjelent kötetből képet alkothatunk a pszichiátriákon tapasztalható leggyakoribb problémákról.
Bartók józanul számot vet az adminisztrációs kötelezettségek és rutineljárások eredményezte abszurd helyzetekkel, egy-egy pszichiátriai dolgozó cinikus nemtörődömségével vagy a kezelteket körülvevő méltatlan intézményi állapotokkal. A könyv hangneme ugyanakkor közel sem olyan tragikus vagy patetikus, mint amilyen a téma alapján lehetne. Nem társadalomkritikus szatírát olvasunk, noha bőven találhatók benne szatirikus motívumok, és a szerzők nyilvánvalóan kritikusak a pszichiátriai intézményrendszerrel.
A Nem feketével alaphangját, az alkotók hozzáállását mégis inkább az empátia határozza meg, amely nemcsak a pszichiátriai betegek, hanem a hozzátartozóik és az intézmény dolgozói felé is irányul. A könyv nem ismeretterjesztő olvasmány, hanem irodalmi munka, egy olyan, kisprózai szövegeket tartalmazó kötet, amit ráadásul finom humorú rajzok egészítenek ki. Így az elsőre talán komornak vagy súlyosnak tetsző témaválasztás és alaphelyzet – egy szociális munkás mindennapjai a pszichiátrián – végül nem válik nyomasztóvá, vagy legalábbis nem közvetlenül. A kisprózák és a rajzok humorának köszönhetően a könyv nyer valamiféle játékosságot, könnyedséget, ami üdítően hat ebben a témában. Persze a szerzők nem bánják, ha ismeretterjesztő jellege is van a könyvüknek, noha mindenkit óva intenek attól, hogy csak ilyen szemszögből olvassa a kötetet. Mindazonáltal a fejezeteket nyilvánvalóan személyes élményanyag ihlette.
Köbre emelkedik a társadalom abszurditása
Nem mertem volna „őrültekről” írni úgy, hogy én találom ki a történeteket
– magyarázza Bartók Ágnes a Nem feketével hátterét, hozzátéve, hogy egyetlen történet sem pontosan úgy esett meg a valóságban, ahogy a könyvben olvasható. Bartók hét évet dolgozott szociális munkásként egy budapesti pszichiátrián. Noha volt szakirányú végzettsége, eleinte egyáltalán nem akart ezen a területen dolgozni – a filozófia és az esztétika szakot is elvégezte, és inkább bölcsészként tekintett magára. „Kifejezetten taszított a szociális munka, azt gondoltam róla – tévesen –, hogy ehhez eszelősen önzetlennek kell lenni” – mondja.
Egy ismerőse hívására mégis próbanapot vállalt a pszichiátrián, mert foglalkoztatta, hogyan néz ki belülről egy ilyen intézmény. Végül évekig maradt, távozása után pedig szociális munkásokat tanított az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem vonatkozó képzésén. Művészként is inspirálta a fogyatékosság témája és a pszichiátria intézménye, szövegeket írt és rajzokat készített a témában. Az elmúlt években számos közös munkán dolgozott Demény Sárával, a Nem feketével rajzolójával, közös könyvüket is azután kezdték el tervezni, hogy két évvel ezelőtt együtt szerepeltek egy kiállításon.
Párhuzamosan készültek a novellák és a rajzok – amíg a szövegek inkább a szakember szemszögét igyekeznek megmutatni, a képek egy-egy szituáció másik oldalát villantják fel. A pszichiátria atmoszféráját, a szagokat, az érzeteket, a hétköznapivá váló abszurditás tapasztalatát igazán a rajzok erősítik fel. Demény emlékezetes figurákat is teremt, például Lujzit, az idős nőt, aki rendszeresen tejjel mos fel otthon, emiatt éktelenül büdös lesz a lakásban, a lánya pedig felháborodva kéri a szociális munkás segítségét, vagyis azt, hogy Lujzit vegyék vissza a pszichiátriára.
„A színe sárgásfehér, az anyaga egyszerre tűnik puhának és merevnek, úgy képzelem, ha belenyomnám a mutatóujjamat, akkor ott maradna a húsban a mutatóujj formájú bemélyedés” – morfondírozik a kötet beszélője, az érzéki tapasztalatokat pedig Demény rajzai teszik igazán plasztikussá. A könyv elkészítése mellett jelenleg is dolgoznak együtt, a Tilos Rádión fogyatékosság és művészet kapcsolatáról készítenek műsort, és közös művészeti kollektívájukat is működtetik.
A pszichiátriai közeget Bartók azért tartja bárki számára érdekesnek, mert tapasztalata szerint a kapukon belül köbre emelve jelenik meg a mai társadalom abszurditása, az, ahogy az intézményrendszerek „nekifeszülnek a személyes valóságunknak”. Mindazonáltal nem feltétlenül a tipikus pszichiátriai történeteket írta meg. „A korrupcióról például egyáltalán nem írtam, pedig nagyon nehezen álltam meg” – mondja, de úgy érezte, ez a téma eltérítette volna a kötet fókuszát.
Idegenség és szabadság a hierarchia legalján
A könyv fő témája ugyanis az, milyen helyzetekbe keveredik egy szociális munkás a pszichiátrián, egy olyan közegben, ahol voltaképpen idegenül mozog, mert az orvosok és más egészségügyi dolgozók gyakran azt sem tudják, mit keres ő ott. „Egészen 1989-ig nem volt szociálismunka-képzés Magyarországon, emiatt sok idősebb orvos a mai napig nem tudja, mit csinálunk mi a kórházi osztályon. Régen »szociális nővéreket« alkalmaztak, mert valakinek akkor is el kellett intéznie, hogy jó helyre érkezzen a betegek nyugdíja. Engem a hét év alatt számtalanszor neveztek szociális nővérnek, hozzátartozók és kollégák is, és nem viccből” – magyarázza Bartók Ágnes, hogy miért volt különleges helyzetben a pszichiátrián.
Mint mondja, a szociális munkának egyébként is rendkívül alacsony a presztízse itthon, a kórházban többnyire az orvosok sem tekintették őt partnernek, a „hierarchia legalján” helyezkedett el. Pozíciója azonban nemcsak idegenséget, hanem sajátos szabadságot is biztosított neki. „Néha kaptam teljesen irreális, végrehajthatatlan feladatokat, de egyébként békén hagytak” – mondja. Az viszont nehezére esett, hogy igyekezzen betartani a szociális munka etikai szabályait, például azt, hogy a kliensekkel együttműködve, és nem helyettük hoz meg döntéseket, vagy végzi el az adminisztratív és más jellegű feladatokat. Ám Bartók munkáját valójában nem a kezeltek nehezítették meg, hanem a kollégák és a rendszer maga. Beszélgetésünk során ezt úgy fogalmazta meg:
Végső soron maga a rendszer alkalmatlan arra, hogy orvosolja a betegek problémáit. A pszichiátrián lévő emberek kilencven százalékának nem pszichiátrián kellene lennie, mert az állapotuk javítására a kórházi ellátás nem, vagy csak időlegesen képes.
Mindez átvezet a magyar pszichiátriai ellátás alapvető problémájára, vagyis arra a gyakorlatra, amely még mindig a páciensek kórházi kezelésére helyezi a hangsúlyt másfajta segítségnyújtás helyett. „A pszichiátriai betegség nem fekvőbetegség” – mondja az író. A hatósági szabályozás értelmében az intézményeknek fel kell tölteniük a kórházi ágyakat, holott a betegeknek nem kórházi kezelésre lenne szükségük. Bartók részben ezért sem tudja megítélni, milyen hatása lehet két budapesti pszichiátria tervezett összevonásának, de azt mondja, nem tartja egyértelműen értelmetlennek az ötletet (a kormány eredetileg három intézményt vont volna össze, a jelenlegi tervek szerint végül kettő, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet, illetve az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet egyesítéséről döntenek).
A magánynál nincs általánosabb probléma
Ugyan más keretek között, de a könyvben bemutatott pszichiátriai betegekéhez hasonló esetekkel Demény Sára is találkozik. Ő családjával együtt Brüsszelben él, ahol egy inkluzív művészeti központban dolgozik, vagyis egy olyan, az egészségügyi és szociális ellátórendszertől független intézményben, ahol az integráció szemléletével ellentétben – amely szerint ép emberek és közöttük néhány fogyatékkal élő alkot egy közösséget – elvileg fele-fele arányban foglalkoznak fogyatékkal élő és ép emberekkel. Maga körül azt látja, vonzó önkénteskedni, civil szervezeteknél dolgozni, ami gyökeresen ellentmond szerzőtársa itthoni tapasztalatainak. „Ha elmondom, hogy szociális munkával foglalkozom, néhányan azt kérdezik, miért nem tanultam inkább valamit” – mondja Bartók Ágnes. Oktatóként is azt érzékeli, hogy szociális munkásnak többnyire volt állami gondozottak tanulnak, vagy olyan, ötven körüli szociális dolgozók, akik most szereznének diplomát a valamivel elfogadhatóbb fizetés reményében. Illetve – mint minden segítő szakma esetében – azok, akik saját életükben tapasztaltak olyan nehézségeket, amelyek miatt ez a terület érdekelni kezdi őket.
Noha kórházi szociális munkásként már nem dolgozik, Bartók igyekezett kapcsolatban maradni a területtel. A pszichiátria után a Soteria Alapítvány Matéria klubházában is dolgozott, egy olyan közösségi pszichiátriai ellátórendszerben, amelynek az a célja, hogy a kliensek ne kerüljenek kórházba vagy zsúfolt otthonokba, helyette a saját környezetükben kapjanak segítséget. A hasonló, zárt intézményekben tapasztalható állapotokról a Nem feketével egy-egy erősebb bekezdése is tudósít: „A zárt részlegünkön bűz van, vizelet, széklet, gennyedző felfekvések maró elegye, rácsozott ablakok, motyogó, totyogó emberek szörnyű, szakadt és kimoshatatlan foltokkal tarkított kórházi pizsamákban, többen közülük kikötözve egy-egy oszlophoz vagy ágyhoz.”
Ezek a részletek jelzik, hogy a Nem feketével egyáltalán nem szépíti meg a pszichiátriai valóságot. A fejezetek viszont ennek ellenére, a rajzok kiegészítő-értelmező szerepe miatt is, megőrzik a humorukat. A rövid, pároldalas szövegekkel összefüggésben nem túlzás az örkényi egyperceseket említeni, nemcsak hangvételük, hanem témájuk, az egyén és az őt ellenőrző-felügyelő intézményrendszer abszurd összefeszülése miatt sem. Emiatt úgy érezhetjük, árnyalt képet kapunk a pszichiátriai állapotokról, és a Nem feketével hatékonyabban irányítja az olvasói figyelmet erre a területre, mint a komorabb hangvételű beszámolók.
A figyelemre pedig a szokásosnál nagyobb szükségük van a pszichiátriai kezelteknek. Bartók Ágnes úgy véli, a koronavírus-járvány miatt a páciensek különösen nehéz helyzetbe kerültek. Szinte mindannyiuknak a magány a legfőbb problémája, ezért most nagyon megszenvedik, hogy nincsenek megfelelően integrálva a társadalomba. Demény Sára hasonlóan írja le a járvány okozta változásokat a saját munkájában. „A mi műhelyeinkben meghatározó fontosságú a fizikai jelenlét, egymás közelsége, érintése. Ez teljesen kiesett a tavasszal, most meg már nem is találkozunk” – mondja munkahelyéről. Hozzáteszi, talán jobb is, hogy ősszel már nem is találkoztak a művészeti központ diákjaival. Így valamivel könnyebb elviselni, hogy nem ölelhetnék meg úgy egymást és őt, ahogyan megszokták.
