Az elmúlt években a világsajtó egyre többször foglalkozott Észak-Koreával, hiszen a világ egyik utolsó totális diktatúrája számtalanszor hívta fel magára a figyelmet: rakéta- és atomprogramja, hackerei, az óriási társadalmi különbségek, a világtól való majdnem teljes elzárkózás, a külföldről érkezők kedvéért épített, díszletként funkcionáló városnegyedek és kórházak, az országból megszökni tudó emberek sokszor vérfagyasztó beszámolói, illetve a 2011-ben hatalomra került Kim Dzsong Un módszerei mind-mind eljutottak a legnagyobb lapokig.
Az ország – ahol hivatalosan még mindig nincs koronavírus-járvány – korábbi történetéről azonban meglepően kevésszer esik szó, pedig az tele van erős történetekkel (1974-ben vásároltak például ezer Volvót, amit azóta sem fizettek ki), sőt a Rákosi-éra alatt Magyarországgal is szoros kapcsolatot ápoltak.
E mostani történet kezdetéért a második világháború végéig kell visszaugranunk, mikor Korea felszabadult a három és fél évtizedes japán gyarmati uralom alól, a szövetségesek pedig két részre osztották: északon a szovjet, délen pedig az amerikai csapatok vették át az irányítást. A Koreai-félsziget ezzel két részre szakadt: az északi rész élére a Vörös Hadsereg egykori tisztje, Kim Ir Szen, délen pedig az Egyesült Államokból hazatért Li Szin Man ült a vezetői székbe.
Az egységes Korea megteremtése az eltérő ideológiák miatt lehetetlenné vált, így Kim a fegyveres megoldáshoz nyúlt. Az 1950. június 25-én indult invázió részeként az erős hadsereget létrehozó északiak elfoglalták Szöult, illetve a déli területek jó részét. A három éven át tartó harcokban a délieket az ENSZ és az Egyesült Államok erői segítették, de ennek ellenére is állóháború alakult ki. Az 1953. július 27-én megkötött tűzszüneti egyezményben (a háború tehát jogilag még ma is tart, főleg, hogy Észak-Korea 2013-ban felmondta az egyezményt) jórészt az 1950 előtti határokat állították vissza.
A harcok alatt a szocialista blokk országai is kifejezték a szimpátiájukat a koreai nép felé: Magyarországról kisebb-nagyobb pénzösszegek és szeretetcsomagok indultak útnak, sőt 1950-ben egy magyar orvoscsoport a százezres Szarivonban megnyitotta a ma is működő, az első években Rákosi Mátyás nevét viselő Magyar Kórházat, ahol az első hét évben magyar szót is hallhattak a betegek.
A kapcsolat 1951-re új szintre lépett, hiszen ekkortól
Előbb kétszáz hadiárvát, illetve nevelőiket helyezték el a Szabadság-hegyen álló Erdei Iskolában, ami rövidesen a Kim Ir Szen Iskola nevet vette fel, tantervét pedig természetesen a koreaiak állították össze.
Az első tanév után a külügyminisztérium úgy érezte, hogy a diákok egyáltalán nem haladnak jól a magyar nyelv tanulásával, így az iskola 1952-től már csak diákotthonként működött, lakóikat pedig a környező gimnáziumok és általános iskolákba íratták be – köztük a Petőfi Sándor Gimnáziumba, ahol később a költő-műfordító Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) tanított nekik magyar nyelvet és irodalmat.
1952-től már idősebbek is érkeztek, akiket előbb a Sváb-hegy aljában álló villák egyikébe, majd a Zsombolyai utcai diákotthonba, végül pedig különböző felsőoktatási kollégiumokba költöztettek.
Az egyetemisták érkezés után egy rend ruhát kaptak a Corvinból, de költőpénzt alig, így a hétvégéken mindig éhesek voltak. Ennek fényében furcsán hangzik a tény, hogy heti egyszer elmehettek a Gellért Fürdőbe, havonta pedig az Operaházba is. A technikumok diákjai ugyanekkor ingyen mozizhattak és villamosozhattak.
1953-ban, a Kim Ir Szen Iskola tehermentesítésére megszületett a legkisebbeket fogadó, az észak-koreai Nőszövetség vezetőjének nevét felvett (az avatási ünnepségről rövid filmhíradó is készült) hűvösvölgyi Pak Den Aj Gyermekotthon.
A komoly költségeket felemésztő, egymástól korcsoportonként tudatosan elszigetelt érkezők beilleszkedése nem sikerült túl jól, hiszen az iskolákban gyenge nyelvismeretük ellenére is mindig jó jegyet kaptak, és a ruházatuk is jóval rendezettebb volt – hiszen ezt az állam fizette –, így osztálytársaik sokszor kiközösítették őket.
A két gyermekotthon
A Pak Den Aj egykori épülete (Hűvösvölgyi út 165.) 1894-ben született. Előbb csárdaként, majd vendéglőként (Tátra, majd Holzspach néven), végül pedig egy jókora bővítés után panzióként működött. 1928-ban került az állam kezébe, a következő évben pedig Horthy Miklósné Gyermekotthonai néven egy bentlakásos otthon nyitotta meg a kapuit az épületben. Ennek működését 1948-ig a Szent Kereszt-nővérek segítették, majd négy évtizedre állami gondozott fiúk költöztek az intézménybe, leszámítva azt a néhány évet, míg az állam az észak-koreai hadiárváknak adott itt helyet. Az épületben ma a Hűvösvölgyi Gyermekotthon működik.
A Kim Ir Szen Iskola története is érdekes: a Diós árok 40. számú telkén álló épület 1931-ben, a székesfőváros első erdei iskolájaként született, aminek célja a budapesti általános iskolák vérszegény, gyenge, vagy tüdőbajra hajlamos gyermekeinek kellő orvosi felügyelet és gondozás melletti megerősítése. A gyerekek két-három hónapot töltöttek itt, majd visszatértek a régi iskoláikba. A rendszert végül a koreaiak kedvéért dobták félre. Az épület az 1956 végén hazautaztatott gyerekek indulása után is gyermekotthon maradt. Az Esze Tamás Gyermekotthont ma a főváros kezeli, híre azonban nem túl jó: 2019 nyarán néhány lakója rettegésben tartotta a környéket, a többiek pedig lejárt élelmiszerek közt, kellő kontroll – így a tankötelezettség teljesítésének ellenőrzése – nélkül nevelkedtek.
A magyarul egy idő után már igen jól beszélő, az órákon mindig öltönyben és nyakkendőben feltűnő egyetemistáknak könnyebb volt a helyzete, a Korea iránti nemzeti szimpátia azonban az évtized közepére eltűnt, így a magyar, illetve a néha disszidáláson gondolkodó vendégdiákok kapcsolata nem egy esetben verekedésig fajult.
Az október 23-án indult forradalom rájuk is jókora hatással volt, sőt a magyarországi történések Észak-Koreát is átformálták.
A véres harcok
A középiskolások és egyetemisták aktívan részt vettek a forradalomban, sőt a felkelők egy részének nélkülük igen kevés esélye lett volna a túlélésre – derül ki Csoma kutatásaiból.
Egyikük, egy Móricz Zsigmond körtéren segítő huszonnégy éves műegyetemista, Zang Gi Hong a tengerentúli riportereknek köszönhetően pillanatok alatt világhírűvé vált. A magyar kutató 2012-ben készített vele interjút, amiből kiderült, hogy az akkor nyolcvanéves férfi egyik kollégiumi szobatársa volt az események egyik vezére, így október 23-án, 11-12 óra magasságában szobájuk már tele volt a Csepel-szigetről hozott gépfegyverekkel, használni azonban senki sem tudta őket.
Ezek a koraiul tabalcsongnak nevezett dobtáras géppisztolyok voltak, a szobám ajtajában állva mutattam meg nekik, hogyan kell biztonságosan tárat cserélni
– mesélte közel hat évtizeddel később a magyar kutatónak.
A Móricz Zsigmond körtéren a kézigránát és az aknavető használatát bemutató, de a harcokban is részt vett férfi 1956. decemberében a zöldhatáron át előbb Ausztriába szökött, majd a dél-koreaiak miatt – nem fogadta el a dél-koreai elnök meghívását, hogy antikommunista beszédeket tartson az országban, így továbbutazását hátráltatták – csak egy évvel később indulhatott el az Egyesült Államok felé, ahol azután megbecsült építészmérnökké vált.
Nemcsak a Körtéren, de az események egyik központi helyszínévé vált Széna téren is felbukkantak észak-koreaiak: a Petőfi Sándor Gimnázium egykori diákja, Tamás Mihály egy, az akkor szintén gimnázista Perjesi Tibor pedig három osztálytársát említette, míg Mezey Katalin költőnő a forradalmárokat étellel segítő, a pesti oldalról gulyást cipelő koreai fiatalokról számolt be.
A forradalom ikonikus helyszínévé vált Corvin közben, illetve a Nagykörút és az Üllői út találkozásánál nem, Ferencváros más részein azonban szintén feltűntek a távol-keleti tanulók: a Tűzoltó és Ernő utcák metszéspontjánál álló iskolaépületben több észak-koreai, illetve koreai nemzetiségű, de Kínában született fiatal is magyarázta a benzines palack, a lőfegyverek, illetve a kézigránát használatát.
Csoma a Nagyvárad téren filmező és a környéken harcoló Herzum Péterrel – a belgrádi és a Magyar Televízió későbbi munkatársával, majd rendezőjével – való beszélgetése ennek okára is fényt derített:
A diákok nem csak tanítottak és harcoltak: az orvostanhallgatók az Üllői úti klinikán sebesülteket ápoltak, sőt egy női hallgató egy Tűzoltó utcához közeli elsősegélyhelyen még egy szülést is levezetett. Herzum beszámolói szerint ő később elhunyt, bár észak-koreaiak magyarországi haláleseteiről a Csoma által elért dokumentumok nem számoltak be. Nemcsak Budapesten tanultak persze koreaiak, hanem többek közt a veszprémi Vegyipari Egyetemen is. Itt tizenöt diákot képeztek, közülük néhányan pedig egészen biztosan bekapcsolódtak az eseményekbe.
Nem mindenki nézte azonban ezt jó szemmel: több műegyetemista például azért kívánt hazatérni, mert véleményük szerint Magyarországon „fasiszta veszélynek” vannak kitéve. Az első hallásra alaptalannak tűnő indok meglepő módon mégis megalapozott volt, hiszen október végén, illetve a forradalom november 4-i leverését követően verbális atrocitások is érték a távol-keletieket, hiszen a Vörös Hadsereg katonáival azonosították őket.
Az északi visszhang
Az ellenfeleit alig két hónappal a magyarországi események előtt kiszorító Kim Ir Szen és kormánya nyilvánvalóan elítélte az eseményeket, a szovjet jelentéseket átvevő pártlap pedig zavargásokként számolt be róla.
Október végén a rezsim felismerte, hogy a Magyarországon tanuló északiak – akik közt társaikat figyelő ügynökök is voltak – könnyen hazavihetik magukkal a forradalmi lendületet, és minél gyorsabban haza kell őket hívniuk.
Azok jó része azonban maradni kívánt, sőt az őket fogadó oktatási intézmények vezetői is sorra küldtek levelet a magyar nagykövetségnek, kérve a hatóságokat, hogy legalább a tanulmányaik végén járók megszerezhessék a diplomájukat, vagy befejezhessék a szakmát adó képzésüket. A leveleket azok nagy száma miatt Budapestről végül sosem továbbították Phenjanba.
Felkelés a Magyar Kórházban
A magyarországi események híre gyorsan elért a szarivoni, akkor már nem Rákosi nevét viselő kórházba, hiszen több magyar dolgozó családja táviratokban számolt be a helyzetről.
A részletekre Csoma kutatása derített fényt: egy bőrgyógyászt például családtagjai arról értesítettek, hogy Nyugatra disszidáltak, így az orvos is megpróbálkozott ugyanezzel. Még Észak-Koreában feltartóztatták. Hasonló döntésre jutott egy röntgenorvos, illetve egy gyermekgyógyász is, akik november 3-án többi társukat is arra biztatták, hogy kérjék ki az útlevelüket a phenjani magyar konzulátustól, majd utazzanak Kínába, és ajánlják fel szolgálataikat a Nemzetközi Vöröskeresztnek, ami minden bizonnyal segíteni fogja őket.
A gyermekgyógyász végül Szarivonban maradt, két társát azonban nem marasztalták. A nagykövetség előbb csak egy szakaszon akarta megvenni a jegyüket, de időben felismerték, hogy ezzel a disszidálást segítették volna, így az orvosok közvetlen csatlakozással jutottak el Budapestig. Menekülésre nem volt esélyük, hiszen a konzulátus gondoskodott arról, hogy a két férfi ne térhessen le az útról.
A hazaérkezésük után röviddel egyetemi oktatói kinevezést kapó szakemberek itthon is „folytatták a bomlasztást”: a Koreában maradtak rokonainak meséltek a történtekről, akik közül ezután többen is árulóként kezdtek tekinteni a férjeikre – olvasható a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött jelentésekben.
Az észak-koreai vezetés végül 715 diák hazahívásáról döntött, 25 egyetemista, illetve 89, utolsó évét töltő technikumi tanuló azonban még maradhatott.
Volt, aki Phenjan helyett inkább Nyugat-Európa felé vette az irányt. Csoma szerint az osztrák hatóságok négy diák belépését regisztrálták: a már említett Zang Gi Hong mellett Rim Zang Dong egészségügyi technikumi tanuló Nyugat-Németországot tűzte ki célul (végül ott telepedett le, és urológus lett), az ugyanoda járó Zang The pedig egy amerikai orvosi egyetemre akart eljutni.
A hazautazók 1957 első napjaiban értek Phenjanba, a hatóságoknak pedig eszük ágában sem volt csak úgy hazaengedni őket: az akkor az északi fővárosban szolgálatot teljesítő nagykövet, Práth Károly szerint a diákoknak a magyar forradalomról alkotott véleményüket csiszolni vágyó politikai átképzésben kellett részt venniük, mielőtt folytathatták volna a tanulmányaikat.
A próbálkozás nem érte el a célját: Csoma Andrej Lankov orosz történész kutatásaira hivatkozva ugyanis arról számolt be, hogy a Kim Ir Szen Egyetemen a magyar ügy mellett kiálló falfirkák, illetve kézzel írt röplapok jelentek meg, sőt
A diákok mindemellett nem jutottak hozzá az általuk olvasni kívánt magyar nyelvű, szakmai lapokhoz, ebben pedig sem az egyetemek, sem a nagykövetség nem tudta segíteni őket.
A történtek Kim Ir Szenre is óriási hatást gyakoroltak. Az ország egyre inkább bezárkózott, sőt a tisztogatások is megindultak. Egyetemi és középiskolai tanárok vesztették el a munkájukat, a diktátor politikai ellenfelei börtönbe kerültek, a szovjet állampolgárságot kapó koreaiak pedig menekülni kezdtek az országból. Ugyanígy tettek a nemzetközi házasságokban élők is, köztük azzal a két fiatal magyar nővel, akik korábban a hazarendelt diákok házastársaiként férjükkel tartottak.
Az akkor a magyar nagykövetségen dolgozó Garajszki István és kollégái a lehető legtöbbet próbálták megtenni értük, de a harc teljesen reménytelen volt:
Rendszeresen jártak a követségre, segítettük őket. Húshoz különösebben nem jutottak hozzá, mi pedig vásároltunk nekik. Tejet is. Körülbelül két-három évig bírták, de aztán látták, hogy lehetetlen tovább maradni. Egyszerűen nem bírták idegileg azokat a körülményeket, amik ott voltak. A koreai férjeik mondták, hogy nincsen semmi baj, de inkább menjenek haza.
A hatvanas évek hajnalán már a kelet-európai szocialista országok diplomatáit is sorra érték kellemetlenségek, amin a Szovjetunió és Kína közti viszony 1963-as hirtelen romlása is súlyosbított. A magyar diplomatákat sokszor áruhiányra hivatkozva nem szolgálták ki, sőt az ellenőrzések is jóval szigorúbbá váltak – igazoltatták például a nemzetiszínű zászlót magán viselő nagyköveti autót, az előre megbeszélt minisztériumi találkozókra érkező diplomatákat pedig végül senki sem fogadta.
Dél-Korea és a magyar forradalom
A déliek számos tömegdemonstrációval is próbálták rávenni az északiakat, hogy ők is lázadjanak fel az elnyomó, kommunista hatalom ellen, a kormány katonai tervet is készített arra az esetre, ha a szomszédos államban harcok kezdődnének. Ezek végül nem váltak valósággá, a görcsösen antikommunista állam azonban eközben sem adta fel, hogy valamiképp a saját hasznára fordítsa a magyarországi történéseket.
A déli diplomaták az Ausztriába menekülő északiak közül ezért kettőnek is felajánlották, hogy utazzanak Szöulba, hiszen onnan könnyebb lesz majd az Egyesült Államokba jutni. Zang Gi Hong ezt nem fogadta el, Zang The viszont élt a lehetőséggel. Balszerencséjére, hiszen a dél-koreai kormány nem szívjóságból akarta segíteni őt a célja elérésében, hanem azért, hogy később tolmácsolhasson az érkező emigráns magyarok, illetve a déli tömegek közt.
Csoma egy konkrét esetről is beszámolt: 1957. július 13-án Kim álnéven (minden negyedik koreainak ez a vezetékneve) ő fogadta a repülőtéren az országba érkezett három emigráns magyar diákot – köztük Derecskey Károlyt, aki az útról három évvel később írt beszámolójában nem épp pozitív képet festett az államról. Leírása szerint a szállásáról mindenhová detektívek követték, autójukat pedig két oldalról egy-egy állambiztonsági dzsip védte. A túlzott védelmet a férfi szóvá tette, vendéglátói azonban kijelentették: erre feltétlenül szükség van, hiszen tökéletes célpontot jelentenek az északi merénylőknek.
Ennél távolabb persze semmi sem állhatott volna az igazságtól, hiszen a valódi ok a magyar kutató szerint
Ezt a megállapítást tovább erősíti a Derecskey által tartott spontán beszéd is, aminek ötletét hallva a déliek szemmel láthatóan feszültté váltak, de nem mondtak nemet a kérésre. Zang The a repülőtéri búcsúzáskor könnyek közt kérte a magyarokat, hogy mentsék ki az országból, azoknak azonban nem volt módjuk erre. A férfi végül Szöulban végezte el az orvosi egyetemet, majd Michiganbe költözött, ahol elismert pszichiáterré vált.
Erre valószínűleg csak azért volt esélye, mert ekkor már nem a Dél-Koreát megszilárdító, de vitatott megítélésű – a korai háború három éve alatt százezer baloldalit kivégeztető – Li Szin Man volt hatalmon. A felszínen demokratikus, de valójában mélyen korrupt és diktatorikus államban aratott harmadik választási győzelmének (a szavazatok kilencven százalékát szerezte meg) bejelentését ugyanis egy, többek közt a magyarok korábbi beszédei által lángra lobbantott forradalom követte, melynek során lemondásra kényszerült. A demonstrációk ezzel nem értek véget, sőt az ország 1961 tavaszán egy Amerika-elleni felkelés szélére sodródott, lehetőséget adva a kettészakadt ország kommunista uralom alatti egyesítésének. Ez végül nem történt meg, mivel Pak Csong Hi tábornok került hatalomra államcsíny útján, majd megindult az ország gyors iparosítása és modernizálása.
Az elmúlt ötven év
Budapestre a hetvenes évektől újra érkeztek egyetemisták a diktatúrából, ennek a hagyománynak azonban Magyarország és Dél-Korea 1989-as diplomáciai kapcsolatfelvétele hirtelen véget vetett.
A magyar fővárosban ekkor Kim Ir Szen fia, Kim Phjong Il –az ország vezetését 1994-ben átvett Kim Dzsong Il testvére – volt a nagykövet, akit azonnal Szófiába helyeztek át, a Phenjanban szolgálatot teljesítő Lengyel Miklóst pedig nemes egyszerűséggel kiutasították Észak-Koreából.
A magyar állam 1998-ban még új nagykövetséget építtetett a távoli országban – ennek terveit a többek közt a Papp László Budapest Sportarénát (2003), illetve a Puskás Ferenc Stadiont (2019) tervező Skardelli György szignózta –, ez azonban azóta is üresen áll. A budapesti észak-koreai nagykövetség végül egy évvel ezután, 1999-ben zárt be, személyzete pedig Bécsbe hajózott át.
