III. Béla rejtélyes krónikását, Anonymust nyolc évszázaddal halála után sem ismerjük – neve például nem maradt fenn, ezért emlegetjük Anonymus, vagy épp Bele Regis Notarius, azaz Béla király [névtelen] jegyzőjeként –, legfontosabb műve, a Gesta Hungarorum nélkül azonban a honfoglalás körüli történek részleteit sem ismernénk.
Az őshaza elhagyásától Géza fejedelem koráig tartó időszakot felölelő, a XVIII. század derekán újra felfedezett munkában nem a száraz történelmi tények szerepelnek, hiszen a szerző a honfoglalók saját maga által kitalált ellenfeleket írta le, számos, valóban megtörtént eseményről, illetve bizonyítottan létező ellenséges vezetőkről azonban nem emlékezik meg. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy a mű a korról rendelkezésre álló források hiánya miatt ne lenne nélkülözhetetlen, hiszen nem csak a Kárpát-medencében való letelepedésről mesél, de a XIII. század hajnala elé is tükröt tart.
Népszerűsége a szöveg felfedezése óta töretlen, ennek fényében pedig nem meglepő, hogy a századfordulón Bánffy Dezső (1843-1911) miniszterelnök felkérte Ligeti Miklós (1871-1944) szobrászművészt, hogy öntse bronzba a rejtélyes alakot.
A fiatal alkotó a szolnoki művésztelepen készítette el az 1,9 méter magas alkotást, aminek teljes méretű gipszmintája egészen a Tanácsköztársaság beköszöntéig díszítette a telep kertjét.
A jegyző alakjáról semmiféle leírás nem maradt fenn, így Ligetinek nehéz dolga volt:
Elhagytam minden mellékest és csak az alakra fektettem súlyt, régi olasz, latin leírások alapján az akkori papi öltözékre. Törekedtem az arcot homályba burkolni, és az alakkal kifejezni, amit gondoltam, misztikussá tenni azt, mi titok volt, és marad, a történelmi Gesta Hungarorummal a kézben
– emlékezett meg később a folyamatról.
A hosszú évtizedeken át együttműködő építészpáros, Bálint Zoltán (1871-1939) és Jámbor Lajos (1869-1955) által tervezett, a fővárosban dolgozó olasz kőfaragók egyike, Luigi Mazzi (életművét korábban hosszú cikkben mutattuk be) által elkészített talapzatra megálmodott szobor születése, majd köztérre telepítése nem volt nehézségektől mentes, a tervzsűrit alkotó szobrászlegendák ugyanis nem adtak azonnal zöld utat a művésznek:
A kérdést végül szavazásra bocsátották, az eredmény azonban döntetlen lett, így a miniszterelnök kezébe került a döntés. Bánffy végül bölcsen döntött: felkérte a szobrászt, hogy készítsen egy olyan variánst is, ahol az arc szabadon látszik.
Végül nem ez lett a befutó, hiszen az első változat előbb a Velencei Biennálén aratott sikert, majd a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg egy példányát, végül pedig a harminc főre bővült zsűri is egyhangúan mellette döntött, sőt, arra is kötelezte Ligetit, hogy
Az elkészült alkotás költségeit Ferenc József állta – a tíz, általa a fővárosnak ajándékozott szoborból ez volt az ötödik –, 1903. november 8-i avatása óta pedig mozdulatlanul áll a városligeti Vajdahunyadvár területén, a már akkor is Mezőgazdasági Múzeumként szolgáló épület bejáratával szemben, végighallgatva a később világhírű matematikussá vált diákok – köztük Erdős Pál, Turán Pál, illetve a háború után már házastársakként Ausztráliába menekült Klein Eszter és Szekeres György – által alkotott Anonymus-csoport beszélgetéseit, túlélve a második világháború legsötétebb napjait, illetve az azt követő szoboreltávolítási lázat, hiszen azok anyagára sokszor szükség volt az új korszak diktálta művek megszületéséhez.
Arra azonban senki sem számított, hogy száztíz évvel Strobl és Fadrusz vitája után, 2012-ben két azeri szobrász, Salhab Mammadov (1943-), és Ali Ibadulajev
A Villa Borghese turisták tömegei által látogatott parkjában felállított, az ország kultúrdiplomáciájának Olaszország felé tett fontos lépéseként született, kőtalapzatán az elmaradhatatlan „Az Azerbajdzsáni Köztársaság ajándéka Róma városának” feliratot is hordozó munkát a HVG vette észre 2013 januárjában. A lapnak a szobrászt is sikerült megszólaltatnia, illetve rámutattak az Anonymus-szoborral való hasonlóságra is, a cikk azonban nem söpörte el a művet, így az továbbra is a Viale Madama Letizia egyik végén áll.
A talapzatával együtt a budapesti eredetinél épp kétszer nagyobbra nőtt, 3,8 méteres szobrot a tízmilliós kaukázusi országot 2003 óta irányító Ilham Alijev felesége, Mehriban Alijeva 2012. április 20-án avatta fel, apropója pedig a költő születésének nyolcszázhetvenedik évfordulójára indított rendezvénysorozat volt.
A szobor elhelyezése mellett a jelenlegi vezető édesapja, Hejdar Alijev nevét viselő alapítvány 110 ezer eurós adománnyal járult hozzá „egyes római műemlékek” restaurálásához – ez az akkori MNB-középárfolyamot figyelembe véve közel 32 millió forintot jelentett.
Jó kérdés persze, hogy mi köze Gandzsavínak az olaszokhoz, illetve Rómához, és az is, hogy az évszázadokon át a perzsa irodalom nagyjai közt számon tartott, módos családba született, az Öt kincsként emlegetett epikus költeményeket is jegyző szerző
A gondolat ugyanis csak 1938-ban született meg az akkor még szovjet tagköztársaságként működő ország első titkárának fejében, valóra válását pedig egy csapatnyi leningrádi orientalista, sőt, maga Sztálin (1878-1953) is elősegítette – tárta fel az Oxfordi Egyetem egy kutatója.
A költő élete jó részét ugyan valóban a mai Azerbajdzsán részét képező Gandzsában töltötte, de Irán is saját szülöttjeként tiszteli, bár ők azért nem maradéktalanul büszkék rá: a Khosru és Sirín címet viselő, 1177-ben született szerelmi drámájának néhány részletét ugyanis 2011-ben cenzúrázták, kivágva belőle olyan mondatrészeket, illetve szerkezeteket, mint a „kézen fogva”, vagy az „elmentek valahová, hogy egyedül lehessenek”,
hiszen az országban zajlott 1979-es iszlám forradalom után kiadott művekben nem megtűrtek a testi kapcsolatra utaló gondolatok.
A Rómában álló szobrot 2020 februárjában egyébként a teljes azeri elnöki család is meglátogatta:
A Ligeti munkáját gondolkodás nélkül adaptáló Mammadov 2012-ben számos titulust tudott magáénak: a Nép Művésze cím mellett az Azerbajdzsáni Művészek Szövetségének titkáraként, illetve a Nemzeti Képzőművészeti Akadémia rektorhelyetteseként is működött, sőt, két művészeti galériát is életben tartott – ezek egyikét a német fővárosban, ahol szintén áll egy saját műve: társaival együtt ő jegyzi ugyanis az 1992 februárjában, Khojalyban történt tömeggyilkosság emlékművét (2011).
Az Azerbajdzsán budapesti nagykövetségének otthont adó Podmaniczky-palota falára Podmaniczky Frigyes-emléktáblát készítő Mammadov egy 2011-ben, a RegionPlus nevű híroldalnak adott interjújában hosszan mesélt az ország művészetének exportálásáról, kijelentve:
Arra azonban nem tért ki, hogy ehhez egyedi alkotásokra, vagy korábbi köztéri szobrok másolására van szükség.
