A Kossuth Lajos tér története egyáltalán nem mentes a furcsa fordulatoktól, hiszen a kétszázötven évvel ezelőtt még egy szeméttel teli, a reformkor derekán betömött gödörnek otthont adó földdarabon született meg az Országház (1885-1902 – az alternatív tervek itt láthatók), ezzel egy időben pedig megindult a környező telkek óriásokkal való megtöltése: előbb a Földművelésügyi Minisztérium (1885-1887), majd a hosszú időre a Néprajzi Múzeum otthonává vált Kúria (1893-1896) emelkedtek ki a földből, ezt pedig további, irodáknak és lakásoknak otthont adó épületek, illetve méretes köztéri szobrok követték.
A kommunista hatalomátvétel és a szocializmus azután felkavarta a tér véglegesnek tűnő képét: 1946-ra eltávolították az 1906 végén felavatott gróf Andrássy Gyula-lovasszobrot (a felhasznált bronz egy része a következő években Felvonulási tér Sztálin-szobrába vándorolt, talapzatának egy márványlapja pedig a József Attila utca Duna felőli végénél, a költő emléktáblájaként tűnt fel), ezt pedig a Nemzeti Vértanúk emlékműve (1934), a gróf Tisza István-szobor (1934), a Nagyatádi Szabó István-emlékmű (1932) illetve a Kossuth-szoborcsoport (1928) követte.
Helyüket újabb Kossuth-emlék (1952), valamint gróf Károlyi Mihály (1975) és József Attila (1980) alakja vette át, de új épület is született: a déli térfalra Hültl Dezső által 1928-ban megálmodott, három elemből álló épületcsoport hiányzó elemének helyét a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének (MTESZ) székháza (Pintér Béla, 1972) vette át.
A rendszerváltást követő évtized is változtatott a Nemzet Főtereként is emlegetett Kossuth tér felszíni képén: 1990-ben visszakerült Nagyatádi Szabó István alakja, tőle pár lépésnyire pedig előbb egy Nagy Imre-emlékmű (1996) tűnt fel, majd száznegyvenhárom bronzgolyó (Callmeyer Ferenc, Kampfl József, 2001) jelent meg az Agrárminisztérium árkádsorának falában, emlékeztetve az 1956. október 25-i sortűzre.
A legtöbb változást mégis a NER hozta: az MTESZ-székházat a harmadik Orbán-kormány regnálása alatt, 2016-2017-ben lebontották, helyén pedig a kilencven éves tervek valósultak meg. Az Andrássynak, Kossuthnak és Tiszának emléket állító műveket, illetve a Nemzeti Vértanúk Emlékművét az elmúlt években újra a térre helyezték, a Károlyi- és Nagy Imre-szobrot száműzték, idén, a trianoni döntés századik évfordulójára megszületett az Alkotmány utca torkolatánál nyújtózó Összetartozás Emlékhelye.
Ezek a változások a főváros leggyakrabban változó képű terévé tették az Országház (1898-1918; 1919-1927) és Köztársaság (1918-1919) nevet is viselt helyet, de a helyzet akár még komplexebb is lehetett volna, hiszen az 1949-ben a moszkvai metróhoz hasonlóan fényűző állomásokkal megálmodott kettes számú vonal díszes állomása is állhatna itt – feltéve, ha a Rákosi-korban elegendő forrás áll rendelkezésre a nagyra törő, saját építésű metrókocsit is magában foglaló tervek megvalósításához.
Ez végül nem így történt, a munkálatok harmadának elvégzése után, 1953-ban tehát leállították a projektet, amit kilencéves szünet után jóval szerényebb mederben folytatódott tovább, hogy ötven évvel ezelőtt megnyílhasson az első, Örs vezér terét a Deák Ferenc térrel összekötő szakasz, amihez 1972 karácsonya előtt csatlakozott a budai oldalra átvezető, a Kossuth Lajos téren is megállóval rendelkező vonalrész.
A 34,53 méterrel a tengerszint alatt fekvő ötalagutas állomás első látásra teljesen átlagosnak tűnik – köszönhetően a 2004-2007 közti, az összes állomást érintő felújításnak –, de vajon milyen környezetben jutnánk el a peronig, ha a Rákosi-kor hajnalán született tervek valósulnak meg?
A választ az 1952-ben újraindított Magyar Építőművészet című lap adja meg, aminek második évfolyamában közölték a zártkörű, meghívásos tervpályázat eredményeit, így ma, közel hetven évvel később visszapillanthatunk a múltba. A három tervezőcsoport számára kiadott feladatban a később modern irodaházzal beépített (ennek helyére került a tavaly átadott, kilencven éves tervek alapján született lezáró épület), a tér déli oldalán fekvő üres telken kellett
A feladatot a csoportok némiképp meglepő módon – annak ellenére, hogy a szocialista realizmus elvei szerint, illetve a moszkvai példa ismeretében kellett dolgozni – igen különböző módon oldották meg. Nézzük is őket sorban!
Németh Pál és munkatársai (KÖZTI): Kiss László és Tálos Gyula
Az egyszerű formákból építkező, a zsűri által esztétikusnak gondolt csarnok négyzet alaprajzú terébe érkező utasok itt egy különálló térben találhatták volna meg a pénztárakat, a csarnok közepén pedig egy apró télikertet is magában foglaló oszlopcsarnok által vezetve juthattak volna el a mozgólépcsőkig, ami a moszkvai metrókat idéző alsó szintre vitte volna őket.
Gádoros Lajos és munkatársai (KÖZTI): Molnár Péter és Hornisek László
Az utasokat a bejárattól a mozgólépcsőig hosszan vezető, büfét is magában foglaló, egy diadalkapu-motívummal nyitó felszíni állomásépületben az emberek szélvédett helyen tehették volna meg az utolsó métereket a mozgólépcsőig, a terv azonban túlbonyolította volna a közlekedést – annak ellenére, hogy okosan különválasztotta a be- és kijáratot, segítve a tömeg mozgását.
Károlyi Antal és munkatársai (VÁTI): Miskolczy László, Zöldy Emil, Lebenszky László
A szomszédos házakkal párhuzamosan elhelyezett felszíni csarnok képét uraló lejtaknából kilépő emberek találkoztak volna a bejáraton épp befelé sietőkkel, így sokszor méretes tumultust hoztak volna létre a csarnokban.
