Az elmúlt években a főváros képe számtalan ponton átalakult, ezeknek pedig nem csak a foghíjtelkek beépítése, de a helyi vagy műemléki védettséget élvező épületeket érintő bontások, vagy épp átalakulások is fontos részét képezték. Ezek a döntések többségükben egyáltalán nem voltak szerencsések – ehhez elég csak a lebontott, majd visszaépített Király utca 40., a lassan öszvérré váló Baross utca 40. vagy az üveg- és vasbeton csodára cserélt Paulay Ede utca 52. megvalósult példáira gondolnunk –, hiszen a projektek az épített örökség egy-egy önmagukban sokszor nem feltétlenül értékes, tágabb környezetüket vizsgálva azonban pótolhatatlan veszteséget jelentő tagját iktatták ki a városképből.
A folyamat a koronavírus-járvány alatt sem állt meg: néhány nappal ezelőtt hosszú cikkben számoltunk be a hosszú évek óta üresen álló Lónyay utca 26. esetéről, aminek tereit a ferencvárosi önkormányzat az elmúlt két évtizedben számos alkalommal próbálta meg újra életre kelteni, ezekhez azonban vagy a pénz, vagy a lendület hiányzott. A kerület 2016-ra végül az áron aluli eladás mellett döntött. A furcsán pontos időzítéssel, a vásárlás érdekében létrehozott Lónyay Property a következő évben a lengyel, német és cseh ingatlanokat tulajdonló Zeitgeist Asset Management két vezéréhez, Sebastian Junghänelhez és Ulm Peter Noackhoz került, akiket egy német nyugdíjalap kért fel arra, hogy
miután a hátsó udvar, illetve azt körülvevő lakások még az idén nyom nélkül eltűnnek.
A cég mindössze a műemléki védettséget élvező, száznyolcvan éve született utcafronti traktust, valamint az első udvar körvonalait tartja meg – ez a törvényileg előírt minimum –, hiszen a jórészt komfort nélküli, illetve félkomfortos lakásoknak otthont adó, gázcsöveket sosem látott épület teljes egészének megmentése az állapota, illetve fejletlensége miatt óriási pénzügyi baklövés lenne.
Az ingatlanfejlesztések világában ez persze megengedhetetlen, hiszen a cél a rendelkezésre álló alapterület minél több bevételt hozó kihasználása, ebben pedig a felszabaduló területre építendő lakóház tervezője, a Kossuth téren az elmúlt években két épületet – a Tisza Lajos Irodaházat, illetve az Igazságügyi Minisztériumnak otthont adó Wellisch-palotát – is helyreállító Bánáti + Hartvig Építész Iroda is partner volt, és egy, az épület előtt megtörő Lónyay utca arcát teljesen átformáló tornyot terveztek:
A Zeitgeist nem csak ezzel az egy projekttel lépett be a magyar piacra, hanem rögtön kettővel: a cég portfólióját bemutató oldalon ugyanis nem csak a Lonyay néven emlegetett fenti épület, hanem a rejtélyes Liget City is kapott egy-egy aloldalt.
A Lonyayhoz hasonlóan 2019 márciusában saját projektcéget (Liget City Project Kft.) kapó álom is a közelebbről megnevezni nem kívánt német nyugdíjalap felkérésére indult el, célja pedig, hogy egy koherens, nem csak lakásokat magában foglaló fejlesztéssel álljanak elő az Állatorvos-tudományi Egyetem közvetlen közelében, a Városligettől és a Keleti pályaudvartól néhány perces sétányira fekvő, 23 ezer négyzetméteres területen.
A Damjanich utca 11–15., illetve a Rottenbiller utca 33. és 35. számú, részben műemléki védettségű épületeket magába foglaló telkeket érintő beruházás egy hosszú évek óta tartó, számos tulajdonosváltással és állapotromlással járó helyzetet rendezne, hiszen a ma is jó állapotúnak látszó egykori trolibuszgarázs, illetve a náluk sokkal rosszabb állapotú korábbi Központi Tejcsarnok, illetve Mauthner Ödön egykor világszerte ismert magkereskedésének iroda- és raktárépületei egyszerre újulnak meg – vagy épp tűnnek el örökre, hogy átadják a helyüket valami XXI. századinak, amire Budapesten korábban ilyen méretekben még nem volt példa.
Kérdés azonban, hogy milyen áron, hiszen 2020 augusztusában megindult a Rottenbiller utcai épületekhez csatolt raktárak egy részének év végéig tartó, a másik projekthez hasonlóan itt is a Pesti Építő Zrt. által végzett bontása (terveit a LIGET Építész és Mérnöki Iroda jegyzi), ami egyáltalán nem fest jó képet a jövőről, főleg, hogy időközben kiírták a leendő Liget City meghívásos ötletpályázatát, amelyen
A beérkezett munkákat szeptember 3-án értékelte a döntési folyamathoz részben online kapcsolódó nemzetközi bíráló bizottság, mely a korábban országos főépítészként dolgozó, most a Budapest Fejlesztési Központ (BFK) tanácsadójaként aktív Fegyverneky Sándort, a BFK beruházási főigazgatóját, Tóth Csabát, a magyar építészvilág legfontosabb kitüntetését, az Ybl-díjat is magáénak tudó, a Magyar Építész Kamara alelnöki székében ülő Szalay Tihamért, a VII. kerületi főépítészt, Sólyom Benedeket, illetve a kerület polgármesterét, Niedermüller Pétert és a Zeitgeist egyik alapítóját, Sebastian Junghänelt is soraiban tudja. A bizottság a már említett Bánáti + Hartvig Építész Irodát, illetve a csodákat létrehozó Archikon Architects-et is magában foglaló tízes mezőnyből végül három külföldi céget hozott ki győztesként:
A munkák október 31-ig 10 és 16 óra között megnézhetők az egykori közlekedési épületek egyik, használaton kívül álló üzlethelyiségében, november 4-én pedig a kerület egyik önkormányzati képviselője, Szücs Balázs online fórumot tart a témában, ahol az érdeklődők egyenesen a kivitelezőnek tehetik majd fel a kérdéseiket.
Az itt felbukkant látványterveket és metszeti rajzokat végignézve a trendek egyértelműek: a területen álló épületek a műemléki védettséggel rendelkező darabokat leszámítva mind eltűnnek, a felszabaduló területen, illetve a Damjanich utca felől elérhető parkoló helyén pedig magas, többségükben zöld tetős óriások jelennek, amikben nem csak lakásoknak, de irodáknak és üzleteknek is jutna hely.
A nyilvánvalóan mélygarázsépítéssel is járó beavatkozás egyrészt egy gyorsan romló állapotú, kihasználatlan épületegyüttest ránt vissza az elmúlás széléről, másrészt azonban komoly beavatkozást jelent a századfordulós képét jórészt ma is őrző környék képébe,
a tágabb értelemben vett belváros ipar- és közlekedéstörténeti örökségét.
A kiállított pályamunkák természetesen még csak egy ötletpályázat szülöttei, de azok annyira hasonló álmokat kergetnek, hogy a legtöbb ötlet a nemsokára kiírandó tervpályázatban is vissza fog majd köszönni.
Minden esély megvan tehát arra, hogy a Damjanich utcában
De tényleg feltétlenül szükség lenne erre? Az ingatlanfejlesztő szemszögéből nézve a válasz nyilvánvalóan igen, az elmúlt években szétrúgott magyar műemlékvédelemért, illetve a fővárosi városképért aggódók azonban jogosan érzékelik benne a sokat engedő kerületi építési szabályozások, illetve az építésügyi jogköröknek a kormányhivatalokhoz történt áthelyezésének hátulütőit.
Egy alig élő vagy kiürített épületnek persze minden revitalizációs megoldás jól jön, hiszen ezzel megmenekül a biztos pusztulástól, feltétlenül szükség lenne azonban egy egészséges határ meghúzására, ami alatt a döntési folyamatban jelenlévő emberek egyszerűen nem engednek zöld utat a beérkező engedélyeknek.
Nem kérdés, hogy amennyiben egy, a fenti látványtervek inspirálta munka lesz a tervpályázat győztese, az pedig építési engedélyt is szerez, akkor a helyzet bőven túllépi az egészséges határokat, ez pedig lassan trenddé kezd válni, hiszen a befektetőknek egy régi épület sokkal inkább jelent akadályt, ezek azonban
Mondhatnánk úgy is, hogy a hasonló méretű fővárosi épületegyütteseknek egyszerűen nincs szerencséje: a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program részeként megvalósult Zsolnay-negyed, illetve az egyáltalán nem kihasznált, de legalább szépen megvalósított ózdi gyártelepi rehabilitáció (2016-ban egy Ipartörténeti skanzen, illetve a Digitális Erőmű és Nemzeti Filmtörténeti Élménypark költözött a területre) mutatta a jó utat a sötétségben, Budapest azonban külön úton kívánt járni, hiszen a miniszterelnök török milliárdos barátja, az Erdoğan-szimpatizáns Adnan Polat kis híján kiradírozta a Soroksári úti Közvágóhíd teljes egészét – annak ellenére, hogy a fentiek mellett előttük állt a kulturális központtá vált madridi vágóhíd, a Matadero példája is, amit egy felelős beruházónak egyszerűen csak követnie kellett volna ahhoz, hogy az egyébként is próbatermek tucatjaival telezsúfolt terület felújítása után is a kultúrát (vagy bármilyen más célt) szolgálhasson.
De miért is a város történelmének fontos darabjai azok az épületek, amelyek többé-kevésbé átalakulhatnak? Ismeretlen Budapest sorozatunk mai epizódjában ezeket mutatjuk be.
Lóvasút, villamos, trolibusz
A Pesti Közúti Vaspálya Társaság 1868. május 9-án megnyitott, a Városligetet a város szívével összekötő lóvasúti vonala a kiegyezés évében, 1867-ben kapott kocsiszínt, istállókat és műhelyépületeket, melyek három évtizeden át szolgálták a vonal életben maradását, a millenniumi ünnepségek apropóján villamosítási lázban égő főváros azonban elsöpörte a ló vontatta kocsikat, hogy a helyüket villamosok váltsák fel.
A telep ezzel nem szűnt meg, hiszen az épületek teljes átépítésével, illetve egy áramfejlesztő telepnek a telek hátsó részén való elhelyezésével 1897. december 18-tól már az előbb csak a Damjanich és Rottenbiller, majd 1912-től a Bethlen Gábor utcán is futó villamosközlekedést szolgálta ki – derül ki a villamosok.hu minden részletre kiterjedő írásából.
1919-ben az áramfejlesztő áramátalakítóvá lényegült át, ezt a szerepét pedig az azóta eltelt száz évben is megtartotta, a többi épület felhasználási módja azonban gyökeresen megváltozott: 1938-tól tíz éven át autóbuszok (az utolsó három évben egyenesen főműhellyé vált), 1942–1947 közt pedig sínautóbuszok is pihentek, illetve váltak újra működőképessé a falak közt.
A második világháború lezárásával a telep előtt futó villamosközlekedés megszűnt, átadva a helyét a gumikerekű troliknak. Az épületek jelentősége az 1962-ban átadott, troliknak szánt kőbányai Pongrácz-telep megszületésével csökkenni kezdett, az utolsó szovjet troli azonban csak 1997-ben csattogott ki a Damjanich utcai kapun.
A bezárás után a BKV túladott az ingatlanon, így az áramátalakító épületének egy részében irodák, a pihenő autóbuszok helyén parkoló autók, a műhelyekben pedig szupermarket, drogéria, illetve különböző boltok kaptak helyet.
A 2004-ig a Ligetváros Little Village Kft. által kézben tartott terület a következő tizenegy évben a Ligetváros Kereskedelmi és Szolgáltató Központ Kft. tulajdonában volt, ahonnan a Somerenhez vándorolt, majd egy hétnyi, a Jellinek-érdekeltségek közé tartozó Mall Management Alpha Ingatlan-üzemeltető Kft.-nél töltött idő után a Liget City Project Kft. vásárolta meg.
Tulipán, búza, permetező
Az első látásra mindössze egy elhagyatott és átlagos kétemeletes belvárosi épületnek tűnő Rottenbiller utca 33. egy teljes évszázadon át volt megkerülhetetlen a magyar mezőgazdaságban, hiszen a historizáló bérház, illetve a mögötte lévő raktárak adtak otthont az ország legnagyobb, Mauthner Ödön (1848–1934) nevét viselő vetőmag-kereskedésének, aminek utódai egészen néhány évvel ezelőttig próbáltak meg helytállni a változó világban, aminek köszönhetően az építésekor még a városhatáron fekvő épületegyüttes Budapest szívébe került.
Az 1893-ban épült historizáló iroda- és bérház (A épület) jókora kapuján áthaladva feltűnő háromemeletes B és C épületek irodáknak, magosztályozónak, valamint postázónak, a D a magtisztítónak, az F pedig a „régi magtárnak” adott otthont, és egyidősek az utcára néző, szomorú állapotú épülettel, az E jelű,
2005-ben csak ez, illetve az utcafronti ház kapott műemléki védelmet, így a munkagépek nem nyúlhatnak hozzájuk, a terület többi épülete azonban szabad prédává vált – a lehetőséget a befektető ki is használta:
Most azonban ugorjunk vissza százötven évet, és tekintsünk végig az alapító, illetve a cég életén, ami egyáltalán nem nélkülözi az izgalmas és érdekes fordulatokat: a gazdasági akadémia elvégzése után előbb József főherceg, majd az Esterházy család, végül pedig a Károlyiak egyik uradalmában gazdasági gyakornokként működő Mauthner érdeklődése nagybátyja tanácsára fordult a vetőmagok forgalmazása, illetve termelése felé. Egy rövid németországi kitérő után alig huszonhat évesen megalapította az itthon úttörőnek számító cégét, ami a belvárosi Úri (ma Petőfi Sándor) utcában még csak egyetlen alkalmazottal működött, a sikerek azonban néhány év alatt a magyar gazdasági élet csúcsára repítették, hiszen az európai kereskedők és magyar gazdák közti kapcsolatokat megteremtő, valamint a magvak export-importját megkezdő fiatal kereskedő néhány év alatt egy egész üzlethálózatot hozott létre.
A vízmentes áru- és vászonponyvákat, illetve gabonazsákokat készítő Hirsch Ignác és Fia cégtől vett területen 1893 őszén és telén, alig néhány hónap alatt megszületett Rottenbiller utcai telep volt tehát az értelemszerű következő lépcsőfok, hiszen központosítva, saját üzemében végezhette el a magok tisztítását és osztályozását, valamint a sikeres árusításhoz szükséges folyamatokat, így a számtalan haszonnövényen előforduló, termésveszteséget okozó aranka magjainak kiszűrését, aminek köszönhetően Magyarország exportja a millenniumi ünnepségek idejére már rég meghaladta az importot, vagyis magtermelő országgá váltunk, a világ legkülönbözőbb pontjait jó minőségű áruval láttuk el.
A századforduló után sorra nyíltak az immáron császári és királyi udvari szállítóvá lett, számtalan uralkodói és hercegi kitüntetést, illetve szállítói címet magáénak tudó Mauthner fővárosi fióküzletei, a terjeszkedés pedig Európa más részein sem állt meg, így Varsó, Kijev, Bécs, Bukarest, Szarajevó és München is saját lerakatokkal gazdagodott, hogy a rendelt áru még gyorsabban és egyenletes minőségben érhessen célba, legyen szó állami vagy épp magánmegrendelésekről.
A forgalmazás mellett az agronómusból lett dúsgazdag, kitüntetések egész sorát magáénak tudó gyáros – aki 1914-ben jánoshegyi előnévvel számos társához hasonlóan nemességet is kapott – a magtermesztésbe is belekezdett, hiszen a különböző forrásokból érkezett magvak minősége egyáltalán nem volt egyenletes, ez pedig egyszerűen nem fért össze a cég kitűnő hírnevével, illetve a tucatnyi kitüntetéssel, amit hosszú évtizedeken át gyűjtöttek össze a különböző kiállításokon és versenyeken.
A virágok és zöldségek a húszas évektől Csepelen, a többi növény pedig Ferenchalmon, Iregszemcsén, Derekegyházán, illetve a Budakeszi úti Pernőffy-Mauthner-villa tőszomszédságában indította a pályáját, mindez azonban távolról sem jelentette azt, hogy a vállalat beszüntette volna a különböző gazdáktól való felvásárlásokat, noha a minőségre annyira ügyeltek, hogy
Az első világháború hajnalán a Rottenbiller utcában három-négyszáz adagot kiadni tudó népkonyhát is üzemeltető, egy ponton nyolcszáz alkalmazottat foglalkoztató cég a harmincas évek derekán Pécsett és Csepelen is növényi olaj- és zsírgyárat indított – ezek tervezésekor azonban már rég nem Ödön, hanem az 1924-ben részvénytársasággá alakult vállalat élére kerülő fiai, Alfréd és Pál vezették a céget. A jövőt előre látva őket már katolikusnak keresztelték.
Az újrakezdés nem volt könnyű, hiszen a trianoni döntés, illetve a háború szétzilálta a nemzetközi piaccal való kapcsolatokat, a két fiúnak azonban sikerült visszaállítani a régi rendet, sőt, a vállalat tovább növekedett, így Dániában, Angliában, Franciaországban, Svédországban és az Egyesült Államokban is voltak kapcsolataik.
Az 1934-ben elhunyt édesapjuk által életre hívott épületegyüttest a fivérek nem csak megtartották, de továbbra is aktívan használták (Alfréd időközben bekövetkező haláláig), a rend helyreállását követő nagy gazdasági világválság (1929–1933) azonban kis híján csődbe juttatta a vállalatot, amiből végül a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek húzta ki őket,
Az üzem, benne immár egy új rizshántoló malommal, illetve az olaj- és zsírgyártáshoz nélkülözhetetlen olajütővel így a WM-gyár területére került, ezzel azonban nem értek véget a megpróbáltatások, hiszen a cég bevételei a világpolitikai változások, illetve a válság hatására tartósan csökkentek.
1944 nyarán a családtagok életükért cserébe teljes vagyonukat a Gestapónak adták át (részvényeik használati jogát 25 évre átadva, de a tulajdonjogot fenntartva – mesélte Mauthner Gabriella egy 2000-ben adott interjújában), a megszállók pedig más, a magyarországi felső tízezer köreibe tartozó családokkal együtt Svájcba és Portugáliába juttatták őket, ahonnan sokan az Egyesült Államok felé indultak tovább. A cég a következő öt évben ugyan még Mauthner néven működött, de sem a telepeken, sem a németek által minden értékétől megfosztott Lendvay utcai villában nem fordultak már meg a családtagok.
A villában 1950-ben a ma is működő Ódry Árpád Művészotthon nyitotta meg a kapuit, az 1945 nyarától újra élettel megtelő Rottenbiller utcai raktárak és irodák pedig 1949-ben, az államosítást követően a Magkereskedelmi Nemzeti Vállalat (1950-től Magkereskedelmi Vállalat) részeivé váltak.
Ez az állapot nem tartott túl sokáig, hiszen a cég 1953-ban több darabra szakadt, így a következő években olyan cégnevek bukkantak fel itt, mint a Kertészeti Magtermeltető és Vetőmagellátó Vállalat, a Szőlőoltvány és Facsemeteforgalmi Vállalat, illetve az Országos Vetőmag-termeltető és Ellátó Vállalat, húsz évvel később pedig már az Ültetvénytervező Vállalat Közép-Magyarországi Területi Központja is itt működött.
1972-ben a nemes egyszerűséggel már csak Vetőmag Vállalatként emlegetett gazda százhúsz fős óvodát is nyitott az épületben, ami kerek harminc éven át működött, túlélve a rendszerváltást, illetve a körülötte működő vállalat átalakulását, amik a következő években nyom nélkül eltűntek.
Helyükön különböző cégek, illetve egy autóparkoló bukkant fel: a telek többségi tulajdonosa 1998-ban a Városliget Center Ingatlanhasznosító Kft. lett, akik a VII. kerületi önkormányzattal osztoztak a területen. Előbbi saját részét 2015-ben eladta a már említett Jellinekhez kötődő Somerennek, utóbbi pedig 2019-ben vált meg tőle egy IT-cég kedvéért. A terület végül 2020 januárjában, egy hétnyi, a Mall Management-nél töltött idő után a Liget City Project Kft.-hez került.
Tej, tejszín, tejföl
Az 1883-ban, a Gazdák Budapesti Tejegyesületéből a Földművelésügyi Minisztérium támogatása mellett kinőtt Budapesti Központi Tejcsarnok Szövetkezet egyetlen fontos célt tűzött ki maga elé: hogy örökre eltüntesse a városból a piacokon, illetve házaló árusoknál számtalan alkalommal feltűnő vizezett, tisztának pedig sokszor egyáltalán nem mondható tejet, és állandó minőségű itallal lássa el az óriási ütemben növekvő város lakóit.
Ennek a feladatnak az ellátására született meg a szomszédhoz hasonlóan Wellisch Gyula és Sándor tervei szerint a Rottenbiller utca 31. (1886–1887), amiben nem csak begyűjtötték, de
Az 1892-ben Központi Tejcsarnok Rt. néven, a szomszédot három évtizeddel megelőzve részvénytársasággá alakult intézmény végső arcát 1901-ben, Eggenberger Sylbert tervei szerint nyerte el, az ekkor évi 8–10 millió liternyi tejet feldolgozó termeiben pedig nem csak tejtermékek palackozó és csomagoló sorának, valamint a laboratóriumoknak, de egy kannagyárnak, illetve egy közel száz lóra méretezett istállónak is jutott hely.
Az I. világháború után Budapesti Központi Általános Tejcsarnok Rt., illetve Budapesti Tejkereskedelmi Rt. néven működött, a hirtelen növekvő kereslettel az állatállomány csökkenése miatt egyre nehezebben megküzdő vállalat nem csak a főváros külső kerületeiből, illetve a Pest megyében élő gazdáktól, hanem akár az ország legkülönbözőbb részeiből is gyűjtött tejet, így a kapuján állandóan ki-be jártak a lovaskocsik, majd a teherautók.
A Budapesti Polgári Iskola 1937-es tudósítása szerint a beérkező ital előbb egy szállítósorra, majd a tejkóstoló elé került (kanalát minden kóstolás után sterilizálta egy mellette álló gép), és miután zöld utat adott az árunak, azt steril kavicsokon szűrték át, hogy ezt követően egy jókora medencében megszülethessen a pesti tej, aminek
Ezt követte a pasztőrözési folyamat, amiben előbb felhevítették, majd 3–4 fokosra hűtötték a tejet, ami egészen addig pihent a keverőkkel teli óriási medencében, amíg nem került a palackokba, vagy nem indult el a tejföllé, tejszínné, túróvá, joghurttá vagy épp az Erzsébet királyné által is imádott mandulaízű teavajjá válás útján.
A különböző méretű kannákba és üvegekbe csapolt italnak csak egy kis része került azonnal a vásárlókhoz, hiszen a vállalat számtalan tejcsarnokot, illetve fiókot (száz évvel ezelőtt több mint hatvanat) üzemeltetett a városban, de az utcán megállva is előszeretettel árusítottak a porcelándugós szállítóedényekből.
Az államosítás után a tejivók és a tejcsarnok is megmaradt: 1953-ban a Budapesti Tejipari Vállalat, majd a Közép-Magyarországi Tejipari Vállalat lett a gazda, amelyek Erzsébetvárosi Tejüzem néven hasznosították a rendelkezésre álló helyet.
Az épületnek a nyilvánvaló orosz gyökerekkel rendelkező Túró Rudi születéséhez is köze volt, hiszen a Magyar Tejipari Kutatóintézetet erősítő Takó Imre és dr. Ketting Ferenc, illetve Borka Zsolt a Szovjetunióból való hazatérésük után, 1954-ben írt beszámolójukban túróminyonként emlegetett édesség kidolgozásában az üzem művezetője, Mandeville Rudolf segítségét kérték, noha a termék csak 1968-ban került a boltok polcaira. A pillanatok alatt kultikussá vált rúd nevét nem ők, hanem Klein Sándor pszichológus alkotta meg, csomagolását pedig az Iparművészeti Főiskola általa felkért két hallgató dolgozta ki.
A rendszerváltás után a Budapest-Tej Rt. tulajdonába került épületről a kilencvenes évek derekára egyértelművé vált, hogy nincs jövője, így a cég 1997-től már szabadulni akart az ekkor már többek közt magánnyomozó irodának is otthont adó épülettől. Próbálkozásuk sikeres volt, hiszen 1998-ban az épület a Fővárosi Tejtermék Nagyker, Termelő, Szolgáltató és Befektető Kft. helyett előbb a Rottenbiller Center Ingatlanhasznosító Kft.-é (1998–1999), majd a szomszédot is átvevő Városliget Centeré volt.
Az ezredforduló után már egy vákuumcsomagoló cég, a Magyar Tánctudományi Társaság Mozdulatművészeti Stúdiója, illetve parkoló és kisebb műhelyek kaptak helyet benne – épp úgy, mint a szomszédban. Azóta ugyanúgy alakult a sorsuk: előbb a Someren (2015–2020), majd a Mall Management, végül pedig a Liget City Project vette őket át.