Május 4-én, 92 éves korában Havannában elhunyt Fernando Barral, nyugalmazott pszichiáter, a Kubai Kommunista Párt egykori tagja. Magyarországon a neve szinte teljesen ismeretlenül cseng. Egy gyors Google-kereséssel – ha csak a magyar nyelvű találatokra vagyunk kíváncsiak – mindössze az 1958-ban, Gáldi László szerkesztésében megjelent magyar–spanyol szótár főmunkatársaként kerülhet a szemünk elé a neve. Szótárszerkesztői munkája csupán a magyar hispanisták számára tűnhet érdekesnek – ők a Gáldi-féle kiadványt egyébként fél évszázadon át használták –, Barral azonban csinált ennél izgalmasabb dolgokat is.
Hosszú élete során menekülnie kellett Spanyolországból, aztán Argentínából. Magyarországon állapodott meg, kijárta az orvosi egyetemet, megnősült. 1956 után megint mehetnékje támadt, mert a kialakuló Kádár-rendszer nem felelt meg az ízlésének. Che Guevara segítségével Kubába távozott, és elszántan küzdött tovább egy eszméért, amelynek megvalósításába – és ezt nagyon pontosan látta – meglehetősen sok hiba csúszott. Haláláig megmaradt kommunistának.
Az anarchista szobrász fia
Barral egész életére rányomta bélyegét a 20. századi politikai rendszerek csatározása. 1928-ban, Spanyolországban beleszületett a baloldali ellenállásba. Apja, Emiliano Barral anarchista szobrász Francisco Franco tábornok esküdt ellensége volt. Köztársaságpártiként Franco ostromával szemben tevékenyen részt vett Madrid katonai védelmében. A halálát is így lelte: 1936-ban, ágyútűzben. Sírfeliratát Antonio Machado, a múlt század egyik legnevesebb spanyol költője fogalmazta, de Emiliano Barral özvegyét és kisfiát ez aligha vigasztalta.
Franco győzelmével, 1939-ben kettejüket tengeren menekítették ki Francia-Algériába. Hónapokat töltöttek menekülttáborban, mielőtt egy ott élő rokonuk közbenjárására Argentínába utazhattak. Az utolsó hajón jutott nekik hely, amely köztársaságpárti spanyolokat menekített ki Európából a második világháború előestéjén. Az utat Pablo Neruda, a chilei költő-diplomata szervezte meg. Fernando Barral ekkor alig múlt tízéves.
Argentínába érkezve Córdobában telepedtek le. A latin-amerikai ország jobboldali vezetése ekkoriban éppen azzal volt elfoglalva, hogy minél ügyesebben egyensúlyozva kimaradjon a világháborúból. Hintapolitikájukat az angolok támogatták, de Pearl Harbor után az amerikaiak már nagyon nem. Végül nem lehetett elkerülni a tengelyhatalmakhoz intézett hadüzenetet, de a kormány bátorságára jellemző volt, hogy erre 1945 tavaszán, egy hónappal Németország kapitulációja előtt tudtak csak sort keríteni. A politikusok szerencsétlenkedése kulcsszerepet játszott abban, hogy egy évvel később a nép hatalomba emelje a szakszervezetek támogatását élvező, ám csakhamar fasiszta diktatúrát kiépítő Juan Domingo Perón tábornokot.
Argentína világháborús politikája a kamaszéveibe lépő Barralra is komoly hatást gyakorolt. A fiú, voltaképpen apai örökségét beteljesítve, maga is kommunista lett.
Fernando hamar rátalált a szerveződő baloldali ellenzéki körökre, és összebarátkozott egy vele egyidős, írói ambíciókat mutató fiúval, akinek a családja Barraléktól nem messze, Rosarióban élt. Ő volt Ernesto Guevara, akinek először a harmincas évek végén kellett kihúznia Barralt a bajból.
Barral ugyanis húszéves kora körül szervezni kezdte a hazatérését Spanyolországba, hogy ott csatlakozhasson a Francóval szembeszegülő gerillákhoz. A Perón-rezsimet már ez is zavarta, az pedig még jobban, hogy Barral fegyveres ellenállásra szította a fiatal baloldaliakat. Végül letartóztatták, börtönbe zárták, és elindították a kiadatását Spanyolországnak, ahol hosszú börtönévek vagy kivégzés várt volna rá. Guevara ekkor lépett közbe, és egy közös ismerősükkel együtt, akinek az apja fontos politikai pozíciót töltött be, elintézték, hogy Barralt mégse Francóhoz küldjék vissza Európába, hanem egy, az ő köreikkel sokkal barátságosabb helyre: a kommunista Magyarországra.
Gyári munkás, orvos, világutazó, burzsoá
Fernando Barral 1950-től élt Magyarországon. Az országba érkezve hamar felkereste őt a kommunista párt két embere, egyrészt azért, hogy melegen üdvözöljék a fiatal elvtársat, akit megelőzött a híre, másrészt, hogy meggyőződjenek róla, a forrófejűnek leírt Barral nem fog bajt okozni Budapesten. Munkát is kínáltak neki, ám nyelvtudás hiányában csak a Mezőgazdasági Szállítóberendezések Gyárában tudták elhelyezni. A spanyol anarchista szobrász fiából így lett gyári munkás Magyarországon, a Rákosi-diktatúra legsötétebb éveiben.
Barralnak nyilvánvalóan ennél komolyabb ambíciói voltak, és pártkapcsolatait kihasználva – meg persze szorgalmának köszönhetően – 1952-ben felvételt nyert az orvosi egyetemre. 2010-ben megjelent memoárjában, a Következő életeim (Mis vidas sucesivas) című könyvben így ír egyetemi tanulmányai kezdetéről:
Úgy jártam be az előadásokra és a laborgyakorlatokra, hogy egy szót sem értettem magyarul. A tankönyvekből annál is kevesebbet. Az segített, hogy valamicskét tudtam olaszul. Szereztem egy olasz–magyar szótárat, és olaszul próbáltam megértetni magam a szobatársammal, Gerő Gáborral és az egyik tanárommal, Pataki professzorral, akik szintén bírták a nyelvet. Az első vizsgaidőszakban kiválasztottam egy tárgyat, a fiziopatológiát, és bemagoltam az összes szakkifejezését. Csak arra koncentráltam, semmi mást nem tudtam magyarul, csak azt a tankönyvet.
Barral végül 1955-ben orvosi diplomát szerzett. Egyetemi évei alatt folyamatosan dolgozott tolmácsként. Magas rangú pártfunkcionáriusokat kísért külföldi utakra, a Béke Világtanács találkozóira. Még nem volt harmincéves, amikor tolmácsként már járt a Szovjetunióban, Kínában, Vietnámban, az NDK-ban, Lengyelországban, Svájcban, sőt Irakban és Srí Lankán is. Állítása szerint az ötvenes évek végén egy alkalommal Kádár Jánosnak is tolmácsolt.
Megnősült, a feleségével, Dubecz Isabellel (Erzsébettel) Újpesten laktak. Felvette a kapcsolatot a Magyarországon élő emigráns latin-amerikaiakkal, az ő köreikben mozgott elsősorban (ekkor találta meg őt Gáldi László is, akivel együtt összeállították a magyar–spanyol szótárat). Közelről figyelte, mi történik 1956-ban, és meggyőződéses baloldaliként a felkelőkkel szimpatizált. Nem akart beavatkozni a forradalmi eseményekbe, mert úgy érezte, nem ismeri eléggé a helyi viszonyokat, de ismeretségi körében inkább a forradalmat pártolók voltak többségben. Világosan látta, hogy Kádárék milyen módszerekkel verték le a forradalmat, és vették át a hatalmat.
Ekkor azonban még nem hagyta el Magyarországot, mert, mint írja, nem akart hátat fordítani az országnak, amely befogadta. Az életével azonban nem volt elégedett, és nem csak az 1956-os forradalom leverése miatt. Kórházi állást kapott, e mellett tanácsadóként alkalmazták külkereskedelmi vonalon. Kényelmes életet élt, egyre inkább burzsoának érezte magát. Lelkiismeret-furdalását növelte, hogy Franco végképp leverte az ellenállást Spanyolországban, így világos volt, hogy a hazájába nem térhet vissza.
A holtpontról a hatvanas évek elején mozdult el. Ekkor már a házassága is megromlott, Barral egy kórházi páciensével folytatott viszonyt. 1960-ban viszont újra fel tudta venni a kapcsolatot egy régi barátjával. A kubai forradalom győzelme után megérkeztek az első delegációk Magyarországra a közép-amerikai országból, Barral pedig meglepve látta, hogy a forradalom emblematikus alakja, az új Kuba egyik vezetője Ernesto Guevara – igaz, Kubában már a becenevén ismerték. Decemberben Barral levelet kapott Kubából. Ez állt benne:
Drága Fernando,
hallottam, hogy kételyek ébredtek benned a személyazonosságomat illetően, de hidd el, hogy én vagyok én. Illetve, talán mégsem, mert sok idő telt el, és a cinikus, önző és asztmás fiúból, akit ismertél, felnőtt lett – és csak az asztma maradt. Mesélték, hogy nős vagy. Magam is, és két lányom született. De most is kalandor természetű vagyok, csak éppen a kalandjaimat immár igazságos cél vezérli. Add át üdvözletemet a családodnak a letűnt idők e túlélőjétől, és téged is ölel,
Che (mit szólsz az új nevemhez?)
Guevara azt is tudatta Barrallal, hogy szívesen látja Kubában, ahol volna mit tennie a baloldali ügy érdekében. Hozzátette, kaotikus viszonyokra készüljön, mert a forradalom mindent megváltoztatott. Barral nem habozott sokáig: 1961 májusában már Kubában volt.
Pszichiáter, szociológus, haditudósító
Jól időzített: egy hónappal azután kötött ki Kubában, hogy a Disznó-öbölbeli invázióval a CIA által pénzelt csapatok megpróbálták megdönteni Fidel Castro kormányát. Az akció nem sikerült, Castro megtartotta a hatalmat, és nyíltan közeledni kezdett a Szovjetunióhoz. Úgy tűnt, éppen olyan baloldali állam jöhet létre, amelynek a kivívásáért már Barral apja is harcolt.
A fiatal orvos praktizálni és tanítani kezdett. Pszichiátriai kutatásokat folytatott, ami régóta érdekelte, de a kommunista Magyarországon rossz szemmel nézték volna. Kubában viszont, Guevara közbenjárására, 1963-ban őt bízták meg azzal, hogy alapítsa meg az ország első pszichiátriáját. Barral teljes lendülettel vetette bele magát a politikai és orvosi munkába. Nem tapasztalt megosztottságot, úgy látta, a nép egy emberként támogatja Castrót. Amikor híre jött, hogy Spanyolországban örökséghez jutott, az ölébe hullott madridi ingatlant és a százezer amerikai dollárnyi készpénzt gondolkodás nélkül a kubai kormánynak ajándékozta.
Feleségével, a Kubába is vele tartó Isabellel a házasságukat is megpróbálták rendbe hozni. Lányuk született, de a békés családi élet csak addig tartott, amíg Barral bele nem szeretett az egyik tanítványába, a később gyerekpszichológusként dolgozó Laly Cusidóba. Elhagyta a feleségét és a kislányukat, elvált, majd nőül vette Lalyt, akitől aztán két fia született. A New Yorker portréjában – amely Barral önéletírása mellett cikkünk másik legfontosabb forrása – második felesége azt mondja róla,
Fernando pont olyan ember volt, amilyenről Che beszélt, mikor az új szocialista embertípusról értekezett. Az volt az egyetlen baj, hogy nem tudták klónozni.
Barral tehát otthon érezte magát Kubában, csakhogy itt is akadt, akinek a fiatal és elkötelezett elvtárs szúrta a szemét. Elsősorban a Szovjetunióból érkező „tanácsadók”, akik a marxizmus szellemével összeegyeztethetetlennek tartották a modern pszichológiai kísérleteket. Elérték, hogy mondvacsinált indokkal leváltsák Barralt az általa vezetett pszichiátriai klinika éléről, és a keleti országrészbe küldjék háziorvosnak. Már kényszerű száműzetését töltötte, mikor hírét vette, hogy Che Guevarát Bolíviában kivégezték.
Fél év után ismét felajánlották neki a régi állását, Fernando Barral azonban ekkor már nemcsak egy baráttal, hanem jó pár illúzióval is szegényebb volt. A pszichiátriai munka folytatása helyett kutatói pozíciót kért – és kapott. A következő húsz évben Kuba legszegényebb részein vezetett szociológiai kutatásokat: bennszülött közösségekben, politikai foglyok börtönében, kivándorlásra készülő kubaiak között. Eredményeit nem tehette közzé, azok a pártvezetésnek szóló háttérdokumentumok maradtak, a politikusok pedig rendszerint figyelmen kívül hagyták Barral javaslatait.
Következő nagy lehetőségét akkor kapta, mikor megnyert egy párton belüli esszéíró pályázatot (!), aminek jutalmaként Vietnámba utazhatott, hogy a harcoló kommunisták által ellenőrzött területen kutasson, interjúkat készítsen. Egyik kérése az volt, hadd beszélgethessen egy amerikai hadifogollyal. Ezt a Vietkong addig nem engedte meg senkinek, Barrallal viszont kivételt tettek.
A légi katonai szolgálatot teljesítő, a bombázásokban is aktív részt vállaló McCain vadászgépét két évvel korábban lőtték le Hanoi felett. A rettegett Hỏa Lò börtönbe zárták, amit a helyiek és az amerikai katonák is csak „Hanoi Hiltonként” emlegettek. Ide engedték be Barralt, aki visszaemlékezései – és a Washington Post 2018-as cikke – szerint viszonylag szívélyesnek mondható beszélgetést folytatott a többször megkínzott, a szabadulásban egyre kevésbé bízó McCainnel. Ő állítólag büszkén beszélt családja katonai hagyományairól, és igazságosnak tartotta az Egyesült Államok vietnámi beavatkozását.
Hazatérve Barral cikket írt a találkozásáról McCainnel, amelyben háborús bűnösnek nevezte az amerikai tisztet.
Erkölcsi és ideológiai szempontból az látszik, hogy érzéketlen, emberi mélység nélküli személyről van szó. Nem érdekli, milyen bűnöket követett el a vietnámi lakosság ellen vadászgépe fedezéke mögül. Azt kell hinnem, szinte sportból bombázott le sűrűn lakott területeket. Feljegyeztem, hogy a katonaság megkeményítette őt, úgy csevegett velem, mintha koktélpartin lennénk.
McCainnek sem volt jobb véleménye Barralról. Évekkel később, már jóval szabadulása után, aktív politikusként úgy jellemezte őt, „a kubai propagandista, aki pszichiáterként tetszeleg, de újságírónak adja ki magát” – utalva arra, hogy Barral nem árulta el neki, a kubai kormány küldte Vietnámba. Az interjú megjelenése után a Vietnámban raboskodó amerikai hadifoglyok következetesen elzárkóztak minden további interjú elől.
A 20. század tanúja
A vietnámi út és a későbbi amerikai elnökjelölttel való találkozás nem hozott változást abból a szempontból, hogy Fernando Barral továbbra is egyre kevésbé találta a helyét a kubai kommunista pártban. Többször megírta a feletteseinek, hogy kutatásai szerint Kuba leggyakoribb bűnözési formája a korrupció: informális kapcsolatrendszerek, kölcsönös szívességek ássák alá a szocialista kísérletet. Arra is figyelmeztetett, hogy a politikai körök sem érintetlenek a korrupciótól. Megfigyelései, javaslatai süket fülekre találtak.
A következő két évtizedben tovább végezte szociológiai és statisztikai kutatásait, csekély politikai eredménnyel. 1989-ben vonult nyugdíjba. Röviddel ezután, a Szovjetunió összeomlása és a nyomában kialakuló kubai gazdasági válság időszakában kiderült, hogy a Barral által leírt korrupció milyen mélyen áthatja az ország intézményeit. A politikai vezetés mindenféle rendű és rangú tagjai egymásra licitálva adtak el minden állami tulajdont, amire csak rá tudták tenni a kezüket. 1994-ben Havannában erőszakos tüntetések kezdődtek. Ekkoriban ötvenezer kubai állampolgár döntött úgy, hogy inkább csónakon az Egyesült Államok felé veszi az irányt, minthogy a hazájában kelljen tovább élnie. Köztük volt Fernando idősebb fia, Ernesto is.
A szüleinek fogalma sem volt, él-e, hal-e. 19 órát töltött a nyílt vízen, mielőtt partra sodródott a floridai Key Westnél. Ott is kezdett új életet, a mai napig orvosként dolgozik.
Fernando kisebbik, az ő nevét viselő fia Kubában maradt. Az autókultúrájára a mai napig roppant büszke országban régi amerikai autókat újít fel, dolgozott a részben Kubában forgatott Halálos iramban 8 stábjában is. Barral lánya, Ana biológus lett, jelenleg Kaliforniában él. A New Yorkernek azt nyilatkozta, az apja idealista volt, sosem fordult el a kommunizmus eszméjétől.
Hitt abban, hogy az ügyért áldozatokat kell hozni, és lojális maradt.
Nyugdíjba vonulása után Fernando Barral feleségével kisvendéglőt nyitott Havannában. Amíg ő vitte a helyet, történeteket mesélt a turistáknak. E történetek egyre inkább holtakról, mintsem élőkről szóltak. Fidel Castro 2016-ban, kilencvenévesen halt meg. Öccse, Raúl Castro 89 éves. Nem sokan élnek már azok közül, akik tevékeny szerepet vállaltak a kubai forradalomban, és még kevesebben, akiknek olyan kalandos élete lett volna, mint Fernando Barralnak, aki élt a polgárháborús Spanyolországban, Perón Argentínájában, Rákosi Magyarországán, és segített felépíteni a kommunista Kubát.
A 20. századi történelem ennyire sokat látott tanúi közül talán már senki nem bírható szóra.
Kiemelt kép: Arcanum Digitális Tudománytár / Népszabadság 2008./ 4. szám
