Kultúra ismeretlen budapest

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Az első látásra évszázadokat átélt főnemesi otthonnak tűnő épület a művészek mellett a magyar sakkélet háború utáni feltámadásának is tanúja volt, története pedig nem volt mentes a váratlan fordulatoktól.

Budapest utcáit járva sokszor a legforgalmasabb környékeken botolhatunk bele korábban sosem látott építészeti csodákba vagy épp történetekbe – ezek bemutatására és felderítésére született meg az Ismeretlen Budapest sorozatunk, aminek mai epizódjában a Wesselényi utca Városliget felé eső végéhez látogatunk el, hogy megismerjük egy, nála jóval magasabb házak közé szorult színes épületet, ami első látásra az 1867-es kiegyezést követő boldog békeidők merő véletlenségből megmaradt darabjának tűnik, pedig valójában csak tavaly ünnepelte a kilencvenedik születésnapját.

A falak mögött

Az azonos szakmájú iparosok képviselőit tömörítő középkori céhek nem csak a szakembereket gyűjtötték egy szervezetbe, de évszázadokon át gondoskodtak az utánpótlásról, az inasok képzéséről, az állandó minőségről, illetve a munkáik tökéletesítéséről is.

Életüket ötszáz éven át főként az uralkodóknak az ipar fejlődését segítő vagy épp gátló intézkedései befolyásolták, 1872-ben azonban Ferenc József aláírásával érvénybe lépett az első ipartörvény, ami az 1859 óta már ipartestületekké átalakult csoportoknak engedte a képesítés nélküli iparűzést, így a magyar kézműves ipar minősége villámgyorsan a mélybe zuhant. A helyzetet az 1884-ben született második ipartörvény oldotta meg, ami tartósan emelkedő pályára helyezte az ipartestületeket, melyek ma is léteznek – ezeket fogja össze az Ipartestületek Budapesti Szövetsége, amely 2018 óta a ház legutóbbi belső felújítását megvalósító, a művészetek, a tudomány és az üzleti szféra közti kapcsolatok erősítését legfontosabb céljaként kitűző Mesterek és Módszertanok Házával (MEMO) közösen használja az épületet.

A szerző felvétele.

Az épület gyökereihez azonban egészen a századfordulóig kell visszanyúlnunk, hiszen az épület – eredeti formájában, egyetlen szinttel – 1903 tavaszán, valódi értéke tört részéért (igaz, egy ötven év alatt törlesztendő jelzáloggal együtt) került az akkor még csak néhány éve létező Budapesti Szobafestő, Címfestő, Mázoló, Aranyozó és Fényező Ipartestület birtokába, amely ugyanazon év októberében be is költözött az időközben átalakított épületbe, amit a következő negyedszázadban mindenféle nagyobb változtatás nélkül használt.

Videók a témában:

Az első világháború után saját anyagraktárat nyitottak a gyűlések mellett különböző képzéseknek és előadásoknak is otthont adó épületben – ez hamarosan a Testületi Anyagárusító Szövetkezet nevet vette fel –, ahol a

t. Kartársak […] festékanyag szükségleteiket, u. m. száraz festékeket, lenolajkencét, horganyfehéret, amerikai valódi terpentint, pótterpentint, litophont, gipszet, bécsi fehéret, lakkot stb. festékanyagokat és ecseteket mindenkor a piacon érvényes napi áron alul

beszerezhették, a kínálat pedig a húszas évek végére tovább szélesedett, így végül már nem csak ecseteket és nehéz festékes vödröket cipelő férfiak léptek ki a kapun a nagy súlytól gyöngyöző homlokkal, de festőlétrák, enyvfőző fazekak, füzetcsomagok vagy különféle furcsa eszközök is lóghattak rajtuk egy nagyobb bevásárlás után.

A testület a beköltözése után azonnal elindította a Magyar Festőipar című lapot, ami a szakma egyetlen országos folyóirataként nem csak nyílt leveleket, szövetkezeti híreket, illetve hirdetéseket tartalmazott, de beszámolt az épület mai környezetétől erősen elütő képét eredményező átalakításáról is, hiszen azt nem 1903-ban, hanem meglepő módon csak 1929-ben, mindössze öt hónap leforgása alatt nyerte el. Abban a korban, mikor a homlokzaton látható megoldások már hosszú évtizedek óta nem számítottak modernnek vagy legalább a korral lépést tartó, a figyelmet magára vonó próbálkozásnak,

habár az ipartestületet vezető Lovász Gyula úgy érezte, hogy a saját kategóriájában elsőrangú munka egyszerre sugározza majd a múlt értékeihez való ragaszkodását, illetve a testületi tagok tehetségét:

Kifogásolható volna talán az, hogy a székház építé­szeti, belső díszítési stylusául nem a most divatba jött, sokszor szertelenségbe törő irányt, hanem a klasszikus stylusok egyik nemes irányát választottuk, miáltal mi a festőiparnak egy régi történelmi részét hoztuk ide. Azt az időt, amikor mi a legboldogabbak voltunk. A klasszikus díszítő-festés korának talán gyengén megalkotott renaisance ez, hisz mi talán nem bírtunk azzal az erővel, amellyel híres kiválóságaink, Feichtinger, Scholtz és a többi nagyok bírtak, de mindenesetre az akarásunk, az elgondolásunk, a lel­kesedésünk megvolt ahhoz, ami az akkori időket jellemezte, amelynek emlékét és légkörét akartuk itt látni és benne magunkat jól érezni.

6 fotó megtekintése

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Fotó megosztása:

Így érezték ezt a megnyitón megjelent újságírók is, hiszen a Pesti Hírlap például így mutatta be a karácsonya előtt mindössze három nappal megnyitott épületet:

Ezekben a súlyos, gondterhes időkben összefogott egy ipartestület minden egyes tagja, — pénzt, energiát, szívet, lelket, mindent odaadtak és egy szürke ház helyett egy kis palota áll a Wesselényi-utca 73. szám alatt, amely díszére válnék a főváros legelegánsabb utcájának is.

Az átépítések persze nem álltak meg az épület külvilág felé mutatott, ifj. Lack János (1878–1950 után; édesapja épületszobrász volt, az ipartestület tagja) építész által tervezett, az iparművész Remsey Elemér (1886–1952) stukkói által különlegessé tett arcánál, hiszen a kapu mögött némi túlzással egy gyufásdobozba zsúfolt palota született meg. A visszafogottságában is elegáns lépcsőházat egy Lukács evangélistát ábrázoló, szintén Remsey által megálmodott jókora üvegablak világítja be, a lépcső tetejére érve pedig a ma szintén a szent nevét viselő, olasz reneszánsz jegyeket mutató díszterem ajtajához érkezünk.

2 fotó megtekintése

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Fotó megosztása:

A sokszor szárnyas bikaként ábrázolt Lukács feltűnése nem véletlen, hiszen a Pál apostol által megtérített, a Biblia két könyvét is író férfit a középkorban a festők védőszentjükké választották, de a különböző művészeket, így az aranyműveseket, ötvösöket, fafaragókat vagy épp fajanszfestőket tömörítő céhek Európa számos pontján nemes egyszerűséggel csak Lukács-céh néven működtek.

A házba lépve ugyan már nem látszanak a főváros, illetve az ország számtalan épületében a falra írt Magyar Hiszekegy első sorai, és a könyvtárként is használt földszinti tanácsterem is teljesen más arcát mutatja, az emeleti terem azonban ma épp úgy fest, ahogyan kilencven évvel ezelőtt, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy az egykori elnökök portréi már nem függenek a szintén iparművész Zsille Kálmán és Takács József, valamint számos társa művészi kvalitásairól számot adó falakon:

Fotó: MEMO Budapest

A belső terek archív és friss fotóit látva az embernek az az érzése támadhat, hogy mindez elképesztő összegeket emésztett fel, a tagok százait tömörítő szövetség azonban igen szűkös anyagi lehetőségekkel rendelkezett, így az építészek és művészek jó része ingyen vagy a piaci ár tört részéért végezte el a munkákat, a különböző hazai kereskedések – köztük a Lehel tér felé néző, környezetéből ma is kirívó épületet építő Krayer E. és Társa cég – és gyártók alapanyagokkal támogatták, az aranyozáshoz szükséges aranylapokat pedig egy berlini cég adta.

7 fotó megtekintése

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Fotó megosztása:

Az átalakításnak köszönhetően sokszorosára nőtt, terrakotta színű épület eleinte azonban túl nagynak és kihasználatlannak bizonyult, így az 1100 ipartestületi tag mellett számos különböző szervezet is hétről hétre felbukkant itt egy gyűlés vagy fogadóóra erejéig: 1930-tól a Budapesti Turista-Egyesület tagjai gyűltek itt össze vagy épp tartottak táncestélyeket és találkozókat, egy évvel később, 1931 májusában pedig itt született meg az Országos Szobafestő, Címfestő, Mázoló, Aranyozó és Fényező Ipartestület, ami talán nem meglepő módon ugyanitt nyitotta meg a központját.

Az új épület ritkán feltűnő vendégei voltak a vásári és piaci árusok is, akik teljes joggal mérgelődtek a vásári vonatok jegy-, bérlet- és poggyászárainak hirtelen emelésén, dühük azonban gyorsan elillant, a különböző sajtótermékek pedig többé nem is számoltak be a feltűnésükről – ellentétben a Boross Ferenc vezette Boross Táncintézettel, ami 1932-től kilenc éven át töltötte meg zenével az épületet, hogy aztán átadja a helyét a rövid életű Kincses (Krysztiniák) Tánciskolának.

A harmincas évek derekán rövid időre a politika is beférkőzött a falak közé, így mikor nem épp a fenti szervezetek, a Magyar Mozgóképkezelők Országos Egyesülete, a Budapesti Korcsmárosok Ipartársulata, a fővárosi siketnémák, a Siket Sport Club, esetleg kisebb-nagyobb körök tartottak estélyeket, jelmezes táncmulatságot, fogadóórát vagy épp rendeztek

felruházási ünnepélyeket a szegény gyermekek részére,

akkor az Erzsébetvárosi Ifjudemokraták gondolkodtak itt a világ dolgairól, sőt, egyszer a Független Frontharcos Párt frontharcos szervezete is rendezett itt egy pártestélyt.

in.: Ujság, 1938. február 15.

A házat tulajdonló fővárosi ipartestület mindezeknek köszönhetően jókora bevételhez jutott a bérbe adott terekből, illetve a pincében a bővítés óta működő vendéglőből, a második világháború éveiben azonban nyilvánvalóan az ő sorsuk is évről évre egyre rosszabbra fordult.

Az épület ettől függetlenül alig néhány törött ablakkal vészelte át a Budapest számos épületét elpusztító, másokat pedig helyrehozhatatlan állapotba sodró ostromát, így a fegyverzaj elülte után alig néhány héttel a Magyar Sakkszövetség – ekkor már a Magyar Dolgozók Országos Sakkszövetsége –, illetve a Magyar Munkás Szakkör itt alakította ki az ideiglenes központját, ami nem egyszerűen csak tanulni vágyó sakkozók egész sorát csábította a kapun belülre, hogy előadásokon vagy barátságos partikon csiszolják a tudásukat, de az 1945-ös budapesti egyéni, illetve az országos bajnokságot is itt bonyolították le, bár a játékosok a visszaemlékezések szerint feltűrt gallérú kabátban, kalapban ültek a tábla felett.

A székházat a kommunista hatalomátvétel részét képező államosítások során, 1948-ban elvették a festő ipartestülettől, illetve az Ipartestületek Országos Központjától (IPOK), jogkörük és vagyonuk pedig az 1945 óta létező Kisiparosok Országos Szabadszervezetéhez (KIOSZ, 1949-től Kisiparosok Országos Szervezete), annak budapesti titkárságához vándorolt, amelynek a szocializmus évtizedei alatt nem csak az iparjogosítványok kiadásának véleményezéséhez, valamint a mesterképzés és a vizsgáztatás megszervezéséhez, de a különböző panaszok elsimításához is kizárólagos joga volt.

Ez a talán egyhangúnak tűnő időszak sem volt mentes azonban a ház történetét érintő hirtelen változásoktól, hiszen 1951-ben a Kis Ujság híre szerint az épületben háromszáz személyes kultúrházat alakítottak volna ki hangversenyteremmel és olvasószobákkal, ez a terv azonban szerencsére nem vált valósággá, sőt, lényegében véve az épület használatában sem álltak be komoly változások, hiszen a tulajdonos mellett továbbra is egyre több szervezet használta annak szobáit: 1954-ben a Munkaerő-tartalékok Hivatalának klubhelyisége, a következő évben – egy ifjúsági házzá való sikertelen átalakítási kísérlet helyett – a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetének klubja nyílt meg itt, ahol

szépen berendezett helyiségekben könyvtárat, társasjátékokat, folyóiratokat és sok egyéb szórakozási lehetőséget találnak a látogatók

– írja az Esti Budapest (1955. december 27.)

A mai arcát a kétezres években elnyert belső udvar, háttérben a szocializmus évtizedeiben született modern szárnnyal. Micsoda kontraszt a homlokzathoz képest! A szerző felvétele.

A következő évtizedekben a KIOSZ építőipari szakosztályának is otthont adó épület pincéjében és udvarán továbbra is működött az étterem, aminek üvegablakai a szocializmus évtizedeinek furcsa módon a múltba tekintő arcát őrzik, hiszen azok a századforduló technológiájával örökítették meg a különböző mesterségek kellékeit, illetve a velük kapcsolatos tárgyakat – köztük például egy kettérepedt televíziót, férfi és női cipőt vagy egy túlméretezett csavarhúzóval átszúrt kisautót:

4 fotó megtekintése

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Furcsa történeteket rejt a magyar szobafestők fényűző palotákat idéző egykori központja

Fotó megosztása:

A cégek özöne a rendszerváltás után sem múlt el, hiszen az 1985-ben huszonöt millió forintból teljesen felújított, Budapesti Kisiparosok Klubja nevet kapó épület 1990-ben, a KIOSZ budapesti szervezetének feloszlatása után az annak jogutódjaként megszületett Ipartestületek Budapesti Szövetségének (IBSZ) kizárólagos tulajdona lett.

Az étterem az 1985-ös felújítás után. Fotó: IBSZ

Az utolsó pesti flóderos

Az 1985-ös felújítás során a festőmunkákat az a hetvenegy éves Szeidel István végezte, aki a festő szakmának egy érdekes, mára teljesen eltűnt részét művelte: a flóderozást.

 

A művelet „a múlt században jött divatba, amikor gyenge minőségű fából kezdtek el tömegbútorokat gyártani. A fenyőfát például gittelik, festik, utána flóderozzák, s végül olyan hatást kelt, mintha drága tölgyfa lenne. Ma nagy divatja van, igénylik az emberek, hogy szebbnek lássák maguk körül az életet” – foglalta össze a tizenhárom budapesti templom mellett számos középület felújításán dolgozó idős férfi a munkák végeztével a Magyar Hírlapnak.

Első emeleti nagyteremben, illetve irodatérré vált szobákban azonban az elmúlt két évtizedben olyan szervezetek is feltűntek, mint az államosítás kárvallottjait tömörítő Régi Bérházak Tulajdonosainak Országos Szövetsége, a Magyar Hangszerészszövetség, sőt, 1992 februárjában a hajvágást merész döntéseivel forradalmasító brit-amerikai fodrász, Vidal Sassoon (1928–2012) is feltűnt itt, hogy egy reklámakció részeként négy tanítványával együtt egy sor embert szabadítson meg a haja jó részétől.

Az épület képe a kilencvenes évek hajnalán, ablaksorai közt a Budapesti Kisiparosok Klubja felirattal, pincelejárója felett pedig az étteremre utaló Mesterek Pincéje felirattal. Ma már egyik felirattal sem találkozhatunk a homlokzaton. Fotó: IBSZ

A ház állapota mindezeknek köszönhetően hosszú időn át romlott, de ezt a kétezres évek a szocializmus naiv szépségideáljától néhány kivételtől eltekintve eltávolodni nem kívánó felújításai helyrehozták, a 2017-ben beköltöző, már említett MEMO által végzett munkák pedig az eredeti állapothoz, illetve a XXI. századi elvárások felé egyaránt közelítették az épületet, ami ma így az előző évszázadok örökségének megtartása mellett rendezvény- és oktatótérként is maximálisan helytáll, hosszú időre biztosítva az épület szerepét a főváros kulturális vérkeringésében.

Ajánlott videó mutasd mind

Orbán Viktor: Hétfőtől új világ kezdődik

A kormány lezártnak tekinti a „beszoktatást” a maszkviseléssel kapcsolatban, hétfőtől büntetni kell. A miniszterelnök szerint januárban a krónikus betegeknek és a legveszélyeztetettebb időseknek beadhatják a koronavírus-vakcinát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.