Vegyük sorra, kik érezhetik magukat megbántva a Pesti balhé láttán! Elsősorban, bár nehéz sorrendet felállítani, talán a festőművészek, aztán a melegek, az arabok, a kínaiak (ők nagyon), az oroszok, a gazdagok, a környezetvédők, és amikor már azt hinnénk, a feketéket nem lehet megsérteni a történetben, hiszen egyáltalán nincsenek benne feketék, akkor az egyik főszereplő blackface-t ölt.
Ilyen film a Pesti balhé: gátlástalan, tahó és hangos, de még mennyire hangos. A jó hír, hogy az új magyar vígjátéknak mégis van szórakoztató értéke, és nem is az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriájában. Ezt a kategóriát magyar filmeknél egyébként is ritkán sikerül eltalálni, talán utoljára a Cop Mortemnek sikerült. A rossz magyar vígjátékok, Sas Tamás ezredforduló utáni munkásságától a Szuperbojzig, általában elviselhetetlenül rosszak. A Pesti balhé nem ez a szint, hanem különös elegye ennek a nézhetetlen filmtípusnak és egy teljesen normális – vagyis középszerű, de egyáltalán nem érdektelen – karakterközpontú szélhámosfilmnek. Az egyik jelenet ide tartozik, a másik oda.
Az álöltözetek és felvett személyiségek színházi eredetű hagyományát mindig is nagy kedvvel használta a magyar film, de ritka, hogy ez a séma caper filmbe, vagyis a gengszterfilm könnyed, a vígjátékhoz legközelebb álló alműfajába ágyazódjon (mint ahogy az Ocean’s Twelve vagy akár A fantasztikus Róka úr). A Pesti balhé hőscsapata viszont klasszikus caper-trükkre, műkincslopásra készül, csak ők nem kilopni akarják az egyik képet, hanem belopni egyet a hatalmas érdeklődést kiváltó, nemzetközi aukcióra. A címbeli balhé tehát nem a pénzszerzésről szól, hanem a barátságról: a hatfős baráti társaság egyik tagja, a meg nem értett és az apja által is kitagadott festőművész (Jászberényi Gábor) iránti gesztusról.
Az akció nemcsak összekovácsolja az egymástól egyre messzebb sodródó barátokat, hanem a fiatalkori álmokkal való számvetésre is módot ad. Legalábbis így tekint rá a történet főhőse, Marcell (Mészáros Béla), aki éppen azért vonakodik részt venni az akcióban, mert ő már nem csinál őrültségeket, és nem akarja veszélynek kitenni magát az idióta és kudarcos életű, régi barátai kedvéért. Helyette, nagymenő építészként, a pénzkeresésre koncentrál. Történetében, vívódásában benne van, vagy legalábbis az alkotók beleképzelnék a nyolcvanas években született nemzedék felnőtté válásának mérlegét, ezért is helyezték el a kellékek között a kilencvenes évek tárgyi világának nosztalgiaértékű darabjait, és ezért a Hol van az a krézi srác? a film főcímdala.
Leírva mindez izgalmas kalandokat és olyan személyiségfejlődést, belső utat ígér, amihez a magyar nézők könnyen tudnak kapcsolódni. Az elsőfilmes – korábban a 200 első randin és A mi kis falunkon dolgozó – Lóth Balázs rendező és írótársai viszont úgy érezhették, a közönségnek mégis kevés lehet az egyszerre érzelmes és akciódús nemzedéki történet.
Ebben rejlik a film zavarba ejtő vonása: a kellemetlen vicceskedés és a kínos jelenetek nem érvénytelenítik a remek alaphelyzetet, csak kisiklatják, vakvágányra terelik azt. Időről időre jön egy ügyesebben kitalált szituáció vagy egy szellemes megoldás, ami jelzi, hogy a Pesti balhéban ott volt egy jó film lehetősége.
De mire véljük a blackface-t, vagy az arabnak (arab nőnek), melegnek öltözést? A hősök festőhöz fűződő barátságát, ezt az ellentmondásosnak és árnyaltnak megismert viszonyt miért egyszerűsítik le a készítők egyetlen ízléstelen és morbid poénná? Hegedüs D. Gézának miért kell hülyét csinálnia magából minden jelenetében? (Tegyük hozzá, Hegedüs a hülyeséget is komolyan veszi, és pont ettől ő valóban vicces.)
Mészáros Béla becsülettel küzd érte, hogy igazi emberként állítsa elénk a főhős Marcellt, és még akkor is értelmesen, normális hanghordozásban beszél, amikor körülötte már mindenki hisztérikusan üvölt. Kár, hogy a Seveled és a Pesti balhé az első igazi filmes főszerepei, mert az ő színészi kvalitásaival és sztáralkatával megérdemelne egy épkézláb produkciót. Igaz, a harsányabb, olcsóbb vígjátéki iránnyal majdnem az összes szereplő rosszul jár, de nem mindenki. Reviczky Gábor börtönből megszöktetett, veterán műkincstolvajként magától értetődően uralja az összes jelenetét, és ha bármit, akkor egyedül az ő szövegeit lehet majd később idézni ebből a filmből („lapátoltatok ti sugárzó urániumot?”). A Pesti balhén forgatókönyvíróként is dolgozó Inotay Ákos pedig folyton meglepőt húzó burleszkkaraktert formál a baráti társaság színész tagjából, így Adrián esetében a sok szerepjátszás némi értelmet nyer, és a saját hivatásával kapcsolatos dilemmáiról, lehetőségeiről is szól.
Az ő figuráján keresztül mintha távolról felderengenének a valódi és a giccsművészet határairól, elválaszthatóságáról szóló kérdések, a műkincsrablós filmekben egyébként is gyakori, persze szinte mindig felszínes művészetelméleti töprengések. De ez a téma, mondani sem kell, egyáltalán nem érdekli Lóth Balázst. Ebben a filmben pontosan úgy gondolkodik a képzőművészetről, mint a történet később festőnek álló figurája még gyerekként, tízéves korában: fest egy madarat, és rajzol rá egy bránert. „A fiam borzalmas piktor volt” – dörgi erre a zsarnoki apát adó Hegedüs D. Géza. És igaza van.
A Pesti balhé jobb sorsra érdemes festőjének munkáiban nincsen titok, értékük csekély, az alkotás naiv örömére korlátozódik. Hajlok arra, hogy nagyjából ennyi értéket lássak a Pesti balhéban is. Így pedig végső soron a film azokat a nézőket bántja meg igazán, akik bizakodtak az értelmes, átgondolt, szellemes új magyar vígjáték esélyében.
Pesti balhé, 2020, 104 perc. 24.hu értékelés: 4/10
