Alig két év telt el az elmúlt évtized egyik legnagyobb nemzetközi botránya, a Szkripal-ügy óta, de közben annyi más történt a világban, hogy őszintén bevallhatjuk, alig emlékszünk már rá, főleg, hogy az ügynek nem volt magyar vonatkozása. Mára csak a legszükségesebb információk maradtak meg a fejünkben: a brit hírszerzés foglalkoztatta kém, Szergej Szkripal és a lánya, Julia neve; a novicsok nevű idegméreg-család, amivel a brit hatóságok szerint a gyilkossági kísérletet elkövették, a délnyugat-angliai kisváros, Salisbury, ahol az eset történt, és persze a két orosz „turista”, akik állítólag a város katedrálisának 123 méteres tornya miatt utaztak Moszkvából London érintésével Salisburybe két napra. Arra is emlékezhetünk, jókora diplomáciai balhé lett az ügyből, melyért a brit kormány az oroszokat tette felelőssé, Putyin viszont azóta is tagadja, hogy közük lett volna a korábban lebukott, a börtönből egy orosz-amerikai fogolycsere révén kiszabaduló, de utána is aktív Szkripal elleni merénylethez.
Az biztos, hogy Oroszországnak érdeke volt a hazaárulónak tartott Szkripal eltakarítása, és az orosz katonai hírszerzés (GRU) tisztjeiként azonosított két gyanúsított nem túl meggyőző magyarázkodása sem segített eloszlatni a gyanút, bárhogyan védekezik is az orosz állam. Igaz, az akció nem is volt sikeres, hiszen Szkripal és a lánya is túlélték a támadást, ha hosszú betegeskedés és maradandó károsodások árán is, ma pedig már ismeretlen helyen tartózkodnak (sajtóértesülések szerint Új-Zélandon élnek, megváltoztatott személyazonossággal).
Nem meglepő, hogy a BBC lecsapott a témára, és készített belőle egy drámasorozatot, még a gyorsaság sem szokatlan, amivel megvalósították, viszont ami kicsit mégis váratlan lehet, az az, hogy nem kémsorozat lett belőle, hanem egész más oldalról fogták meg a témát az alkotók. A The Salisbury Poisonings (A Salisbury-mérgezések) címmel a héten bemutatott, háromrészes sorozat ugyanis pont azzal a részével foglalkozik az ügynek, ami a legtöbb híradásból kimaradt: a városra gyakorolt hatásával, illetve azzal, miként birkóztak meg a hatóságok a tömeges mérgezéssel fenyegető, rendkívüli helyzettel, és hogy kik voltak azok a hétköznapi emberek, akik véletlenszerűen kerültek egy nemzetközi bonyodalom kellős közepébe.
A sorozatban Szergej Szkripal és a lánya csak pillanatokra bukkannak fel, a támadással gyanúsított orosz férfiak csak a hírekben is látott felvételekről, politikusok úgyszintén csak hírbejátszásokból. A főhős viszont a brit nézők számára sem nagyon ismert Tracy Daszkiewicz, aki a megyei közegészségügyi vezetőként került egy katasztrófával fenyegető, a terrorelhárítástól a hadseregig mindenkit érintő ügy középpontjába, és sokan az ő gyors döntéseinek tulajdonítják, hogy nem történt nagyobb baj Salisburyben.
A sorozat forgatókönyvírói, Adam Patterson és Declan Lawn tényfeltáró újságírókként dolgoztak korábban, de a mostani munkájuk se különbözött ettől nagyon, ugyanis kezdetként a dramatizált történet összes valós szereplőjét meginterjúvolták, és igyekeztek végig a lehető legközelebb járni a tényekhez:
Nem könnyű három órába belesűríteni hónapok történéseit. Néha kénytelen vagy kicsit eltérni a valós történésektől, de hacsak nem volt valami nagyon meggyőző oka, igyekeztünk a tényeknél maradni, és ha változtatni kellett, akkor is konzultáltunk a valódi szereplőkkel, hogy nekik se legyen ellene kifogásuk
– mondta Patterson a Guardiannek. És hogy miért nem inkább a hálásabb megoldásnak tűnő kémdrámát választották? Ezt Lawn indokolta meg a Drama Quarterly-nek: „Sokkal inkább vonzott azoknak az embereknek a története, akiknek el kellett takarítaniuk ezt a zűrzavart, mint azoké, akik azt okozták. Az egész történet egy titkosszolgálati dráma árnyékában zajlik, kémekkel és titkos ügynökökkel. De mi nem ezzel foglalkoztunk, hanem a hétköznapi emberekkel, akik közvetlenül szembesültek az üggyel.”
Ennek megfelelően a sorozat is úgy indul, hogy éli a megszokott életét a festői kisváros, amikor egy bevásárlóközpont előtt egy férfi és egy nő fényes nappal rosszul lesz: elsőre túladagolásnak tűnik, de hamar feltűnik a rendőröknek, hogy az áldozatok nem látszanak drogosnak. A kórházba szállított párról az is kiderül a zsebükben lévő iratokból, hogy apa és lánya, de a rendőröknek semmit nem mond a Szergej Szkripal név. Jó kérdés, hogy vajon miért nem kapott új személyazonosságot, hiszen továbbra is aktív maradt, és külföldre is gyakran utazott, NATO-országok titkosszolgálatainak tartott továbbképzéseket.
Az ügy onnantól vesz fordulatot, amikor egyikük beírja Szkripal nevét a Google-ba, és így bontakozik ki lassan, milyen veszélyes ellenséggel is áll szemben a város, és személyesen Tracy Daszkiewicz (Anne-Marie Duff), akinek Wiltshire megye egészségügyi hivatalvezetőjeként addig csak influenzajárványokkal, fejtetűvel és gusztustalan iskolai konyhákkal volt dolga. Sőt, még ezekkel se nagyon, hiszen nem sokkal korábban helyezték ebbe a pozícióba, az alkotók pedig az ő történetében találták meg az igazi drámát, miután leültek vele beszélgetni.
A Salisbury Poisonings tehát kicsit a Csernobil sorozathoz hasonlóan meséli el egy világszerte médiavisszhangot kapó ügy nem túl ismert oldalát: az elején rendkívül izgalmas thriller, mentes az akció- vagy éppen katasztrófafilmes túlzásoktól (noha olyan szemszögekből is meg lehetett volna fogni a témát), a befejezés pedig az ügynek az egyes emberekre gyakorolt hatására helyezi a hangsúlyt, visszafogott és természetes színészi alakításokkal és hihető párbeszédekkel. Persze a színészek sem akárkik: Rafe Spall (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok, Black Mirror stb.) alakítja a Szkripal-házat először átvizsgáló, és jókora adag mérget kapó rendőr őrmestert, a This Is England-sorozatból is ismert Johnny Harris játssza a novicsokos üvegcsét megtaláló Charlie Rowley-t, a már említett Anne-Marie Duffot legutóbb a Sex Educationben lehetett látni, és igazából még sokakat ki lehetne emelni, noha vannak jó nevű színészek, akiknek csak néhány jelenet jut. A további epizódok is az egyes emberek személyes drámáit mutatják be, de az alkotók tesznek róla, hogy a feszültség csaknem végig megmaradjon.
Ráadásul azzal, hogy a bemutató 2020 júniusára esett, az egész történet kapott egy plusz réteget: nemcsak a vegyvédelmi ruhában, maszkban fertőtlenítő figurák és a kontakt személyek beazonosítása miatt, hanem a hatósági reakciók is összehasonlítási alapot adtak a nézőknek.
Szerencséjére még a rendőrség is mellé áll, amikor a kormány képviselői inkább azt néznék, mi kelt kisebb pánikot, és mennyire védhető píár szempontból, nem pedig a városban lakó emberek biztonságát. A sorozat tényleg azt mutatja meg, milyen, ha a helyi hatóságok nem törődnek a látszattal, és az ügy veszélyeibe be nem avatott, ezért értetlenkedő lakosság háborgásával, hanem azt teszik, ami szerintük az emberek védelmét szolgálja, és azt ráadásul hatékonyan, még ha ehhez le is kell zárniuk a fél városközpontot. (Egyébként pont a kormány akadékoskodó emberei azok, akiket kissé egysíkúan, egyoldalúan negatívan ábrázoltak a sorozatban.)
A Salisbury Poisonings ráadásul nem az egyetlen, valós történetet feldolgozó sorozat az idén a BBC-n: a napokban mutattak be egy másikat, a két éve a belügyminiszter bukását is okozó Windrush-botrányt megfilmesítő Sitting Limbót, míg Steve McQueen egy ötrészes antológia-sorozaton dolgozik a Londonban élő karibi közösség történeteiből. A rivális ITV csatornán pedig az idén debütált a White House Farm, mely egy 1985-ös gyilkossági ügy alapján készült, de nemzetközi viszonylatban is se szeri, se száma az igaz történeten alapuló sorozatoknak. És ez csak részben a már említett Csernobil hatása: ahogy azt tavalyi cikkünkben írtuk, a briteknél például több évtizedes hagyománya van a true crime, azaz megtörtént bűnügyeket dramatizáló sorozatoknak, melyeknek Jeff Pope a nagymestere, tucatnyi ilyen forgatókönyvéből készült már sorozat, legutóbb tavaly az A Confession, melyről írtunk is, és már javában forog a következő munkája (The Barking Murders). Stílusában egyébként van is hasonlóság az A Confession dokumentarista hangulata és puritán megvalósítása, illetve a Salisbury Poisonings között, beszélhetünk talán brit doku-drámás iskoláról is.
Piers Wenger, a BBC drámaosztályának vezetője szerint a fake news korában a közönség még jobban ki van éhezve az igaz történetekre, és ennek köszönhető az igaz sztorik dramatizálásának reneszánsza, ami lehet, hogy kicsit leegyszerűsített magyarázat, de lehet némi valóságalapja. Az viszont biztos, hogy a megtörtént (bűn)ügyek iránt érdeklődő közönség csak jól jár ezzel – bár a Salisbury Poisonings egyelőre csak a brit tévékben (és az interneten) látható, a sorozat országos sikere, és a világszerte ismert ügy miatt nagy az érdeklődés iránta külföldről is, ezért reménykedhetünk, hogy a közeljövőben egy nálunk is aktív streaming-szolgáltató vagy tévécsatorna is műsorára tűzi majd.
Kiemelt kép: Daniel LEAL-OLIVAS / AFP
