Bennem elég friss élmény a Békeidő, ami antológia- vagy szkeccs-jellegű, személyes, ismerős, karcos és intim film, ahogy azt a kettősüktől már megszokhattuk. Hogy állt össze a sok kis történet egy filmmé?
Az egész a Filmtett táborhoz köthető, amit Zágoni Bálint szervez, és ami az ő és Durst Gyuri ötlete volt még valamikor nagyon régen. Ez a nyári workshop fiatal filmeseknek, animációs rendezőknek, színészeknek szól, és mi Szabolccsal legalább tíz alkalommal vettünk részt benne, előfordult, hogy Szabolcs vezette a tábort, én a színész csoportot, vagy közösen. Három évvel ezelőtt pont a színész csapattal dolgoztunk. Mindig van egy gyakorlat, amit a tábor végén bemutatunk egy mini közönségnek és egymásnak, erre készült az a szkeccsfilmszerű összeállítás, amiben a mostani Békeidő pár jelenete szinte egy az egyben látható. Nagyon nagy sikere volt, pedig két nap alatt forgattuk az egészet. Mivel nekünk már volt tapasztalatunk a low budget, pontosabban inkább no budget filmek terén az Ernelláék Farkaséknál miatt, elkezdtünk Zágoni Bálinttal azon gondolkodni, hogyan lehetne ebből egy nagyjátékfilmet is csinálni. Akkor Pálfi Gyuri vezette a tábort, ott lézengtek a gyerekeink is, így került bele az ő kislánya, Magdó a filmbe, vagy a mi lányunk, Lujza. Már az akkori jelenetek is a színészekből inspirálódva íródtak, később Szabolcs kibővítette további szereplőkkel és történetszálakkal, bekerültek újabb témák is, de a végleges forgatókönyvet pár hét alatt írta meg.
Ezek a témák gyakorlatilag a nem működő családi, emberi és párkapcsolatok, és ehhez gyakorlatilag a háttérzene a folyamatos híradós migránsozás. Ennyire ebben a miliőben élünk?
Igen, ami most a társadalomban meg a közéletben zajlik, az nálunk csupán a történetek alapzaja, szövete. Ezek nem eredeti felvételek, mert azok, ugye, jogdíjasak, de egészen apró változtatásokat kellett csak tennünk, és meg kell mondjam, nem is a legdurvább szólamokat használtuk. Azt, gondolom, ön is tapasztalja, hogy próbálja eltartani magát ettől a retorikától, próbál nem tudomást venni róla, de ennek a nyomasztása nagyon erősen beszűrődik a hétköznapjainkba, a saját kis drámáinkba. Ebben a háttérzajban küzdünk meg azokkal a problémákkal – így békeidőben –, amikkel amúgy sem egyszerű.
Az Ernelláék Farkaséknál után most a Békeidő is arról árulkodik, hogy önöket ezek a diszfunkcionális emberi kapcsolatok érdeklik, és ezeknek a lehető legintimebb, már-már zavarba ejtő módon való megmutatása. Nézőként ez olyan, mintha leskelődnénk.
Kénytelenek vagyunk ezekkel foglalkozni, mert ez vesz körül bennünket, és ezekben a konfliktusokban, helyzetekben élünk mi magunk is, érzékeljük ezt a frusztrációt a hétköznapokban, a generációnk élethelyzete miatt is. És azáltal, hogy magunkat se kímélve feltárunk és kitágítunk egy-egy problémát, tulajdonképpen elvégezzük a néző helyett a mélyre ásást, hogy neki könnyebb legyen feldolgozni a sajátját.
A film a járvány miatt online debütált. Terveznek ennek ellenére klasszikus fesztiválkörutat?
Technikai akadálya nincsen, mert csak a két koprodukciós országban mutatjuk be. Nyilván a fesztiválok előnyben részesítik az abszolút világpremiert, mégis úgy gondoltuk, ha már elkészült, nem várunk arra, hogy a forgalmazás újra elinduljon meg a fesztiválok magukhoz térjenek. Túl sok most a bizonytalanság a színházban és a filmgyártásban is. Épp elkezdtük a Radnótiban Schwechtje Misi Gina című új darabját, amiben a lányom, Lujza is játszik, szeptemberben lenne a bemutatója, de egyetlen olvasópróbánk volt, mielőtt a járvány kirobbant, le kellett állnunk vele. Elvileg októberi premier Herendi Gábor Toxikoma című filmje is, amiben az egyik főszerepet játszom – az talán még tartható, de azt sem tudjuk biztosan, hogy ha újraindul a forgalmazás, lesz-e közönség, aki moziba akar majd menni. És ha esetleg feloldják a korlátozásokat és közönség is lesz, akkor olyan szinten lesznek feltorlódva a filmek, hogy nagyon nehéz lenne jó időpontot találni egy Békeidő típusú filmnek, aminek nincs lehetősége nagy reklámkampányra.
Kaptak azért némi ingyen reklámot a napokban Vitézy Lászlótól. (Vitézy László filmrendező nehezményezte, hogy Hajdu Szabolcs filmjének ugyanaz a címe, mint az ő 1979-ben bemutatott alkotásának. Itt írtunk bővebben a történtekről – a szerk.)
Ennek nem ismerjük a pontos hatásait, csak annyiról tudok beszámolni, hogy és mivel édesapám csak a közszolgálati médiából tájékozódik, azonnal felhívott, hogy hallott a filmről. Ezen túl, hogy a forgalmazásban érezteti-e a hatását ez a „botrány”, és hogy egyáltalán, milyen eredményeink lesznek, az teljes lutri. Egyrészt, eddig ilyet nem csinált még senki, másrészt meg korlátozottak a lehetőségeink hirdetések terén. Az a kérdés, hogy – leginkább szájhagyomány útján – el tudjuk-e érni azt a réteget, aki erre vevő. De tulajdonképpen az Ernelláéknál is ugyanez volt: aki látta és szerette, az tovább ajánlotta.
Az azért ad némi lehetőséget a szájról szájra terjedésnek, hogy a Békeidő számos karcos, kemény helyzet között vászonra varázsolja azt a szexuális zaklatási jelenetet, amit Marton László Sárosdi Lillával elkövetett. Hogy jutottak arra a döntésre, hogy ezt a referenciát beletegyék a filmbe?
Először is személyesen is kötődünk Lillához, és pár évvel ezelőtt egy erdélyi turnénk alkalmával mesélte ezt a sztorit, ami bennem is nagyon sok mindent felszakított, mert nekem is volt hasonló történetem. Felkavart az is, hogy erről miért is nem esik szó. Aztán később, amikor a Weinstein-botrány kitört, akkor úgy éreztem, hogy a problémára irányuló figyelem miatt nagyobb súlya lenne az ő történetének is, és abszolút bátorítottam abban, hogy ezzel előrukkoljon. Nyilván, ha egy ilyen dolgot nyilvánosságra hozol, azt végig kell vinni, nem lehet kihátrálni a következmények elől, és ezzel tisztában volt ő is, hiszen azért Árpádnak (Schilling Árpád rendező, Sárosdi Lilla férje – a szerk.) már voltak hasonló csörtéi. De nagyon örülök, hogy beleállt, és azt hiszem, hogy ami azóta történt ebben a témában, hogy felszínre kerültek más esetek, és ezeknek következményei lettek – már amennyire lettek –, az abszolút neki köszönhető ebben az országban.
A traumafeldolgozást meg is hagyta a világ a művészetnek: születnek filmek, színdarabok, de egyébként a társadalmi érzékenyítés és feldolgozás más területeken nem hasít olyan nagyon.
Szerintem ez szépen lassan történik, és egyébként már érzem is ennek a pozitív hatását, annak ellenére, hogy vita tárgya, hogy például a színész-rendező viszonyban hol van az abúzus határa. Alkotó emberek vagyunk, és van egy kegyelmi állapot, valamiféle „minden mindegy” feeling, amire a munka során minden színész vágyik, mert nagyon érzékeny és kreatív állapot. Sok színész nem képes ezt önmagától elérni, vagy éppen frusztrálja valami, így a rendezőre hárul a feladat, hogy úgymond „állapotba” hozza őt, elérje, hogy megszűnjön minden félelem és megfelelés. Ennek ezer módja van, az abszolút pozitív irányú motiválástól kezdve a fizikai abúzusig, és
Mindaz, ami a színházi és a filmes világban idáig fajult, az nagyon sok mindenből következik, akár az oktatási rendszer piramis jellegéből és alárendelt viszonyaiból, valamint abból a rendezőcentrikus hierarchiából, ami a kőszínházakban a mai napig jellemző. De úgy érzem, hogy a mi generációnk és a fiatalabb rendezők már nem ezt az attitűdöt képviselik a munkában, sokkal demokratikusabbak ennél, és ez reményt keltő.
Megjelenik a filmben ez a fajta rendezői attitűd is.
Persze, mert minden összefügg. Nemcsak egy személyes aberrációból fakadnak ezek a helyzetek, hanem a rendszer is lehetővé teszi a visszaéléseket.
Nem kell ahhoz sem idős filmesek felháborodása, sem egy #metoo jelenet megfilmesítése, hogy Szabolccsal erős ellenszélben kelljen dolgozniuk, hiszen ez már évek óta így van, állami pénz nélkül, saját szakállra, fillérekből filmezni. Van önben aktivista forradalmár jelleg, vagy a kényszer szülte, hogy beleálljon ezekbe a helyzetekbe?
Én alapvetően nem gondolom magam forradalmi hevületű embernek, inkább azt érzem, hogy az apró döntésekben kell következetesnek lenni, és akkor nincsenek igazából nagy tettek, csak mindig vállalni kell a döntéseink következményeit. Ezért én ebben nem érzek semmi óriási ellenállást, hanem csak azt az utat próbálom belőni, ahol szabadon lehet dolgozni. Most ez a mozgástér eléggé beszűkült, de hát akkor ez van… A Békeidőben most egy aktivistát játszom, de a valóságban nem vagyok ennyire felkészült ezen a téren. Persze eljártam az elmúlt tíz évben a tüntetésekre, de közben meg nem vagyok profi politikai vonalon, és nem lenne hozzá soha kellő önbizalmam és bátorságom, hogy én magam így megnyilvánuljak. Nekem az eszközeimmel, tudásommal a saját szakmámban kell valamit tenni. Nyilván van véleményem, és ha megkérdeznek, elmondom, de azt nem szeretem, ha valamilyen film vagy előadás kapcsán az ember nagyon fókuszba kerül, és onnantól kezdve ő lesz a megmondó arc az élet összes területén, az ilyen felkéréseket fenntartásokkal is kezelem.
Ez a filmbeli karakter nemcsak, hogy aktivista, aki felkészülten, profin és bátran beleáll a jogsértések elleni civil harcba, de Kingának hívják, ahogy az édesanyját – ha jól sejtem, ez nem lehet véletlen.
Egyébként de, véletlen. Vagy legfeljebb valami freudi dolog, bár erről Szabolcsot kellene megkérdezni.
Ha nem is tudatos, de ez már a második főhajtása a közelmúltban az édesanyja, Illyés Kinga személye és tevékenysége előtt: a néhány hónapja megjelent Obiectiva Theodora című hangjáték az ő húsz éven keresztül folyt megfigyelésének dokumentációjából készült. Azt tudom, hogy a titkosszolgálati dokumentumok létéről, elérhetőségéről úgy szóltak önöknek, de otthon volt szó arról annak idején, hogy megfigyelhetik, lehallgathatják az édesanyját?
A nyolcvanas években teljesen általános volt, hogy az ember, ha lehet, nem beszél otthon kényes politikai, közéleti témákról, mert lehallgathatnak, ez szerintem minden családban bevett szokás volt. De abba, hogy ezek a nagyrészt politikailag érdektelen magánbeszélgetések megőrződnek, vagy ez az egész hogyan is történik, mi lesz ezeknek az anyagoknak a sorsa, soha nem gondoltam bele. És érdekes módon később, amikor olvastam ilyen dokumentumokról, vagy járt a kezemben Markó Béla és Cs. Gyimesi Éva kiadott lehallgatási jegyzőkönyve, akkor sem fordult meg a fejemben az, hogy édesanyámról is lehet egy ilyen dosszié. Ezért valóban meglepő volt már az is, hogy létezik, az meg végképp, hogy ez mekkora anyag, hogy húsz éven át lehallgatták kisebb-nagyobb intenzitással, és komoly terveik voltak a többszöri beszervezésére is – ez elég sokkoló volt.
Hogyan jutott el onnan, hogy megtudta, léteznek ezek a dokumentumok, odáig, hogy oké, akkor dolgozzuk ezt fel?
Először nyilván baráti körben volt téma az anyag. Egyszer aztán Dragomán Gyurinak beszéltem róla, mert a mi szüleink közeli barátságban voltak, és benne is felmerült, hogy majd kikéri az édesapja dossziéját. Ő volt az, aki először elhívott egy nyilvános beszélgetésre a 80-as évek Romániájáról, ahol felolvastam belőle részleteket. Már akkor látszott, hogy nagyon erős hatása van, és borzasztóan érdekli az embereket, de akkor még nem kerültem a feldolgozásnak arra a szintjére, hogy ez át tudjon bennem fordulni. Aztán volt egy pillanat, amikor egy olyan jelenetet olvastam a dossziéban, ami az édesanyám és édesapám között zajlott, amikor ráadásul dramaturgiailag is izgalmas, hogy nem azt a jelenetet látjuk, a beszervezést, ahogy jó rendőr-rossz rendőr felállásban két szekus megpróbálja megpuhítani, hanem ez elmesélődik, és így is nagyon erős hatása van, ráadásul az ő kettejük viszonyát is megmozgatja. Ekkor volt először az az érzésem, hogy ez egy film vagy valami hasonló lehetne, átkattant az agyam, és onnantól kezdve kényszerré vált, hogy ehhez a jelenethez behozzak még más szálakat és epizódokat, hogy összeálljon egy történetté. Tulajdonképpen ez lett a forgatókönyv utolsó jelenete, és onnan épült visszafele az anyag. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy hangjáték készül belőle, először filmben gondolkodtunk, de aztán épp kiírtak egy rádiójáték-pályázatot, ami azóta már nincsen, és nagyon örülök, hogy így alakult, mert a hangjáték formailag is tökéletes módja lett a feldolgozásnak: hallgatod a lehallgatottat, ami kellemetlen és nyugtalanító, de visszaadja a megfigyelt kiszolgáltatott helyzetét.
Ezzel együtt sem számíthatunk arra, hogy az ügynökakták, a lehallgatások és a megfigyelések frontján ön lesz a soros megmondó ember.
Nem. Azért sem, mert a lehallgatás – ugyanúgy, ahogy a Békeidőben a migránsozós hírek zaja – csak szövete, háttere az édesanyám életének. Fontosabb volt, hogy őt magát mutassuk be, hogy kirajzolódjon a valódi személyisége és története. Lehetett volna ügynököket is felfedni, akiket beazonosított nekem a román Történeti Levéltár, de nem vagyok kutató, nem ismerem a hátterét egyik beszervezésnek sem, nem tudom, hogy ezeket az embereket miért és mivel zsarolták, vagy önként jelentkeztek-e. És mivel ehhez nekem személyesen nincs közöm, ebbe nem vágnék bele, mert ahhoz is éppen elég bátorság kellett, hogy én egyáltalán erről a témáról az édesanyám kapcsán beszéljek.
Ezzel együtt arról azért biztosan gondol valamit, hogy Romániában ezek a dokumentumok elérhetők, nálunk pedig nem. Hogy látja, segíti a nyilvánosság a feldolgozást?
Mindenképp segíti. Ugyanúgy, ahogy a #metoo történetek, ezek is apró kis lépések, amik talán másokat is arra sarkallnak, hogy előhozakodjanak a saját sztorijukkal, és ezt leginkább az érintettek tehetik meg. Mint ahogy bárki más kezdett volna valamit ezzel az anyaggal, az morálisan megkérdőjelezhető. De azáltal, hogy én magam hozom nyilvánosságra, már más kategóriába esik, vállalom a következményeit, és abban reménykedem, hogy ez másokat is segít a szembenézésben, akár elszenvedői, akár kollaboránsai voltak a rendszernek, de a következő generációnak is tanulságos lehet.
Tehát ez az egész sokkal inkább az édesanyjáról szól, semmint arról, mekkora botrány, hogy őt lehallgatták.
Pontosan. Nekem általában minden munkához szükséges a nagyon személyes kötődés, ha nincs meg alapból, akkor keresek, csak akkor tudok vele mélyen és motiváltan foglalkozni. És igen, úgy érzem, az édesanyámról kialakult képet is magasabb szintre emelte és árnyalta a hangjáték. Mindig volt számomra ennek az „Erdély pacsirtája” érzetnek, az ő megítélésének valami pejoratív értelme, és úgy érzem, hogy ezzel tettem lépéseket azért, hogy az ő nagyon komplex személyisége és művészi kvalitásai a helyükre kerüljenek.
Arról is beszélt interjúkban, hogy a hangjáték segített oldani a fájdalmait és a sértettségét, amelyek ahhoz kapcsolódtak, hogy ő a művészetét előnyben részesítette önnel szemben. Az ilyen élményei miatt alakult úgy, hogy a filmes és színházi munkáikat gyakorlatilag családi vállalkozásban művelik?
Az ember mindig máshogy és jobban akarja csinálni, mint a szülei, én is. De ez egy csapda, mert ez azt jelenti, hogy nem fogadod el, hogy ő is megpróbálta a lehető leghitelesebben és legőszintébben járni a saját útját. És úgy látszik, hogy nálam ez a tinédzserkori lázadás eléggé kitolódott ebből a szempontból, hogy majd én megmutatom, hogy mindent tudok, családot és munkát is lehet együtt, jól – persze ez nem volt ennyire tudatos, csak utólag érzem ebben a harcot és az ellenállást vele szemben. És valóban, mindig elég erős kritikával illettem őt, mert kellemetlen volt, hogy amikor az anyámmal való konfliktusokról, hiányaimról meséltem valakinek, akkor az volt az érv, hogy de ő egy nagy művész volt. Engem ez rettenetesen dühített, de pontosan arra jöttem rá, hogy addig, amíg őt nem tudom elfogadni olyannak, amilyen volt, addig én magam sem tudok hiteles lenni magam számára, és aztán a saját gyerekeim számára sem. Magunkkal hozzuk ezeket a konfliktusokat, az ember úgy érzi, hogy magára hagyták gyerekként vagy tinédzserként, de a megbocsátás és a megértés lehet az egyetlen útja annak, hogy az ember aztán önmagát is úgy vállalja, ahogy van. És nekem az anyám lehallgatási dossziéjával foglalkozni óriási segítség volt ebben. Érdekes, hogy általában egy ilyen lehallgatási dosszié negatív irányba szokta változtatni a képet az adott emberről, hiszen kíméletlenül objektív képet kapunk, nálam viszont fordítva volt: megismertem édesanyámat, és most már tudom tisztelni, szeretni, óriási, nagyszabású személyiségnek tartom művészként és emberként is.
Szép ez. Erről az intenzív családi együtt dolgozásról mesél még?
Ez valahogy organikusan alakult így, mert így esett jól, ebben a szimbiózisban élni.
Az sem látható még, gondolom, hogy a közös munka valahogy meg tud-e maradni.
A folyó projekteket együtt visszük, a film forgalmazását is, hiszen abban producerként is részt vettem, játsszuk majd az előadásokat, a későbbi együttműködést sem zártuk ki, de azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha egyelőre új közös munkába nem fogunk. Tehát könnyen elképzelhető, hogy ez az utolsó film, amit együtt csináltunk.
Kiemelt kép: Marjai János /24.hu
