Kultúra

Békeidőben is simán kicsináljuk egymást

Hajdu Szabolcs új filmje tükröt tart a társadalomnak, és ennek érdekében nem riad vissza olyan kényes témáktól sem, mint a Marton-ügy és a migránsozás. Békeidők, kritika.

Ha egy filmnek az a címe, hogy Békeidő, akkor biztosra vehetjük, hogy a háborúról szól.

Persze nem feltétlenül arról a háborúról, amit csatatéren, fegyverekkel vívnak, inkább arról a kevésbé látványos, lélektani közelharcról, amivel a mindennapokban keserítjük meg egymás életét. Pontosan így van ez Hajdu Szabolcs új filmjében, a Békeidőben is, amelynek bemutatásával nem várták meg a mozik újranyitását, hanem az interneten tették közzé a járványhelyzet kellős közepén (a Vimeón lehet megnézni egy mozijegy áráért).

A kényszer szülte premier időzítése valójában tökéletes. Mert, hát, mikor lenne jobb alkalom egy ideges, acsarkodó társadalomnak tükröt tartani, ha nem épp karantén idején, amikor a pozitív és negatív viselkedési minták is csúcsra járnak? A Békeidőnek ugyanis érezhetően ez a fő célja: számot vetni az ország állapotával. Egy országéval, ahol anyanyelvi szinten beszéljük az agressziót, és ahol privát konfliktusaink csodálatos szimbiózisra lépnek a kollektív gyűlöletkampányokkal, folyamatosan táplálva és életben tartva egymást.

Kiválóan szolgálja ezt a célt az antológia-szerkezet, hiszen így a film nem egyetlen történetben merül el, inkább egy társadalmi keresztmetszetet villant fel a párhuzamosan futó, és csak itt-ott összegabalyodó szálakon keresztül. Van itt az önkényuralom ellen tüntető aktivista, a virágbolti eladó bunkóságától dührohamot kapó, megkeseredett anya, a hatalmával visszaélő színházi kiskirály, illetve a családjával több fronton is marakodó lelkész – mindezeket a történeteket pedig nem annyira az alkalmi kapcsolódások, inkább a gyűlölködés hozza nevezőre.

Fotó: Békeidő

Hajdu nem riad vissza az egészen konkrét, átpolitizált hívószavak beemelésétől sem. A többnyire óvatoskodó kortárs magyar filmben szokatlan az a közvetlenség, amivel megidézi Gulyás Mártonék székházdobálását, a Marton-ügyet, vagy épp az elmúlt években a mindennapjaink részévé váló migránsozós propagandát. Utóbbi szinte konstans módon, számos jelenet alatt ott duruzsol a háttérben, a rádióból, tévéből fűtve a szereplők közti konfliktusokat.

A Békeidő a direktsége ellenére sem válik egysíkú politikai pamfletté, sem didaktikus tanmesévé, ami leginkább az emberi kapcsolatok érzékeny ábrázolásának köszönhető. Hajdu korábban is számos alkalommal bizonyította, hogy térkép nélkül is rendkívül jól tájékozódik a hétköznapok morális szürkezónájában.

A legtöbbször ugyanis nem úgy fest a dolog, hogy van a jó és a rossz, a fekete és a fehér, illetve, hogy a konfliktusban valakinek száz százalékig igaza van, és már csak az a kérdés, hogy sikerül-e ezt érvényesítenie, vagy pedig hősiesen elbukik a küzdelemben.

Az élet ennél sokkal bonyolultabb, gyakran évtizedekig gyűjtött sérelmek és egész máshonnan hozott frusztrációk fakadnak fel egy-egy veszekedésben, amikben igazságot tenni nem lehet, legfeljebb hosszú önismereti munkával meghaladni a rossz mintákat.

Ezt demonstrálta tűpontosan és maró humorral Hajduék előző filmje, a fillérekből forgatott Ernelláék Farkaséknál, és láthatóan ennek szellemében készült a Békeidő is, ami tablóvá tágítja az előző film pár szereplős, egyetlen lakástérben játszódó kamaradrámáját. A két alkotás között feszülő köldökzsinór hangsúlyosan meg is jelenik a Békeidőben, ahol az Ernelláék alapjául szolgáló lakáselőadás adja két fontos cselekményszál kiindulópontját.

Fotó: Békeidő

A tablószerűség persze kevesebb lehetőséget nyújt a lélektani mélyfúrásra, de a felvillantott történetszilánkokban hasonlóan összetett helyzeteket látunk, mint ott. Nem mindegyik ugyanolyan komplex vagy érdekes, együtt mégis kirajzolnak egy nagyjából egységes mozaikképet, amiből kiviláglik néhány kényelmetlen igazság. Például az, hogy hiába a migránsozás, az állandó hibáztatást és ellenségkeresést nem a politika találta fel – mindez hétköznapi rutinunk része, a propaganda harsogó kísérőzenéje pedig inkább csak össznépi szimfóniává dagasztja a gyűlölködés egyéni szólamait.

A pattanásig feszült hangulatban azért vannak kegyelmi pillanatok, valódi „békeidők” is. Nagy, látványos katarzisokra ne számítsunk, de a dühöngés elültével elmormolt bocsánatkérésekre és a személyes kudarcokkal való szembenézés fájdalmas, mégis szép pillanataira, igen. Hiába a sok indulat és kiabálás, az egész filmet inkább valami különös, álomszerű melankólia lengi be. Ennek egyik oka a szereplők céltalansága és konfliktusaik értelmetlensége, ám Hajdu rá is játszik a mindent befestő színes neonfényekkel, illetve a zeneválasztással, finoman elemelve a realizmus talajáról az amúgy nagyon is mai történeteket.

Ez a valóságtól való elrugaszkodás teljesedik ki a film mágikus befejezésében, amely egyszerre idézi meg Jim Jarmusch Éjszaka a földönjét (amelynek ugyanaz a Jim Stark volt a producere, mint a Békeidőnek), illetve Hajdu korábbi, fantasztikummal kacérkodó filmjeit. Mintha megint az lenne a végkicsengés, hogy ebből az intellektuális és érzelmi mocsárból, amiben tapicskolunk, egyedül a határtalan emberi fantázia és kreativitás jelenthet valamiféle kiutat.

Fotó: Békeidő

Ám a film tanulsága szerint ehhez csak a fiataloknak, leginkább a gyerekeknek van hozzáférése, a felnőttek már túlságosan belefásultak a mindennapi harcokba ahhoz, hogy esélyük legyen. A zárás kissé előkészítetlennek és elkapkodottnak tűnt, de kétségtelenül ad egy újabb réteget a filmnek, egyben nyugvópontot a soha véget nem érő, ciklikus történetnek.

A generációk közti kapcsolat amúgy nemcsak a film, de a forgatás egyik alapmotívuma is volt, hiszen a Békeidő egy erdélyi filmes táborból nőtte ki magát, ahol fiatal alkotók próbálhatják ki magukat éles helyzetekben. Az organikusan fejlődő projekt eredményeként a hangulat egységes lett, és a szereplőgárda is egyenletesen jól teljesít – függetlenül attól, hogy tapasztaltabb, vagy kevésbé tapasztalt színészekről van szó. Mert vannak itt bőven ismertebb nevek: Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, lányuk, Hajdu Lujza, illetve a páros korábbi filmjei többségében, így az Ernelláékban szintén feltűnő Szabó Domokos mellett Katona László, Sárosdi Lilla és férje, Schilling Árpád is játszik a filmben. Utóbbi ráadásul az elég bevállalós, személyre szabott szerepet is képes természetesen hozni, elkerülve a túlzásokat és karikatúraszerűséget.

A Békeidővel Hajdu ismét bizonyította, hogy ha van tehetség, mondanivaló és persze sok-sok szakmai szívesség, akkor állami támogatás nélkül is lehet Magyarországon jó filmet forgatni.

A valóság pedig egyből visszaigazolta, hogy az általa vázolt társadalmi diagnózisban van némi igazság: Vitézy László még az online bemutató előtt esett neki Hajdunak az abszurd váddal, hogy szándékosan ellopta 1980-as filmjének címét, a Békeidőt. Az indulatos támadásnak természetesen nincs jogi, morális vagy akár logikai alapja, mégis teret kapott a kormányközeli sajtóban. Nem véletlen, hogy Hajdu egy interjúban úgy nyilatkozott: ami a cím körül történik, simán lehetne egy jelenet is a filmben.

Békeidő, 92 perc, 24.hu értékelés: 8/10

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.