A nagy járványok nem egy híres írót megihlettek Boccacciótól Defoe-ig, de nem véletlen, hogy a koronavírus megjelenése óta Albert Camus könyvét fedezték fel újra az olvasók a legnagyobb számban. 1947-ben született regényét, A pestist már január végén elkezdték vinni a francia olvasók, amikor még csak Kínában tombolt a járvány, de azóta a világ számos országában újra sláger lett, Japánban egy hónap alatt annyi kelt el belőle, mint a megelőző 31 évben összesen, a brit kiadásból pedig durván egy hónap alatt a tízszeresét adták el a megszokottnak, és ez még csak március végi adat. A sikerre magyarázat lehet, hogy a világirodalom egyik kiemelkedő alakja foglalkozik egy hirtelen aktuálissá váló témával, de A pestis több mint egy járványregény. Camus rendkívül precízen írta meg, hogyan birkóz le egy járvány egy modern várost, a regény ugyanis a negyvenes években játszódik, az akkor még francia uralom alatt álló, algériai Oranban, ahol abban a hitben él még az orvosok többsége is, hogy a pestis már a múlt.
„Hát ez lehetetlen, hiszen mindenki tudja, hogy Nyugaton már nyoma sincs” – hangzik el a regényben, pont akkor, amikor már elég egyértelmű a helyzet, de a többség még abban bízik, ha nem vesznek tudomást a problémáról, az eltűnik magától. Camus egy fiktív pestisjárvány történetét írta meg, valamikor az 1940-es években: az, hogy még csak említés szintjén sem jelenik meg a Franciaország német megszállását hozó világháború (ellentétben a spanyol polgárháborúval), valamiféle alternatív történelmi univerzumot mutat, de nem a történelmi háttér hiteles ábrázolása a cél, hanem egy pusztító járvány hatása egy 20. századi város és lakói életére. Ehhez pedig Camus az általa legjobban ismert miliőt hívta segítségül, azaz a gyarmati Algéria egyik legnagyobb (és abban az időben még többségében keresztény, azaz francia és spanyol népességű) városát, Orant, mely a magyar olvasók számára leginkább Rejtő Jenő légiósregényeiből lehet ismerős. A gyerekkorát a fővárosban, Algírban töltő Camus rövid ideig Oranban is élt, épp akkoriban kezdett dolgozni a regényen a negyvenes évek elején, mielőtt a kiújuló tuberkulózisa miatt Franciaországba költözött volna feleségével. (Ez a motívum is felbukkan a regényben: a főszereplő, Rieux doktor felesége pont a történet kezdetén utazik el egy távoli szanatóriumba.)
Úgy tudni, az író tanulmányozta ehhez a majd egy évszázaddal korábbi, orani kolerajárvány történetét, illetve néhány kisebb epidémia (leginkább tífusz) a világháborús években is érintette a várost, sőt még néhány pestises esetet is említenek abból az időszakból, de ezek korántsem öltöttek akkora méretet, mint a Camus által lefestett járvány. Ez volt a lényeg:
Az pedig, ahogy Camus a járvány által sújtott várost bemutatja, az egészen a közelmúltig egy izgalmas fikciónak tűnhetett a világ szerencsésebb felén élő olvasóknak, most viszont hirtelen aktuális lett, és egy sereg utalás vagy mondat egészen máshogy cseng, mintha mondjuk egy évvel korábban olvastuk volna a regényt. Ez még úgy is igaz, hogy a regénybeli járvány sokkal veszélyesebb és ijesztőbb, mint a koronavírus. (Él egyébként egy olyan álláspont, miszerint a pestis csak metafora, és az ellenállásban is részt vállaló Camus valójában a náci eszmék terjedéséről írt, de túlságosan is jól működik járványregényként ahhoz, hogy a járvány kellős közepén olvasva ezt elfogadjuk.)
Nem a járványok intenzitása az egyetlen különbség a mostani valóságunk és a regény között: a pestisjárvány ugyanis Oran városára korlátozódik, a világ többi része éli tovább az életét; a városban ragadtak csak nehézségek árán tudnak kommunikálni a kintiekkel, és nemhogy a digitális világ vívmányait nem élvezhetik, hanem ahhoz is órákat kell sorban állniuk, hogy feladhassanak egy táviratot, és még lehetne sorolni a különbségeket, de ettől még sok egyéb nagyon is ismerős lehet. Bár a regényben a tömegesen elhulló patkányok előrejelzik a járványt, ekkor még senki sem fog gyanút, az egész inkább egy zavaró és undorító kellemetlenségnek tűnik, mielőtt elkezdődnének a megbetegedések. A főhős (és mint később kiderül, narrátor is), Bernard Rieux először maga sem foglalkozik a lehetőséggel, hogy amiben a betegei meghalnak, az tényleg a pestis, de az elsők között ismeri be, hogy ami pestisnek látszik, az nyilvánvalóan nem lehet más.
A hatóságok és a rangidős orvosok reakciója viszont már ismerős lehet: tagadás, ami nem feltétlenül a gonoszságukból következik a narrátor szerint, hanem általános emberi reakció. „Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják” – írja Camus, és nehéz nem gondolni azokra a januári-februári napokra, amikor Európában még az epidemiológusok egy része is arról beszélt, nálunk nem lesz koronavírus-járvány.
A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész. Azt hitték, hogy az ő számukra még minden lehetséges, amiből az következik, hogy a csapások viszont nem lehetségesek. Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.
Nem segít a helyzeten, hogy az illetékesek is inkább a szívükre hallgatnak: a megyefőnök szerint „vaklárma az egész”, az orvosi kamara titkára, Richard doktor szerint pedig nem kell az ördögöt a falra festeni. A hatóságoknak eleinte az a legfontosabb, hogy nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt, ezért be sem ismerik a pestis jelenlétét, hanem csak „aggasztó lázesetekről” beszélnek, és hoznak pár szabályt, ami alapján úgy tűnik, hogy urai a helyzetnek. Rövidesen aztán kiderül, hogy ez nem elég, és karantén alá vonják a várost, egész városrészeket zárnak le; sokan kényszerből ott ragadnak Oranban, így például Rambert, az újságíró is, aki hiába próbálja kijárni, hogy hazaengedjék Párizsba. Ezek a mai újságolvasó számára már ismerős hírek lehetnek, arról nem is beszélve, hogy a város egészségügye semmilyen szempontból nem áll készen egy ilyen gyilkos járvány kezelésére: kevés az orvos és a felszerelés, és hiába van elvileg szérum a pestis kezelésére, abból sincs raktáron, ezért saját maguknak kell elkészíteniük, és annak a hatásossága is kérdéses. Joggal érezhetik úgy az orvosok, hogy magukra hagyták őket, miközben a megyefőnök a feletteseire mutogat, a hatóságok pedig úgy próbálnak úrrá lenni a helyzeten, hogy a járvány felpörgése után már nem hetente, hanem naponta közlik az új esetszámokat. „Az újságok és a hatóságok be akarják csapni a pestist. Azt képzelik, hogy pontokat nyernek el tőle, mert százharminc kisebb szám, mint kilencszáztíz” – írja feljegyzéseiben a regény egyik főszereplője, Tarrou. És igen, még az a fordulat is szerepel a regényben, miszerint „a statisztikai görbe emelkedése is lassúbbodik”, a gézmaszkok hatékonyságát pedig vitatják.
De Camus igazából a város életét és lakóinak általános hangulatát bemutató részekben van elemében. Ahogy bezárnak a boltok és szünetel a kereskedelem, az emberek egy része pedig „még csak szabadságolt”, és nem munkanélküli, a többségben csak fokozatosan tudatosul, hogy bezárták őket a városba. Abba is beletelik pár hét, amíg a pánik úrrá lesz a lakosságon, majd ezt a közöny és a beletörődés követi. „Senki sem nevet, csupán az iszákosak, de azok aztán annál többet” – írja Tarrou a feljegyzéseiben, végül az emberek elfogadtak mindent, és csak próbálnak túlélni.
Megjelennek persze azok, akik nyerészkedni próbálnak a járványon, így a kuruzslók és a csempészek is, mások pedig megpróbálnak értelmet keresni az egészben: így tesz a jezsuita szerzetes, Paneloux atya, aki szerint a város megérdemelte, hogy Isten lesújtson rájuk, mások viszont itt találják meg annak a lehetőségét, hogy végre a jó oldalon szálljanak harcba. Végül lesznek, akik a járvány alatt találnak magukra, mint a regény elején még öngyilkossági kísérleten kapott Cottard, aki a törvény elől menekülve úgy érzi, a kifordult világban elkerülheti a sorsát. És persze ott van Rieux, aki próbál küzdeni a járvány ellen, még úgy is, hogy korlátozottak a lehetőségei, mert nincs más választása, és ez a dolga, a többin pedig igyekszik minél kevesebbet gondolkodni. Ami pedig a leginkább vonatkoztatható a mostani helyzetre, azt is a folyton filozofáló Tarrou fogalmazta meg:
Mindenki magában hordja a pestist, mert senki, de senki a világon nem érintetlen tőle. És hogy szakadatlanul ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljük, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata.
A pestis kifejezetten nyomasztóan hathat a koronavírus idején, de mint ahogy minden járványnak, a pestisnek is vége lesz egyszer: igaz, ebben nem olyan nagy a minden nehézségen felülkerekedő emberiség szerepe, mint szeretnénk, de a lényeg, hogy egyre kevesebb az új eset, és egy nap nincs több. Bár a csaknem tíz hónapig tartó bezártság végét az oraniak megünneplik, Rieux doktor tudja, hogy nincs minek örvendezni, hiszen „a végleges vereségről van szó, arról, mely befejezi a háborúkat, s még a békéből is gyógyíthatatlan szenvedést csinál.”
Most se győzik a politikusok és a szakértők hangoztatni, hogy a koronavírus után „már semmi sem lesz olyan, mint korábban”, Camus azonban nem életmódbeli változásokra gondol, hanem arra, milyen nyomot hagyott a pestis túlélő szereplői lelkén a járvány. Ők talán megtanulják azt a leckét, amit az emberiség rendre elfelejt: „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban”, és soha nem leszünk olyan biztonságban, mint azt békeidőben valamiért hisszük magunkról. Ebben igaza volt: a pestis hosszú évtizedek után, 2003 júniusában újra megjelent Oran egyik elővárosában, de csak pár elszigetelt esetre futotta. Lett viszont most helyette más, és lesz is még a jövőben minden bizonnyal. Vélhetően akkor is majd újra elővesszük A pestist, és újra meglepődünk, mennyire nem változik a világban semmi.
Kiemelt kép: Mónus Márton /MTI
