Kultúra

Állatvédőként zavarba ejt, hogy Hitler imádta az állatokat

Mivel diktatúrában születtem, pontosan tudom, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb, mint egy diktatúra – mondja Rosa Montero, aki negyven éve ír Spanyolország legnagyobb napilapjába, az El País-ba, de regényei is hatalmas példányszámban fogynak, az egyik legstabilabb bestsellerszerző spanyol területen. Ezért is meglepő, hogy magyarul eddig egyetlen könyve, a Diktátorok és asszonyaik jelent meg, ami feleségek, szeretők, lányok és hétköznapi nők szemszögéből mutatja be Hitlert, Sztálint, Mussolinit és Francót. Montero szerint nagyon tanulságos ezekről a sorsokról olvasni, mert most is a demokrácia válságát éljük, amikor a gyűlöletre hatékonyan lehet politikát építeni. De vajon mi a legkegyetlenebb dolog a halálbüntetésben? És állatvédőként mennyit veszekedett torreádor apjával? Interjú.

Hogy keltették fel az érdeklődését a diktátorok és asszonyaik?

Ez nem teljesen az én könyvem. Egy argentín forgatócsoporttal dolgoztam egy dokumentumfilmen, részt vettem a forgatókönyv írásában és az interjúk elkészítésében. A könyv ezeknek az interjúknak a leirata, rendkívül izgalmas, de egyáltalán nem tükrözi a saját irodalmi stílusomat. Nagyon meglepett, hogy magyarul ez az egy könyvem olvasható, mert úgy emlékeztem, hogy több regényemet lefordították már. Szerbül, lengyelül, románul jó pár könyvem hozzáférhető, furcsa, hogy épp magyarul nem.

Reméljük, ez az arány nemsokára javul. De mi újat tanulhatunk Hitlerről vagy Sztálinról, ha női szemszögből nézzük őket?

A film és a könyv célja, hogy intimebb nézőpontból mutassa be a 20. századi történelmet. Nem az uralkodók és a nagypolitika, hanem a mindennapok szemszögéből. Ezek az aprónak tűnő részletek olykor többet elárulnak a rendszerről, mint a hagyományos politikatörténet, ami a vezetők döntéseit és a törvényeket sorolja fel. Mi inkább abba próbáltunk belesni, miként lakták be ezeket a rendszereket az emberek, akiknek akkor is voltak családtagjaik, barátaik, munkatársaik, ismerőseik. Ezen belül is a nőkre helyeztük a hangsúlyt.

Egy algériai professzornő mondta nekem, hogy egy társadalom demokrácia- és szabadságfokát úgy lehet a legkönnyebben megállapítani, ha megnézzük, hogyan bánik a nőkkel. Ezzel teljesen egyetértek.

Már 25 éve is írt egy könyvet olyan nőkről, akik kulcsszerepet játszottak az emberiség fejlődésében, amit tavaly további 90 rövid portréval egészített ki. Mennyit változott a nők helyzete ezalatt a hazájában?

Spanyolországban hatalmas volt a fejlődés az elmúlt évtizedekben. Akárcsak a magyarok, mi is abnormális helyzetből indultunk: egy diktatúra romjain kellett demokráciát építeni. Mondhatjuk úgy is, hogy az elmúlt kétszáz évben kivontuk magunkat a történelmi fejlődésből, nem zajlott le az ipari forradalom olyan mértékben, mint más európai országokban. Franco halála után szereztük az első valódi tapasztalatot a demokráciáról. Az azóta eltelt harminc–negyven évben kellett bejárnunk azt az utat, amire más országoknak volt egy teljes évszázaduk. És bizonyos tekintetben sikerült is. Gyerekkoromban tombolt a sovinizmus Spanyolországban, most meg az egyik utolsó ország vagyunk Európában, amelyik szembeszáll az idegengyűlölettel.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Az ilyen feszített ütemű fejlődés, gondolom, komoly társadalmi feszültségekkel és konfliktusokkal is jár.

Persze, egyfelől rázós volt az út, másfelől csodálatos. Már az hatalmas eredmény, hogy sikerült a diktatúráról demokráciára átállni anélkül, hogy szétesett volna. Könnyen juthattunk volna mi is Jugoszlávia sorsára, Spanyolországot is belülről feszítették ugyanazok a nacionalista erők.

Katalóniában újra elég forró téma az önállósodás…

Igen, de Franco halálakor, a hetvenes években nem voltunk messze attól, hogy mindez vérontásba torkolljon. Valahogy mégis sikerült ezt elkerülnünk, és egy sokkal ígéretesebb jövő felé vezető útra találtunk rá. Kegyelmi időszak volt ez a társadalom számára, aminek az emlékéből a mai napig erőt meríthetünk. Persze iszonyú rázós volt az átmenet, mindenki tele volt félelemmel.

Hogy mennyire rázós volt, mutatja, hogy a Franco halála utáni öt évben csaknem hatvan ember halt meg a tüntetéseken. Bárkivel megeshetett, hogy kiment tiltakozni, és fejbe lőtték szélsőjobboldali csapatok vagy a rendőrök.

A jobboldali újságokban rendszeresen listázták az embereket, akiket szerintük a haza érdekében meg kell ölni. Az én nevem is szerepelt rajta, de ez nem olyan különleges, mert rengetegen felkerültek akkoriban ezekre a listákra. 1981-ben pedig a hadsereg jobboldali tisztjei megkísérelték egy katonai puccsal átvenni a hatalmat. Szerencsére elbuktak és börtönbe kerültek, de már ez is érzékelteti, mennyire rögös volt az átmenet.

És ma milyen Franco megítélése Spanyolországban? Azért kérdezem, mert Magyarországon évtizedekkel a rendszerváltás után is érezhető egy növekvő nosztalgia mind Kádár János, mind Horthy Miklós iránt.

Világszerte válságba került a demokrácia, az utóbbi három regényem épp ezt a jelenséget vizsgálja a jövőbe helyezve, egy futurisztikus cselekményen keresztül. Az emberek egyre kevésbé érzik úgy, hogy a politikusok képviselik őket, ezért korruptnak, igazságtalannak és álszentnek látják a rendszert. Ezzel egyidejűleg nő a bizalom a demagóg vezetők hamis erkölcsisége iránt. Ez csakis úgy lehetséges, hogy az emberek elfelejtik, megszépítik, vagy egyszerűen nem is ismerik a múltat. Így bugyoghat föl a veszélyes tanok, fanatikus ötletek és az erős vezető iránti nosztalgia, akinek minden bonyolult problémára van egy egyszerű megoldása. Ez a növekvő igény ugyanúgy jelen van a jobb- és a baloldalon, vallásos vagy szekuláris körökben. Rettentően ijesztő nézni, ahogy Európa csúszik bele a neofasizmusba.

Mivel diktatúrában születtem, pontosan tudom, hogy a legrosszabb demokrácia is jobb, mint egy diktatúra.

De sajnos egyre nagyobb a populista vezetők sikere, pedig ez a politikai konstrukció a gyűlölet erejére épül. A demagóg vezetőknek nincs szükségük racionális megoldásokra, csak egy kijelölt ellenségre, aki ellen hergelni és uszítani lehet. Nézzük csak meg Trumpot vagy Bolsonarót: választáson jutottak hatalomra, milliók szavaztak rájuk, pedig a programjuk alapeleme a gyűlölet volt. Teljesen nyíltan beszéltek róla, mikor még senki más nem mert, ezen a téren tehát valóban úttörők voltak. Spanyolországban sokáig azt hittük, hogy ez a gyűlöletpolitika marginális marad, és a diktatúra közeli emléke megvéd minket a szélsőjobbos áttöréstől. Kiderült, hogy tévedtünk. Egy fokkal ugyan jobb a helyzet, mint Franciaországban vagy Olaszországban, de mi sem élvezünk védettséget.

Ezekkel a politikai folyamatokkal kapcsolatos aggodalma a regényeibe is beszűrődik?

Egy író nem azért ír, hogy tanítson valamit az olvasóknak, hanem azért, hogy tanuljon, és jobban megértse a világot. Természetesen minden, amit látok magam körül, beszűrődhet a regényeimbe, de ez sosem tudatosan zajlik. A történetek úgy bukkannak fel, mint az álmok: nem mi kutatjuk fel őket, hanem ők választanak ki minket. A helyzetem persze kicsit speciális, mert újságíró is vagyok, ami egy olyan szakma, ahol közvetlenül harcolhatunk az igazságért. De ehhez nem kell újság, ugyanezt teszem állampolgárként is. Meggyőződésem, hogy legyen akár orvos, festő, pék, író vagy asztalos, mindenkinek reagálnia kell arra, ami zajlik a fejünk fölött. Ha nem tesszük, előbb-utóbb ki fognak zsákmányolni minket.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Az én generációm abban a tudatban nőtt fel a kilencvenes években, hogy a nagy válságoknak és háborúknak vége, egy békés és fejlődő világban élhetjük majd az életünket. Az utóbbi években egyre több jel utal arra, hogy ez illúzió volt.

Semmit sem szabad adottnak venni. Minden jogunk és elért eredményünk elillanhat egy szempillantás alatt. A mai folyamatok sok tekintetben emlékeztetnek a weimari köztársaság időszakára. A populista hullám most is nagyrészt egy gazdasági válságnak köszönhető. A nácik 1929 előtt jelentéktelen erőnek számítottak. Mikor először mérették meg magukat a választásokon, alig kaptak pár százalékot, és ugyanígy jártak a másodikon is. Másfél évvel később viszont már 18 százalék szavazott rájuk, amivel egyből a második legjelentősebb párttá léptek elő. Mi történt abban a másfél évben? A válasz: a gazdasági válság. Ijesztő, hogy ugyanazokat a köröket ismételjük, és nem tanulunk a történelemből.

Már csak azért is provokatív hétköznapi szemszögből bemutatni Hitlert, Sztálint, Mussolinit vagy Francót, mert gyakran mitologikus szörnyekként tekintünk ezekre a figurákra, akik képtelenek az emberi érzelmekre. Így könnyű eltávolítani őket magunktól. Ám sokkal ijesztőbb a gondolat, hogy miközben népirtásokat vezényeltek, ők is képesek voltak a szeretetre.

Abszolút egyetértek. Én például elkötelezett állatvédő vagyok, ezért zavarba ejtő tudni, hogy Hitler imádta az állatokat. Közben szörnyeteg volt, akárcsak Sztálin, rettenetes dolgokat követtek el, ám egyedül képtelenek lettek volna átvinni megalomán elképzeléseiket. Hétköznapi emberek tömegei támogatták őket, akik szemet hunytak a szörnyűségek felett, vagy egyenesen helyeselték azokat. Ne felejtsük el, hogy ez bármikor megismétlődhet.

Egyszer azt mondta, hogy szinte minden írónál felfedezhető egy meghatározó gyerekkori trauma. Önnél a tuberkulózis volt az?

Nem járhattam iskolába 5 és 9 éves korom között, de nem volt olyan vészes. Mániákusan olvasom a művészéletrajzokat, és azt vettem észre, az íróknál visszatérő elem, hogy nagyon korán szembesülnek az elmúlással. Hirtelen ér véget a gyerekkoruk. Olykor ez a határvonal nagyon egyértelmű, mint egy szülő halála, máskor nehezebb észrevenni, de ha kicsit kutatunk, a nyomára bukkanhatunk. A veszteség tudatosítása tesz íróvá. De ez nem jelenti azt, hogy az íróknak állandóan szenvedniük kell. Egy művésznek nem feltétlenül búskomorabbak a napjai, mint bárki másnak. Mindenki tudja, milyen elveszteni valakit, akit szeretett. Az élet nem más, mint veszteségek sorozata.

Az utóbbi három könyvében egy Bruno Husky nevű nyomozó a főhős, aki egy android 2109 Madridjában.

Pontosabban egy emberi klón, akit genetikai mérnökök neveltek fel egy tartályban, felgyorsítva az öregedését. 12 hónapot tölt így, amíg eléri egy 25 éves nő biológiai érettségét, akkor aktiválják. Innentől kezdve tíz éve van, ami után egy gyors lefolyású rák megöli. A főhős tehát pontosan tudja, mennyi ideje van hátra, napra pontosan ismeri a halála bekövetkeztét. Ezért ő nem feledkezhet meg egy pillanatra sem a tényről, hogy az életnek vége lesz. Ezért érzem olyan közel magamhoz ezt a figurát.

Pedig minden ember tisztában van vele, hogy egyszer meghal, mégis, egy maroknyi neurotikus alkotót leszámítva – mint például Woody Allen vagy én – könnyedén megfeledkeznek erről, és nem válik rögeszméjükké.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Önnek rögeszméjévé vált?

Igen. Hozzátartozik az írói léthez, hogy nem tudunk olyan könnyen megfeledkezni az elmúlásról és a halálról.

Közben azért tudja élvezni az életet?

Persze, a kettő épp egymást feltételezi. Emlékszem, hogy gyerekként így beszéltem magamhoz: „Nézd csak, Rosita, milyen csodálatos ez a délután, ahogy süt a nap, és melegíti a bőröd! Élvezd ki, mert ma este már az ágyadban alszol, ami jó, holnap a gyűlöletes iskolába mész, nem sokkal később felnőtt leszel, ami még rosszabb, aztán meghalnak a szüleid, végül pedig te magad is.”Tízéves voltam ekkor. De ha emlékszik még, azzal a felszólítással kezdtem, hogy „élvezd ki ezt a csodálatos délutánt”. Az elmúlással és halállal való szembenézés az életet is felértékeli.

Ha megkapná a lehetőséget, hogy örök életet éljen, visszautasítaná?

Dehogy, hol lehet jelentkezni erre? Azonnal aláírok! Álszentségnek tartom, mikor valaki azt mondja, hogy milyen szörnyű lenne örökké élni. Én imádok élni, és rendkívül kíváncsi természet is vagyok.

De épp az előbb említette, hogy az élet élvezetét a mulandóság tudata teszi lehetővé.

Ez igaz, de simán lemondanék erről az összefüggésről az örök életért cserébe. Persze csak ha nem kell rozoga, öreg testben élnem az idők végezetéig.

Akkor egy másik elméleti kérdés: ha lenne rá lehetősége, szeretné megtudni a halála időpontját?

Semmiképp, az szörnyű lenne! A halálbüntetésben épp ez a legkegyetlenebb szerintem. Alapból ellenzem az egész intézményt, de a legembertelenebb része az, hogy előre közlik veled a halálod időpontját.

Egyszer azt tanácsolta a fiataloknak, hogy ne akarjanak a regényírásból megélni. Miért?

Az írásnak a totális szabadságot kell jelentenie, ami eleve nem könnyű. Folyamatosan meg kell küzdenünk érte, ahogy érik egy író, le kell vetkőznie a félelmeit, a hiúságát, a megfelelési kényszereket, a kiadói nyomást, vagy az olvasók, a barátok, a kritikusok elvárásait. Ez már önmagában komoly feladat. Ha erre rájön még a gazdasági nyomás, akkor még nehezebb a szabadságot kivívni magunknak. Mert a számlákat is fizetni kell valamiből. Nekem például két–három évbe telik átlagosan egy regény megírása. Ha ez lenne az egyetlen bevételem, akkor lehet, hogy már félkészen kiadnám a kezemből, el ne fogyjon a pénzem. Vagy azon izgulnék, hogy valami olyasmit írjak, ami majd jól fogy a boltokban. Pedig ez hatalmas hiba volna, mert azt a könyvet kell megírnunk, ami belülről fakad. Írónak lenni nem az a foglalkozás, amiből meggazdagodik az ember. Így az írás mellett szükség van egy szakmára, az én munkám pedig az újságírás.

Ezt a kettőt szigorúan elválasztja egymástól?

Bizonyos értelemben az újságírás is irodalmi műfaj. Jó példa erre Truman Capote, aki megírta Hidegvérrel című könyvét, ami egyszerre bűnügyi riport és csodás szépirodalom. Én is mozgok a különböző műfajok között, de a valósághoz való viszonyom egész más, amikor cikket, illetve, amikor regényt írok. Az újságban azt írom meg, amit dokumentumok és információk alapján tudok, és ezzel kapcsolatban teszek fel kérdéseket. A regényben viszont olyan dolgokat írok meg, amikről még fogalmam sincs, hogy tudom őket. Az irodalom ugyanis a tudattalant hozza működésbe. A totális alkotói szabadság megtalálásának épp az a feltétele, hogy hátrahagyjuk a tudatosságot. A regények elménk ugyanazon mélyrétegeiből születnek, mint az álmaink.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Önnek mennyi időbe telt, míg kivívta magának a szabadságot?

Bizonyos értelemben húsz évembe, amíg mertem felszabadítani a fantáziámat. A személyiségemnek van egy nagyon racionális és egy fantaszta oldala, de az utóbbit sokáig megtartottam magamnak.

19 évesen kezdtem újságot írni a Franco-rendszer utolsó éveiben, egy rendkívül macsó közegben, ezért el kellett rejtenem ezt az álmodozó énemet.

Csak a racionális oldalamat mutathattam, hogy komolyan vegyenek. Nem volt tudatos, észre se vettem, hogy ezt teszem. 39 éves voltam, amikor az ötödik könyvemet írtam, ekkor jutottam el oda, hogy felszabadítsam magamban ezt a logikán túli fantáziát. Az első négy regény megírásából is nagyon sokat tanultam, de ezek a realizmus keretein belül maradtak, míg az ötödik szintlépést hozott. Ez azonban csak egyetlen frontja a szabadságért folyó harcnak, számos másik csatában kell még helyt állni.

És ahogy a demokráciát, gondolom, ezt sem lehet adottnak venni.

Nem bizony, hiába vívtál ki magadnak egy mozgásteret, bármikor visszakúszhatnak az elvárások.

Azt olvastam, hogy az apja torreádor volt. Ez elég sztereotipnak tűnik.

Valóban, de nem minden spanyol apja torreádor. Sőt, odahaza is mindenki meglepődik, mikor ez kiderül. Ma már nagyon kevesen dolgoznak ebben az üzletágban, összesen talán tízezren. Tíz–húsz éven belül el is fog tűnni teljesen szórakoztatási formaként a bikaviadal. A 25 évnél fiatalabbaknak mindössze a 15 százaléka helyesli a létét. Mint állatvédő, természetesen én is mélyen ellenzem a bikaviadalokat.

Milyen volt így a kapcsolata az apjával? Sokat veszekedtek?

Az állatok szeretetére épp az apám tanított meg engem, mert nagyon szerette őket. Ugye milyen furcsa és ellentmondásos tud lenni az élet?

Mindenben, de tényleg mindenben veszekedtünk, mert rendkívül soviniszta és macsó tudott lenni, de ebben az egy kérdésben soha.

A kezdetektől fogva átláttam, hogy hiába ez a foglalkozása, tiszteli az állatokat. A tinédzser koromat állandó háborúzással töltöttük, és volt, hogy évekig nem beszéltünk. Szerencsére elég sokáig élt ahhoz, hogy a végére túlléptünk a sérelmeken és jó barátok lettünk.

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.