Kultúra

Zaklatás után folyton úgy érzed, mintha le akarnál zuhanyozni

Néhány hónappal ezelőtt egy ismert egykori újságíró, Vári György az ügy érintettjeinek kifejezett kérése ellenére Facebook-oldalán nyilvánosan gyónta meg, hogy annak idején, fiatal tanárként két diákja ellen is szexuális visszaélést követett el. Nem sokkal később az egyik volt tanítvány a nyilvánosság elé állt, hogy tisztázza, a találgatásoknak megfelelően valóban ő az egyik áldozat, és hogy az áldozatok kiléte és a szenzáció helyett a megoldáskeresés irányába mozdítsa el a közbeszédet. Ő Kónya Klára független színházi író és rendező, aki ekkor már évek óta a történteket feldolgozó színházi előadásán dolgozott. Vele beszélgettünk. 

Úgy tudom, Vári kiállása okozott némi zavart a darab munkálataiban, ám – ahogy azt nyilvános videójában ön is elmondta – az Affér Színházzal közösen úgy döntöttek, a nagy port kavaró ügy ellenére a Ráolvasás című előadás a terveknek megfelelően színpadra áll.

Igen, már a főpróbahét zajlik, itt, a Púder Bárszínházban próbálunk, a rendezvényekért felelős Gáspárik Lilla ugyanis felkarolta ezt az ügyet. A bemutató pedig a Stúdió K színházban lesz, ahol szintén az történt, hogy az igazgatónak, Gyarmati Katának vázoltam a helyzetet már azután, hogy Vári megtette a vallomását a neten, és ő is azt mondta, hogy csináljam végig mindenképpen, ez egy fontos ügy, és hogy szeretettel vár minket a bemutatóra. Később pedig úgy döntött, hogy repertoáron is marad a Stúdió K-ban a darab.

Bizarr ezt kimondani, de annak a felkavaró élménynek, hogy Vári az áldozatai akarata ellenére kiállt, van némi „reklámértéke” – miközben egy az egyben fel is borította a társulat terveit.

Nem erre készültünk. Ezen a projekten még a Marton-ügy kirobbanása előtt kezdtem el dolgozni, mert van egy saját történetem – ezt most már mindenki tudja – és nagyon fontosnak tartottam erről valahogyan beszélni. De akkor ez még egy ’20-as évekbeli történet lett volna egy lányról, aki beleszeret egy híres katonába, aki valamilyen módon visszaél vele. Akkor az volt a célunk, hogy egyáltalán felhívjuk a figyelmet erre a jelenségre, fel akartunk mutatni egy problémát: hogy ünnepelt, elismert, hatalmi pozícióban lévő férfi és túl fiatal lány közötti konstellációban milyen visszaélés tud történni, és hogyan járul hozzá mindehhez a társadalom vagy a környezet. Ám aztán jött a Marton-ügy, és arra jutottunk, hogy nem elég már felmutatni egy problémát, hiszen az már megtörtént , hanem többet kell mondanunk. Be kell vállalnom egy kortárs történetet, és inspirálódnom kell a saját sztorimból, amitől nagyon féltem, nem igazán akartam ebbe belenyúlni így kezdő színházrendezőként. Az segített valamelyest, hogy közben megcsináltuk az Affér Színházzal a Gyakori kérdések című darabot, amely jól sikerült, ezért lett némi magabiztosságom a színházcsinálásban. Emellett az is megkönnyíti számomra a folyamatot, hogy ez a darab, amit végül színpadra fogunk állítani Ráolvasás címen, több történetből áll össze és egy jelenségről akar beszélni. Így távolságot tudok tartani a saját élményeimtől.

Facebookon vallotta be Vári György, hogy zaklatta tanítványát
A korábbi újságíró hosszasan vallott arról, hogyan élt vissza a hatalmi helyzetével 15 évvel ezelőtt.

Tehát már kétszer is megtörtént, hogy egy esemény, ami a való világban történt, hatással volt a darabra, egyszer a Marton-ügy, most pedig Vári György vallomása.

Igen. A Vári-ügynek, ugye, már volt egy korábbi verziója, akkor még név nélkül az Üvegplafonon jelent meg egy cikk a történtekről – de erre már senki nem emlékezett. A mostani kiállásig. Aztán az olvasópróba hetében megkeresett engem és a másik áldozatot Vári, hogy ő most szeretne nyilvánosan gyónni a Facebookon. Ezt elmondtam az alkotótársaimnak, és mindenki azt mondta, hogy ezt egyszerűen nem hiszik el, ez egy olyan fordulat, amit, hogyha beleírnánk egy darabba, akkor a dramaturg kihúzatná, mert azt mondaná, hogy túl sok, és nem hihető se színpadon, se filmben, se sehol. De konkrétan ez történt.Megvolt az olvasópróba, és három napra rá érkezett Vári e-mailje. Ekkor a másik áldozat és én azt kértük tőle, hogy ne hozza a saját nevét nyilvánosságra, pláne ne úgy, hogy konkrétan hivatkozik az Üvegplafon cikkre, mert eddig csak néhány közeli ismerősünk tudta, hogy ezek mi vagyunk, és szerettük volna, ha ez így is maradna, de ha nyilvánosságra hozza a nevét, akkor automatikusan kiderül az is, hogy ki a másik két szereplő. Ez nagyjából így is történt, ahogy azt a videóban is elmondtam: nagyon sokan kerestek meg, kérdeztek rá. Miközben mi egyébként dolgoztunk a darabon. Két párhuzamos történet ez. Egyrészt van egy személyes szál, hogy nekem ez mit jelentett: azt, hogy mindenki tudta, és – nyilván együttérzésből, kedvességből meg néhányan bulváréhségből – elkezdtek kérdezgetni, hogy ez én vagyok-e. És ott volt a dilemma, hogy most akkor mindig mindenkinek elmondjam, hogy igen, vagy esetleg hazudjam azt, hogy nem. Nagyon-nagyon nehéz volt, és ezért döntöttem úgy, hogy akkor ezt zárjuk rövidre, tegyük tisztába, elmondom egy videóban, és remélem, hogy ezzel sikerül ezt a részét az ügynek lezárni.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

És másrészt a személyes aspektus mellett párhuzamosan zajlott az alkotói folyamat is.

Így van, és abban a folyamatban nagyon sokat agyaltunk meg vitáztuk azon, hogy hogyan menjünk most tovább, hiszen a darab mellett zajlik egy aktuális történet, amit óhatatlanul a darabbal együtt fognak olvasni már mindenképpen. Nem beszélve arról, hogy a társulat arra szerződött, hogy színpadra állítsunk egy olyan darabot, aminek van ugyan személyes érintettsége részemről, de már egy lelkileg és művészileg átdolgozott történet. Ehelyett a jelen helyzet szerint én társadalmi aktivizmust kérek tőlük. Felvetődik a kérdés, hogy lehet-e színpadra állítani valamit, aminek ennyire konkrét vonatkozásai vannak – ez komoly morális vitákat eredményezett. Végül az lett a megoldás, hogy mindenkinek az érveit meghallgattuk és tényleg mindenhez egymás beleegyezését kértük. Például azt, hogy én abban a videóban mit mondok el, kőkeményen, sok körben egyeztettük a társulattal, ami nekem egyébként rettenetesen nehéz volt, mert közben bennem volt, hogy végre hadd mondjam el, amit akarok, mégis figyelembe kellett vennem, hogy van X ember, akinek ez már ugyanúgy az ügye. És végül tényleg akkor és úgy jelent meg az a videó, ahogy az a társulatban mindenkinek jó volt. Nagyon büszke vagyok, hogy egy ilyen kontrollvesztett állapotból ki tudott alakulni egy ilyen együttműködés.

Ennek hatására a darabhoz is hozzá kellett nyúlni?

Erre a kérdésre egyszerre igen és egyszerre nem a válasz. A cselekményhez nem, hiszen ezek a történetek mind nagyon hasonlóak, elég csak a mostanában a sajtóban megjelenő tanár-diák visszaéléseket és más ilyen történeteket egymás mellett olvasni. Nem nagyon lehet egy konkrét történetről beszélni úgy, hogy ne az összesről beszéljünk egyszerre és fordítva.  A konkrét ügy inkább megerősített minket abban, hogy még jobban a mechanizmusra koncentráljunk. Nagyon elemelt a dolog, szinte nincsenek konkrét helyszínek, inkább helyzetek vannak nagyon vegytisztára desztillálva arról a folyamatról, hogy hogyan szokott ez történni. Mert attól a pillanattól kezdve, ahogy, még a Marton-ügy előtt, elkezdtem az eredeti történeten dolgozni, amint bárkinek erről meséltem, mindenkinek volt egy ilyen típusú története vagy gimnáziumból, vagy egyetemről, vagy egy ismerősének volt, vagy tudott a saját osztályában ilyen helyzetről. Bőségesen volt anyagom, nem nagyon kellett kutatnom, az összes ismerősöm és az ő ismerőseik ontották rám ezeket a történeteket. A darab közösségi finanszírozásban készül, és ott is az történt, hogy egy Indiegogo kampányt indítottunk, elmondtuk, hogy nagyjából miről akarunk beszélni, és férfiak-nők írtak, hogy erről fontos beszélni, erről kell beszélni, és összedobták a darabnak a költségeit. Tehát nyilván inspirálódtam a saját történetemből, de ez bárkinek a története lehet.

Vannak tanulságok, amit gyakorlatilag kottázhatóvá teszik ezeket a történeteket, mik ezek?

Anélkül, hogy a darabot szeretném előre, a nézők helyett értelmezni, van egy-két jellegzetesség: Általában elszigetelt gyerekekről van szó, akiknek a családi háttere olyan, hogy nem tudnak a szüleikkel beszélni, így az elkövető számíthat rá, hogy az a gyerek nem fog segítséget kérni se a kortársaitól, se a szüleitől. A gyereknél nyilvánvalóan valami hiány áll fenn, akár a szeretet, akár a törődés, akár a mentor hiánya. Sokan abban a tévhitben vannak, hogy az ilyen esetek elkövetői szörnyetegek, akik ösztönből cselekszenek. Ez az én tapasztalatom alapján nagyon távol áll a valóságtól: ezek olyan emberek, akik a saját igényeiket, vágyaikat a kötelességeik és mások igényei elé helyezik. Egyszerűen önzők. Ahogy az üvegplafonos cikkben is szerepel, kicsit olyan ez, mint áthajtani a piroson: hogyha nem látja senki, és nem akarok fékezni, akkor áthajtok a piroson – de akkor is ott van az egy másodperces döntés. Ezekben a helyzetekben is, félig tudatosan, azt a gyereket választják ki, aki nem fog egyértelműen és jól hallhatóan szólni, akinél van valami hiány, aki valamivel manipulálható, akinél nem áll fenn a lehetősége sem annak, hogy ebből botrány lesz, sem annak, hogy a gyerek ellenáll majd. Emellett a környezetnek, a társadalomnak is van felelőssége, mert mindig vannak jelek, amiket észre lehetne venni, de a közeg, mondjuk, félrenéz, mert fél a konfliktustól, vagy hallgatólagosan beleegyezik a dologba – hiszen évszázados hagyománya van az ilyen visszaéléseknek.

Lovas Dániel és Boznánszky Anna a Ráolvasás próbáján. Fotó: Vass László

Ahogy a félrenézésnek is…

Pontosan. Illetve nagyon fontos látni azt is, hogy az ilyen visszaélések úgy kezdődnek, hogy az áldozat először nem zaklatást kap, hanem kap egy csomó vágyott dolgot: odafigyelést, privát törődést az iskolán belül, mély beszélgetéseket, kap egy mentort. Csak az a nem mindegy, hogy ezért mit kell megtenni kimondva vagy kimondatlanul. A mérleg egyik serpenyőben valóban jó dolgok vannak, csak aztán ennek az elkövető megkéri az árát. Felkavaró erről beszélni most. Összetett és nagyon árnyalt folyamat ez, és ezért éreztem úgy, hogy erről egy színdarabban kell beszélni, és ahogy olvasom a hasonló történetek kapcsán a reakciókat, egyre biztosabb vagyok ebben. Egy cikk sem tudja megmutatni a folyamatot, ahogy kialakulnak ezek a dolgok, nagyon lassan, hogy szinte nem is lehet tetten érni azt a pillanatot, amikor a határ átlépése megtörténik – bár ha egy pedagógus vagy szülő igazán figyel, sok mindent észrevehet. A dráma műfaja meg szinte erre van kitalálva, hogy feltérképezzünk ilyen finom folyamatokat.

És érzékenyítésként is működhet egy ilyen előadás.

Igen, bár a Ráolvasás nem egy tézisdarab lesz, hanem egy teljesen átélhető történet, aminek van eleje, közepe, vége, sőt humora is. Két lány és egy tanár a főszereplő, körülöttük forog a történet, és igyekeztünk a lányokat is nagyon valósághűre hangolni, mert szerettük volna elkerülni, hogy valami fehér ruhába öltöztetett szűz angyalkákat környékezzen meg a csúnya gonosz Hókuszpók. Épp ez az a narratíva, amit szeretnénk egy kicsit felülírni. Mert milyenek a kamasz lányok? Sok hülyeséget csinálnak, keresik az identitásukat, próbálnak érvényesülni, így öltöznek, úgy öltöznek, de pont ezért vannak sérülékeny korban, és ebből a szempontból mindegy, hogy betöltötték-e már a tizennyolcadik életévüket vagy még csak tizenhét és fél évesek. Én például egyáltalán nem tudtam azt, hogy mit gondoljak a szerelemről, a szexualitásról, fogalmam sem volt róla, hogy egy jó párkapcsolat hogy működik, egy jó szexuális élmény milyen, és akkor jött egy mentor, akiről azt éreztem, hogy tud erről valamit mondani. Amiket mondott, megérintettek és igaznak tűntek, ezért azokat a dolgokat sem kérdőjeleztem meg, amiket később csinált.

Miközben a hatalmi helyzet semmiképp sem egyenrangú.

Egy mentornak nagy felelőssége van abban, hogy mit tesz meg a mentoráltjával épp azért, mert hatalmában áll formálni a gondolkodását. És közben meg az is nagyon fontos, hogy egy tizenhét, tizennyolc éves lány azt gondolja, hogy ő felnőtt, és ha valaki meg akarna neki tiltani egy találkozót egy ilyen személlyel, ő lenne a legjobban megsértődve, mert ő már tudja, hogy mit csinál, neki bankszámlája van, dohányzik, mindjárt érettségi, a szalagavatón még felnőtté is avatják – belülről ez tényleg így néz ki. Ez is az egyik oka annak, hogy miért próbálják egy ideig önállóan kezelni ezeket a helyzeteket a kamaszok. Bár mindezzel együtt, ahogy az említett cikkben is szerepel, mi jeleztük, hogy baj van. Összefoglalva: azt gondolom, hogy a saját tapasztalataim miatt olyan finomságokat is a színpadra tudok állítani, amit más nem, miközben azért már van egy távolságom is a történettől, ezért is mertem belevágni. Iszonyatosan megnehezítette Vári kiállása a munkánkat, ugyanakkor a társulattal arra jutottunk, hogy miért mi hallgassunk el? Az borzasztó lett volna, nekem személyesen különösen, de a társulatnak is, hiszen a darabban már a társulat tagjainak a saját érzései, gondolatai is benne vannak, ez már egy közös dolog.

Ahogy, ha nincs Vári bejelentése, akkor nincs a „válasz” videó sem, „csak” lett volna a darab, és ennyi.

Eszembe se jutott kiállni, dehogyis. Nem ez a történet határozza meg az életemet. Ott a munkám civil és kulturális szervezetekkel kommunikációs szakemberként, és közben színházrendezek, és így, ezzel a darabbal akartam fogalmazni. Már az említett 2015-ös cikket sem akartuk, az is egy ugyanilyen sokk volt, mint amit most csinált.

Boznánszky Anna a Ráolvasás próbáján. Fotó: Vass László

Közben meg az egy létező igény, hogy az elkövetők is beszéljenek, és ezért kettős élmény az ő posztját olvasni, mert egyfelől ott van az, hogy végre egy elkövető kiáll és nem relativizálja meg tagadja el a tetteit, másfelől viszont ott van az is, hogy belerángatta a történetbe azt a két embert, aki érintett, és aki egyértelműen nem akarta ezt.

Amikor megkeresett minket, akkor még az volt a narratíva, ő jóvá akarja tenni, ami történt. Akkor még – bár ott voltak a darabbal kapcsolatos kérdések – alapvetően boldog voltam ettől, úgy voltam vele, hogy fényesebben süt még a nap is, ha ilyen tizenöt éves történetek jóvá tudnak alakulni, mert főként a jóvátételt hangsúlyozta és nem azt, hogy ő a nyilvánosság elé akar állni. Ahogy mi kértük is, hogy ne tegye, viszont egy csomó minden mást megtehet, hogyha tényleg jóvá akarja tenni, ajánlottunk neki alternatívákat. És ő úgy döntött, hogy mégis kiáll. Ezzel nem tudtunk mit tenni, viszont kértük, hogy írja bele, hogy mi nem járultunk hozzá, ezt ő teljesítette is.

És gyakorlatilag ezen múlt, hogy nem tudott maradéktalanul „mennybe menni” a posztjával, mint bűnbánó elkövető.

Így van. Miközben abszolút megértem, hogy van egy igény arra, hogy elkövetők megszólaljanak vagy bocsánatot kérjenek, csak azt gondolom, hogy van egy hierarchia: úgy nem lehet kiállni bocsánatot kérni, ha azzal az áldozatnak egy újabb traumát okoz. Ahogy az – nem szépítem – velünk is megtörtént, megint egy kontrollvesztett érzés, ismerősök írogattak, ügyfél rákérdezett, és nem volt rá befolyásunk, megint nem mondhattunk nemet. Ezt társadalmi szinten normázni kell, ki kell találni, hogy mi a fontosabb, és azt gondolom áldozatként meg aktivistaként is, hogy az áldozat sérelmére nem történhet bocsánatkérés, nem történhet jóvátétel. Ha az áldozat nem járul hozzá, sajnos akkor nem ez az elkövető lesz, aki ki tud állni, akkor csendben kell maradnia, akármennyire is megnehezíti ez az életét. Miért én, az áldozat viseljem ennek is a következményét, amikor neki, az elkövetőnek kell viselnie? És ez nem írja felül azt a társadalmi igényt, hogy elkövetők álljanak ki, és elképzelhető olyan forgatókönyv is, hogy ez az áldozatoknak rendben van, és akár tud adni is.

Persze, addig a megértéshez sem tudunk közelebb jutni, míg nem látjuk azt, hogy egy elkövető felfogta-e azt tényleg, hogy amit tett, az nem volt rendben és miért nem. Erről lehetne beszélni elkövetőként.

Én is a beszélgetés meg az őszinteség híve vagyok. De például, ami a Gothár-ügy kapcsán zajlik, abban megint azt látom, hogy senki nem gondol bele, hogy az áldozatnak milyen az, hogy abból, hogy ő vállalt valamit, lépéseket tett és segítséget kért, politikai botrány lett, és megint a lényegről nem beszélünk, hanem mindenki kapitalizálja ezeket az ügyeket ilyen-olyan érdekek mozgósítására. Például ezért szerepel a darabunkban is az, hogy mit csinál a környezet egy ilyen helyzetben. Sok vendégszöveget is használok, mert van egy csomó irodalmi szöveg, ami tematizálja vagy romantikussá emeli a bántalmazó párkapcsolatot vagy azt, hogy idősebb, hatalmi helyzetben levő férfi fiatal nővel kezd, és nem volt nehéz a darabhoz zenét sem keresnem, több tucat olyan popdal van, amiben ez megjelenik. Ez is azt a gondolatot erősíti, hogy a színház alkalmas arra, hogy erről a témáról beszéljünk, mert ezt a sokrétűséget meg lehet mutatni. Mert például sokan megkerestek a videó után, hogy mennyire sajnálják, hogy egy ilyen „szörnyeteg”, „pszichésen beteg” ember határozta meg a kamaszkoromat. Szeretném aláhúzni, hogy az esetek többségében nem beteg emberekről beszélünk, hanem önző emberekről és egy közegről, egy társadalomról, amely hagyja nekik ezt megtenni. Jó lenne, hogyha az elkövetők alakjáról ez a horrorfilmes-pszichothrilleres máz lekerülne, mert akkor lehetne érdemben foglalkozni a problémával. A videóm is erről szól, hogy kezdjünk el megoldásterveken gondolkodni, és a Ráolvasással is úgy vagyok, hogy ha már egy ember úgy megy haza, hogy jobban rálát a témára, akkor az már jó. Ilyen értelemben tulajdonképpen most azt látom, hogy a Vári kiállásával együtt is kisülhet ebből az ügyből valami előremutató, mert az ő posztjával kapcsolatos vegyes reakciók mégis csak elindítottak valami diskurzust. Persze az is jó, hogy a darab iránt megnövekedett az érdeklődés, nem mondhatom, hogy nem, bár ennek alkotóként, meg emberileg is elég nagy ára van.

Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Azt látni az utóbbi időben, hogy az alkotóművészekben azért már egyértelműen megtermett az igény arra, hogy szexuális visszaélések változatos formáiról beszéljünk, csak az utóbbi egy-két évből tudnék mondani féltucat olyan filmet vagy színházi darabot, ami a témával foglalkozik, és ezzel talán lassan a közönség igénye is megszületik.

Igen, és ennek is köze van ahhoz, hogy miért döntöttünk úgy, hogy mindenképpen megcsináljuk ezt a darabot. Vári kiállása után elmondtam az alkotótársaimnak, hogy én tulajdonképpen ilyen színházat akarok csinálni, társadalmi színházat, mégpedig olyan ügyekre reagálva, amik éppen történnek, egy kicsit az aktivizmus határára elkalandozva, a civilszervezetekkel való munkám miatt is, meg azért is, mert azt gondolom, hogy egy olyan korban élünk, amelyben ezt kell csinálni. Ha az ember rengeteg energiát beletesz egy színházi előadásba, akkor nem árt, ha annak nagyon direkt, nagyon kézzelfogható, ne adj’ isten nyers társadalmi hatása is van. És bár voltak, vannak véleménykülönbségek, az alkotótársaim az Affér Színháznál is mind olyan emberek, akik a művészetükkel jó ügyekért dolgoznak, így végül nem volt kérdés, hogy végigcsináljuk, amiért szavakkal nem kifejezhető módon hálás vagyok nekik.

A Ráolvasásnak vagy a saját kiállásának volt olyan hozadéka, ami a feldolgozásban segít?

Abszolút. Egyrészt akkor nem tudtam, hogy mi történik, akkor nem voltak igazán szövetségeseim, akik segítettek volna, és nem volt döntésem abban, ami történik. Most viszont, miközben dolgoztunk a darabon, egy sor dolgot megértettem, hogy én mit miért csináltam, és hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, van kontrollom a folyamat felett, és most vannak szövetségeseim: az alkotótársaim mellett a NANE és a Patent Egyesület önkéntesei, a férjem, a barátaim, a családom. Két dolgot gondoltam egészen a Sipos-cikk megjelenéséig: az egyik, hogy ez egy szerelmi történet volt, olyan filmes, drámai, popszámos, disney-s szerelmi történet – a Disney is benne van a darabban –, a másik pedig, hogy hibás vagyok, és ezt én idéztem elő. Emlékszem, a családommal mentem valahova, amikor olvastam azt a cikket, és próbáltam elrejteni, hogy könnyezem, mert akkor kezdtem el megérteni, hogy mi is történt igazából – de beszélni még jó sokáig nem tudtam velük erről. Az a csapdája a Vári-ügynek, amit már korábban is mondtam: hogy sok jó dolog történt, amik jó emlékekként maradtak meg, és ezért iszonyúan nehéz megérteni, hogy veled végső soron valami rossz dolog történt. Olyan érzés ez, mint hogyha kezet akarnál mosni, vagy le akarnál zuhanyozni folyton. Olyan érzés, hogy valami nem jó, de nem tudod, hogy miért. Végigcsinálni ezt a darabot letisztázta ezt a mechanizmust. Sokat dolgoztunk az elkövető alakjával is, hogy ne szörnyeteg legyen, nekem alkotóként még empatizálnom is kell vele, ami, azt hittem, nehéz lesz, de igazából ez is segített annak megértésében, hogy ő miben volt, és hogy én hogyan kerülhetem el azt, hogy ilyen ember legyen belőlem. Sok elkövetőnek van nehéz gyerekkora, nekem is az volt, de valahogy kikristályosodott bennem meg a társulati tagokban az, hogy hol vannak azok a döntési pontok, ahol észnél kell lenni, hogy igen, én most rezonálok valamire, bennem van egy hiány, visszaélhetnék valakivel, de nem fogok, mert úgy döntök, hogy nem. Ennek letisztázásában nagyon sokat segített ez az alkotói folyamat.

 

A Ráolvasás az Affér Színház előadásában december 10-én debütál a Stúdió K. Színházban. A premier teltházas, de a későbbi előadásokra még be lehet jutni, bővebb információ a darab Facebook-oldalán.

Kiemelt kép: Mohos Márton / 24.hu 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik