Az ausztrál tudományos életnek egészen a XX. század derekáig nem volt központi testülete, amely támogatta vagy képviselte volna az ország legélesebb elméit: míg a Magyar Tudományos Akadémia 1825-ben, addig a távoli óriássziget akadémiája csak 1954-ben, közel százharminc évvel később született meg, mindössze két tucat tudós összefogásával. Még saját épületük sem volt, az Ausztrál Nemzeti Egyetem egy irodáknak otthont adó canberrai épületében kaptak helyet.
A helyzet a tagok bővülésével persze hamarosan tarthatatlanná vált, így gyűjtést szerveztek, amit néhány nagy mecénásnak köszönhetően hamar sikerre vittek, rövidesen pedig a helyet is megtalálták a leendő épülethez, melynek megtervezésére hat résztvevős zárt pályázatot indítottak. Ezen 1956 decemberében az ország egyik leginkább előremutató építésze, Sir Roy Grounds (1905-1981) diadalmaskodott.
A korban radikálisan újnak számító épületálom merőben más problémákat vetett fel, mint az azt megelőző évtizedek bármelyik építkezése, így sokan nem fogadnak volna nagy összegben arra, hogy a tizenhat vékony oszlop képes lesz-e megtartani a hétszáztíz tonnás, mindössze hét és fél centiméter vastag betonhéj súlyát, miután a kész épületről eltávolítják a kivitelezéshez elengedhetetlen tartóállványzatot.
A vitát végül egy 1:40 méretarányú modell döntötte el, így megnyílt az út az építés előtt, minden probléma azonban korántsem hárult el, hiszen a kupola alatti tér középpontjában egy százötven főt befogadó tanács- és előadóterem is helyet kapott, a fölé boruló betonfelületek azonban sosem látott módon szúrták el az akusztikát, így a szakemberek hosszú tervezés után zajárnyékolók, terelők hangcsillapítók bonyolult hálózatát építették a terem íves mennyezetébe, melyek egy része mélyen a széksorok fölé lógott, mások azonban a falon kaptak helyet, újabb gondot okozva: a rendszer látványa a leendő hallgatóság mintegy felének okozott volna hányingert.
A megoldást végül az akadémikusok egyike, az egyetem orvosi karán tanító Dr. Victor Macfarlane találta meg, aki a falra került lapok közti zavaró réseket szövetcsíkokkal tüntette el, anélkül, hogy ez elrontotta volna a terem hangzását.
A 47,4 méter átmérőjű – a római Szent Péter-bazilikáénál közel hat méterrel nagyobb – kupolát borító rézlapok alatt egy rétegnyi, csillámpalából kapott vermikulit részben szigeteli a termeket a külső hőmérsékleti viszonyoktól, de a ma is akadémikusoknak otthont adó terek hőmérséklete kis túlzással megegyezik az előző huszonnégy óra külső hőmérsékletének átlagával. Ez az Ausztráliára jellemző februári hőség és az augusztusi lehűlés idején kissé meglepő lehet, de a direkt napfényt nem kapó ablakok, illetve a 2000-ben folyt teljes helyreállítás során beépített hűtőrendszer miatt ma már nem érheti kellemetlen meglepetés a tudósokat.
A hatvan évvel ezelőtt, 1959. május 6-án megnyílt, a köznyelvben Igloo (Iglu), vagy Martian Embassy, azaz Marsi Nagykövetség néven is emlegetett épület 1984-ben az építést a legnagyobb összeggel – az összes költség több mint harmadával – segítő, telekspekulációkkal az ország egyik leggazdagabb emberévé vált Sir Jack Ellerton Becker (1904-1979) nevét vette fel, így a canberraiak a 2000-es felújításig Becker House néven ismerték, ekkor azonban az Akadémia a munkákat egymillió dollárral támogató tagja, John Shine (1946-) professzor nevét vette fel.
Természetesen nem a canberrai kupola volt a kor első hasonló épülete – az 1951-es Festival of Britain-re elkészült ideiglenes Dome of Discovery (Felfedezés Kupolája, a Freeman Fox & Partners munkája), a legendás Eero Saarinen tervei nyomán épült, az MIT részét képező Kresge Auditorium (1953-1955), valamint a Pier Luigi Nervi az 1960-as római olimpiára tervezett, mára megkopott Sportpalota (Palazzetto dello Sport, 1956-1957) mind-mind előfutároknak tekinthetők:
Egyikük sem lett azonban úgy a környezetükben élők kedvence, mint az ausztrál ufó, aminek körbeölelő, négy méter széles medencéjébe az egyetem orvostanhallgatói a diplomaosztó után mindig beugrottak, sőt, a hetvenes években valaki a kupola csúcsáig futó lábnyomokat festett a réz borításra, a végpontba pedig egy vécécsészét helyezett el.
Épp ugyanoda, ahol az épület megnyitásakor a tervező egy kerti öntözőfejet helyezett el, remélve, hogy az abból a rézlemezekre érkező víz segít a patina kialakulásában, Canberra levegője ugyanis túl tiszta, így nem igazán hitt benne, hogy a folyamat folyamatos áztatás nélkül is gyorsan megindulna.
A víz persze nem segített (de legalább két szigetelési hibát felfedeztek a segítségével), olyannyira, hogy a jellegzetes zöld szín még csak néhány évvel ezelőtt kezdett megjelenni, és még hosszú évtizedekre lesz szüksége ahhoz, hogy legalább feleannyira oxidálódjon, mint például a Budavári Palota ötvenéves kupolája.
– vetődik fel a teljesen jogos kérdés.
Hát ezért a Dunától pár lépésre rejtőző, egyetemi előadók közt megbújó épületért:
View this post on Instagram
A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Petőfi hídtól észak felé nyúló épületsorának szélén rejtőző oktatóreaktora ugyanis a megszólalásig hasonlít az ausztrál óriásra, noha annál jóval kisebb területet foglal el.
A magyar kutatókat az 1955-ös, illetve 1958-as, az atomenergia békés célú felhasználásának módjait népszerűsítő első és második genfi konferencia után azonnal érdekelni kezdte az új energiaforrás, ami alig másfél évtizeddel korábban, a két amerikai atombombának köszönhetően még a legóvatosabb becslések szerint is kétszázezer emberéletet követelt.
Alig egy évvel a második konferencia után, 1959. március 25-én el is indult az ország első atomreaktora, az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetének (KFKI) csillebérci telephelyén, ma az MTA Energiatudományi Kutatóközpontjának üzemeltetésében működő, jórészt a Szovjetunióból érkező alkatrészekből összeállított Budapesti Kutatóreaktor (BKR), aminek teljesítménye az elmúlt hatvan évben ötszörösére – 10 MW-ra – nőtt, éves átlagban pedig 3500 órát, azaz 145 napot működik, célja azonban nem az intézet áramellátásának segítése, hanem a kutatók tudományos szükségleteinek kielégítése.
A Budapest Reaktor nevet kapott rendszernek köszönhetően hamarosan számos kutató érezhette magát szakértőnek az atomenergia terén, ezzel párhuzamosan pedig megszületett a vágy arra, hogy Magyarországnak atomerőműve legyen. Az efelé vezető út természetesen nem volt egyszerű, hiszen az ebben az irányban haladni kívánó diákok előbb csak a Moszkvai Energetikai Egyetemen szerezhették meg az üzemeltetéshez és tervezéshez szükséges tudást, így rövidesen a hazai egyetemek is képzéseket indítottak a témában. Az első atomerőmű megszületése előtt hirtelen égető szükség mutatkozott tehát egy egyetemi oktató-, vagy tanreaktor építésére, melynek helyszínéül az elsőként szakmai képzést adó Műegyetemet szemelték ki.
1962-ben el is készültek az épület első tervei, melyeket a Szovjetunió (és a mai Oroszország) vezető nukleáris kutatóintézetének, a Kurcsatov Intézetnek kellett jóváhagynia. 1963-ban ezt meg is tették, hozzátéve, hogy semmi baj nem történhet, hiszen a leendő reaktor akkora, mint egy szamovár.
A részleteket az Erőterv, a KFKI, az Országos Atomenergia Bizottság által alapított, radioaktív izotópokat gyártó Izotóp Intézet, illetve a Műegyetem szakemberei a következő három évben tervezték meg, a valódi munkák pedig 1967-ben indultak meg az addig üres területen.
A Szovjetunió tervezésben és kivitelezésben nyújtott segítsége nélkül folyó építkezés négy éven át tartott, 1971. május 22-én pedig a TR jelet kapott épület önfenntartóvá vált, így falai közt elkezdődhetett a munka – olvasható a BME Nukleáris Technikai Intézetének oldalán.
A medence típusú oktatóreaktor (a részletes felépítése itt olvasható) teljesítménye az 1980-as fejlesztés során 10-ről 100 kW-ra – a Budapest Reaktor egy százalékára – nőtt, az azóta is folyamatosan folyó felújításoknak és fejlesztéseknek köszönhetően pedig 2027-ig biztossá vált a működése, noha az egyetem még húsz éven át használni szeretné. Ennek nincs is semmi akadálya, hiszen az állapota ma kifogástalan.
Kicsi de erős!
(Legalább eléggé)
És ami fontos: nagyon biztonságos.
– mondta róla 1990-es látogatása során az amerikai atombombához vezető Manhattan-terv oszlopos tagjaként, illetve a hidrogénbomba atyjaként tisztelt, ötvennégy év után először Budapesten járt Teller Ede (1908-2003).
Kérdés persze, hogy valójában mekkora hatással volt az építészeti terveket elkészítő mérnökökre az ausztrál előd, az azonban elég valószínűnek tűnik, hogy ismerték Sir Roy Grounds munkáját, hiszen a két országot elválasztó óriási távolság, illetve a vasfüggöny nem jelentette azt, hogy a világ építészetének legújabb csodáiról ne jusson el Budapestre egy-egy kép és rövid leírás.
A hasonlóság persze lehet a véletlen műve is, hiszen az ötvenes években egyre nagyobb számban kezdték el elárasztani a világot a hasonló héjszerkezetek, a meglepően sok különbség azonban elgondolkodtató.
A lényeg ettől persze ugyanaz marad: a fővárost a hatvanas években elkezdték elárasztani az ufók, hiszen
hasonló, alig néhány méter átmérőjű betonhéjakkal, melyek immár öt évtizede működnek gázfogadó állomásként, dolguk pedig a lakások felé tartó gáz nyomásának mérése és csökkentése, hogy az az otthonokban is felhasználhatóvá váljon.
