– Mit reggeliztem? Piskótát, kekszet, kékszet, biszkvittet, biscuitet vagy biscottót?
– Hát kekszet, hiszen ez mind egy és ugyanaz.
– kezdte Török Róbert a Vendéglátóipari Múzeum történésze a kekszes sajtóeseményen.
Ki gondolta volna, hogy a kekszben annyi vicc és tartalék van, hogy egy minikonferenciát is megérdemel. Bátran kijelenthetjük, hogy a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnál nincs különb. Persze a Nemzeti Galéria villoghat néha egy Frida Kahlóval, most meg Dalíval, de ez semmi egy berendezett, századfordulós vegyeskereskedéshez képest. Aki gyakran pörgeti a Fortepant, és nem ijed meg az interaktivitástól, azoknak egyenesen kötelező. Ebben a szatócsboltos hangulatban hirdettek meg egy olyan ígéretes sajtóprogramot, hogy „Mindent, amit tudni akarsz a kekszről”, és annyira komoly történetről volt szó, hogy a kivételesen lelkes Török Róbert igazgatóhelyettes lendületes sebességgel ugrott fejest velünk együtt a kekszek világában, Albert hercegtől a biscottikig. Volt termelői riport az Agrárminisztérium Élelmiszergazdasági és Eredetvédelmi Főosztályától, Felkai Beáta Olga főosztályvezetőjétől, hogy mennyire jól teljesítenek a tartósított lisztes áruk. Nevezzük csak egyszerűen kekszeknek ezeket, és örüljünk, hogy míg 2013-ban csak valamivel több mint 68 milliárd forintnyi árbevételt generáltak, addig 2017-ben már majdnem 96 és fél milliárdot.
Aktív és szenvedélyes kekszfogyasztókkal tölthettük a csütörtök délelőttöt, és ha valami remélhetőleg megmaradt a közönségben az az, hogy a nem csak a keksz jó buli, hanem a vendéglátóipari múzeum is. Itt főleg a 19. századtól merülhetünk alá a hazai kereskedelemnek, hiszen az Országgyűlés 1840-ben teremtette meg az ehhez szükséges jogi feltételeket. Az állandó tárlatról már korábban is áradoztunk, és a helyzet azóta sem változott.
Merje feltenni az a kezét, aki nem akar egy régi édességboltban időzni pár percet vagy papír-írószerben, esetleg kalapboltban. Majdnem minden tapintható, és bárcsak egy régiségkereskedés is lenne egyből a Korona téren, hogy rátaláljunk néhány 20. századi dobozkára vagy régi reklámtáblára. Így viszont marad az a bizarr örömet okozó pillanat, hogy farkasszemet nézhetünk egy trafikos nénivel. Ha pedig nem tudunk szabadulni a műanyagmentes júliustól, az a nagy tanulság, hogy ahogy előrébb jutunk az időben, úgy hanyatlik a csomagolóipar. A századfordulós cirkalmas dobozoktól kezdve jutunk el a szocializmusig és a közértig. A műanyag rövid, de annál velősebb életútját szemvillanás alatt küldi kispadra egy Stühmer csokoládébolt. És itt vissza is kanyarodhatunk a kekszekhez.
A múzeum pincéjében gyűlt össze ugyanis néhány krékeres, kekszes cég képviselője, hogy (tényleg) elmondják,
az élet nem fenékig krumpli!
– ugyanis van ám burgonyás keksz, ami a hétköznapokban sokkal közelebb áll a csipszhez, mint a megszokott édes változat.
Az Oreót, Cadburyt és például a Belvitát gyártó Mondeléz (ide tartozik a Győri keksz is) beszélt a fenntartható lépésekről, hogy a gyár mellett vetik a búzát, de a beszámoló végén rákérdeztünk a csomagolásra, hogy ott mire készül egy ekkora multi. Kertész Péter elmondta, hogy a környezetterhelés nagy része az alapanyag-feldolgozásból származik, és nyolc százalék írható náluk a csomagolás terhére. A csomagolóanyag mennyiségét drasztikusan akarják csökkenteni, és az óriáscég azt vállalta, hogy 2020-ra minden papíralapú csomagolóanyag fenntartható forrásból készül majd és 65 millió kilóval kevesebb műanyagot használnak fel, illetve 2025-re elérik, hogy minden csomagolóanyaguk újrahasznosítható anyagból készül. Az Intersnack Magyarország Kft, amihez a Chio is tartozik, hasonlóakat ígért: 2025-re ők is mindent újra kívánnak hasznosítani. Ezen felül 2016 óta két százalékkal csökkentették a csomagolásra használt síkfóliát, azaz például csipszes zacskókat. 2014 óta majdnem tíz százalékkal kevesebb kartont használnak a vékonyabb dobozok segítségével, és erre akarnak még további tíz százalékot rádobni 2022-ig. Csak úgy, mint a Mondeléznél, itt is újrahasznosított a papír (98 százalékban). Szóval a törekvés megvan, és ez pláne számít, ha az előadók adataiból kiderült, hogy Magyarországon évi 28 ezer tonna kekszféle fogy. A csokiknál ez a mennyiség mindössze harmadannyi.
Mi volt előbb: a piskóta vagy a keksz?
Azon kívül, hogy megtudtuk, világszerte is lesöpri a hal alakú kréker a többieket (ezt Sánta Sándor. a Magyar Édességgyártók Szövetségének elnöke rakta be egy diába), Török Róbert tette fel az i-re a pontot. Ő mesélt röviden a kekszek történetéről, hogy honnan ered például a szavunk az eredetileg sós, inkább csak lisztből és vízből álló kétszersült tésztára. A biszkvit, biscuit vagy biscotto latin eredetű, és elég csak az olaszok egyik leghíresebb szuvenírjére, a biscottira gondolni. A mandulával megspékelt kiszárított, szeletekre vágott édes tészta először puha, majd egy második sütésnél kapja a fogtörős állagát, amit rendszerint Vin Santóval puhítanak. A mi kekszünk az angol cakes-ből jöhet, de a piskótát is használták rá (babapiskóta mondjuk, ami ma is közelebb áll a kekszhez, mint a hagyományos piskótához). A mai értelemben vett piskóta csak később terjedt el, a huszadik század első felében, viszont magyar szavunk rá a középkortól létezik.
A kétszersült, kiszáradt ropogtatnivaló elsősorban nagyon tartós, és előszeretettel ették a hajók fedélzetén, ahol nem volt egyszerű megoldani az étkeztetést. A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy magyar kekszipar is a 19. században kapott szárnyakra, 1870 előtt nem is érdemes róla beszélni. A Győri keksz (Koestlin Lajos és Társai) gyárát például már 1880-ban megépítették, de csak a századfordulón kezdte meg a működését. Még a Dreher is gyártott kekszet, hiszen az édesipar sokszor valamilyen iparág melléktermékeként jött létre. Az alkohol és a cukor barátsága adott lehetőséget az édességeknek, így a Dreher Duna csokigyárának köszönhetjük a dunakavicsot is.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
