A hetvenes évekbe lépve egyre nagyobb volt a nyomás a Magyar Televízión, hogy végre egy tényleg nagyszabású, komoly, saját produkcióval vegye fel a harcot az egyre nagyobb számban érkező, népszerű külföldi tévésorozatokkal szemben. Az addig elkészült nagyobb sorozataink mind az ifjúsági kalandfilm kategóriába voltak sorolhatók, A Tenkes kapitányától kezdve a Borsig, de itt volt az idő egy komoly, drámai erejű tévésorozatra, mely többre vállalkozik a szórakoztatásnál. Erre a célra tökéletesen megfelelt a Rózsa Sándor: egyfelől a legszebb irodalmi hagyományainkhoz nyúlt hozzá, Móricz Zsigmond regényéhez, másfelől pedig illeszkedett a népmesei hősök sorához is, amely uralta a képernyőt azokban az években, Robin Hoodtól Eke Mátéig, még ha Rózsa Sándor több is volt mesehősnél. Nem véletlen, hogy a sorozatról már a forgatása alatt úgy beszéltek az illetékesek, mint a Magyar Televízió fennállása óta legnagyobb vállalkozásáról. A neves betyárt a tévé főrendezőjeként dolgozó Szinetár Miklós vitte a képernyőre, aki addig tévéfilmeket rendezett, sorozattal még nem volt dolga korábban, a forgatókönyvíró pedig Sipos Tamás volt. Vele Szinetár már az Igéző című tévéfilmben is együtt dolgozott, ahol szintén irodalmi alkotást (Lengyel József művét) kellett televízióra alkalmazni.
Csak a fiatal Rózsa Sándor kell
A Rózsa Sándor azonban sokkal nagyobb vállalás volt: eleve egy klasszikus volt az alapanyag, és az egyik legnagyobb valaha élt prózaírónk szövegéhez kellett hozzányúlni. Móricz trilógiának induló, de végül csak két könyvig jutó Rózsa-sorozatából az elsőt, a Rózsa Sándor a lovát ugratja című regényt filmesítették meg, tizenkét ötvenperces részben. Az alkotók bevallottan csak a fiatal, idealista Rózsa Sándort akarták bemutatni, nem pedig a később egyre ellentmondásosabbá váló betyárvezért: „Az ifjú Rózsa harcait, szerelmeit, társadalmi javító szándékát inkább elhiszik az emberek, mint bármely későbbi életszakaszának tényanyagát… Ifjú évei részben egybeestek a magyar szabadság-mozgalom virágzó éveivel, s ez alapvetően megszabta sorsát” – indokolta a döntésüket Sipos Tamás az Ország-Világnak. Szinetár pedig ugyancsak nem titkolta, hogy nem is annyira a betyárkalandok izgatták, hanem a társadalmi folyamat, melynek végén erre kényszerültek egyesek: „Éppen ez a lázadó magatartás az, ami miatt magaménak érzem Móricz regényét. Nyugaton ma hódit a fiatalok közt a guevarizmus, de gyakran unatkozó úrigyerekek mennek el tüntetni, akiknek ez szórakozás és nem társadalmi kényszer. Számomra azok az igazán rokonszenvesek, akiket a kényszerítő társadalmi töltés mozgat. Így Rózsa Sándor is. Ő, mint ezt egy csodálatos monológban el is mondja, számadó szeretett volna lenni, de a körülményei másra kényszerítik” – mondta a Magyar Ifjúságnak.
A sorozat iránt már a készítésekor is példátlan volt az érdeklődés: tucatnyi forgatási riportot és egyéb beharangozót lehetett olvasni a készülő produkcióról, miközben már ekkor megnőtt az érdeklődés mind Móricz regénye, mind pedig maga Rózsa Sándor mint történelmi alak iránt is. Sőt, az író lánya, Móricz Virág is jelen volt a forgatáson, és meglepően nyíltan el is mondta az aggályait a Film Színház Muzsikának: „Egy harmadrendű író is, jobb, eredetibb forgatókönyvet ír, mint amilyen a legjobb klasszikus mű adaptációja is lehet. Persze azt is tudom, hogy nagy a tömegigény a filmre, tévéjátékra, s ugyanakkor nagyon kevés az, amiben válogatni lehet. Így aztán bele kell törődnöm, hogy a klasszikusokat is segítségül hívják, bár szerintem nem lehet jó, ha az egyik műfajt a másikba ültetik át. Ha a Rózsa Sándort drámai műfajnak érezte volna apám, akkor eredetileg is úgy írta volna meg!”
A forgatáson 12 ezer ember, 400 ló és 25 idomított kutya vett részt, az alkotók pedig igyekeztek minden szóba jöhető hasonlatnak az elejét venni: „Nem akarjuk elkészíteni az angol Robin Hood-sorozat magyar változatát, nem is szólva egy Angyalhoz hasonló krimisorozatról. Ugyanakkor egy, a Szegénylegényekhez hasonló filmet sem tervezünk, mert azt Jancsó Miklós már kitűnően elkészítette” – fogadkozott Sipos Tamás. A forgatás kedvéért Kunszentmiklós mellett felépítettek egy külön falut, de forgattak az algyői árterület lebontásra ítélt épületeinél is, sőt Falus György gyártásvezető azt is elmondta a Magyar Ifjúságnak, hogy mindössze két helyen volt akkor az országban ridegen tartott gulya: „Bár a megfelelő tájat Bugacon találtuk meg, mégis Ohatpusztáról kell majd odaszállítanunk szarvasmarhákat, mert a bugaci gulya annyira vad, hogy nem lehet kicsapni belőle a tucatnyi állatot.” Szinetár pedig azzal is meglepetést okozott, hogy a főszerepre egy addig ismeretlen, fiatal színészt választott, az alig 22 éves Oszter Sándor személyében: „Soós Imre óta nem volt olyan színészünk, aki eljátszhatta volna a fiatal Rózsa Sándort. Most megtaláltam a főiskolán” – lelkendezett a rendező. Rajta kívül is több pályakezdő színész kapott lehetőséget, így Muszte Anna, Cserhalmi György és Zala Márk, míg a régebbi generációkat Szirtes Ádám, Horváth Teri és Raksányi Gellért képviselték.
Övsömör gyötör, köhögök
A nagy érdeklődéssel várt első részt 1971 augusztusában mutatták be, és rögtön nagy vitákat is kavart, melyek végigkísérték a Rózsa Sándort. Egyrészt a nézők egy része unalmasnak találta a kevés akcióval, sok monológgal szolgáló sorozatot, de nem is annyira ez volt a viták fókuszában, hanem a Móricz „szögedi” dialektusban írt párbeszédeire épülő dialógusok. „Mintha darabossá, szétszakadozottá válna a film: folklór elemek élnek benne önálló életet, ezt anekdota betét követi, aztán egy kalandfilm verekedése és lovas vágtája. Kíváncsian várjuk a folytatást. Az egyik legnehezebb feladat a »szögedi« tájszólás visszaadása: talán hibátlan, de nem eléggé természetes a színészek ő-zése” – írta az első rész után Gáll István a Film Színház Muzsikában. A közönséget mindennél jobban megosztotta a sorozat, az ő-zés az év egyik első számú vitatémája lett, és nem véletlenül nyúlt hozzá Hofi Géza is a szilveszteri műsorban, az ő halhatatlan Rózsa Sándor-paródiája pedig legalább olyan ismert lett, mint maga a sorozat: az „Ördögöt köll. Öt göböly köll Gödöllőről” vagy az „Övsömör gyötör, köhögök” sorok átmentek a közbeszédbe is. De megihlette az utca emberét is: „Egy alkalommal autóbuszon utaztam a Vörös Hadsereg útján. A Kossuth utca kereszteződésénél a vezető hirtelen fékezett. Az egymásnak lóduló utasok egyike – egy diákformájú fiatalember — tréfás-komolyan megszólalt, utalva a két közlekedési rendőrre, akik a forgalmat irányították: »Sömmi az ögész, csak későn intöttek a perzekútorok!«” – sztorizott Sebestyén Árpád az Alföldben.
Maga a Rózsa Sándor nem is érte el a nagy sikersorozatok népszerűségét: „A készülékkel rendelkezők 60-70 százaléka nézte az egyes epizódokat” – írta Szilágyi Erzsébet a Közelképben megjelent 1986-os tanulmányában, hozzátéve, hogy „ez csupán a kiugró sikerek 80-90 százalékos nézettségéhez képest kevés.” Sőt, a kritikák is igen hosszan boncolgatták, hogy a kétségtelen pozitívumok mellett mégis miért nem aratott Szinetárék sorozata osztatlan sikert. Abban szinte minden írás egyetértett, hogy az egyik fő probléma az lehetett, az alkotók túlságosan is tartották magukat Móricz eredeti szövegéhez, miközben nem tartották magukat a tévésorozatok íratlan szabályaihoz: „A mondat végét egy műsoron belül ki kell mondani. Nem lehet számítani arra, hogy a néző, aki egész héten tengernyi információt fogad be, ennyire pontosan emlékezzék minden részmozzanatra” – írta Vilcsek Anna a Magyar Nemzetben, míg Bernáth László az Esti Hírlapban arra jutott, talán nem ezt a regényt kellett volna alapul venni: „Rózsa Sándor, a Móricz-féle megfogalmazásban (tehát nem a valódi, a dokumentált életrajzú betyár) aligha alkalmas egy tizenkét részes tévésorozat kalandfilmhősének. Színek, tájak, hangulatok, emberek már-már a folklór szintjén elevenednek meg a könyv lapjain, de esemény, főleg olyan cselekmény, amelyben a hős tesz valami nevezeteset, igen elszórtan fordul elő a regényben.”
Mások ennél gonoszabbul fogalmaztak: Jovánovics Miklós a Népszabadságban egyenesen arról írt, hogy az alkotók „a nézők érdeklődését felkeltve olyan olvasókká nevelték a közönség egy részét, akik a képernyő előtti csalódottságból az eredeti irodalmi műhöz menekültek vigaszért. Olvasótoborzásnak kitűnő volt az elmúlt tizenkét hét: sokakat buzdított a könyvtárak és könyvesboltok felkeresésére. Minden irónia és kétértelműség nélkül állíthatjuk, hogy az Olvasó népért mozgalom fellendítéséért sokkal többet tettek a Rózsa Sándor regény filmváltozatának elkészítői, mint a televízió népszerűsítéséért.” Azt is problémaként jelölték meg a kritikák, hogy – bár dicsérték Oszter Sándor alakítását –, a színészek pár kivétellel idegenül mozogtak a népies, paraszti közegben: „Az egyik fontos tapasztalat a színészi arculat változása, az igazi, népi színészek fokozatos »eltűnése«. Horváth Teri és Szirtes Ádám mellett jóformán alig akadt olyan színész, aki természetes közegének érezte volna a világot, amelyben mozgott” – írta Vilcsek Anna.
És akkor ott volt még a tájszólás kérdése, melyről külön tanulmányt is írt a nyelvész Sebestyén Árpád az Alföldbe, melyben megvédte a sorozat készítőit: „Jobb lett volna-e a filmsorozat, ha készítői szakítanak a regény gyakorlatával, és köznyelvi kiejtésben beszéltetik a szereplőket? – Aligha. Véleményünk szerint a tájnyelv részleges alkalmazása nem vált a film hátrányára. Legfeljebb a mértékről lehetne vitatkozni.” Megszólalt maga Szinetár Miklós is, aki természetesen védeni próbálta a sorozatot a Film Színház Muzsikában, de mondott néhány önkritikus mondatot is: „Most utólag azt hiszem, hogy a nézők egy részét megzavarta a vasárnap esti tálalás, és némelyek afféle Angyalt vagy Tenkes kapitányt vártak a tévé vásznán. Pedig én a Rózsa Sándort semmiképp sem szántam kalandfilmnek és nem értek egyet azokkal a bírálókkal, akik a mindenáron való cselekményre szorítkozást kérik számon tőlem. Móricz Zsigmond regényét a magyar klasszikusok tévébeli megjelenítése folytatásának akartuk, és ennek érdekében ragaszkodtam én annyira az epikus részek, a szép szöveg átmentéséhez. Lehetséges, hogy a belső monológok és a narrációk ritkítása és néhány részlet elevenebb ritmusa, bátrabb tömörítése sikeresebb lett volna” – és még hozzátette, hogy tizenkettő helyett „inkább öt-hat részben, de 90 percben, az összefüggések nagyobb átfogásával. A heti egyszeri adagolás sem bizonyult hasznosnak. S némely jelenet nem éri el az elképzelt, az óhajtott színvonalat.”
Lehet, hogy megbuktam, de a film nem
Oszter Sándorból viszont valódi sztárt csinált a Rózsa Sándor, nemcsak százával kapta a rajongói leveleket, de egymást érték az interjúk, melyekből kiderült, hogy 15 kilót fogyott a szerep kedvéért, dublőr nélkül csinálta a lovasjeleneteit is, vagy hogy édesanyja szerint rokoni kapcsolatban is állt az általa eljátszott betyárral. Szinetár pedig itt ismerte meg későbbi feleségét, Hámori Ildikót: „Az egyik veszélyes jelenetben egy felgyújtott házból kellett kihoznia néhány dolgot. Berohant a lángoló épületbe, kifelé pedig akkor indulhatott, amikor a stáb kiabált neki. Kiabáltunk is, csakhogy ezt Ildikó nem hallotta meg. Ha nem lépek közbe, komoly baj történhetett volna” – mesélte hőstettét évtizedekkel később a Szabad Földnek.
A sorozatban mai szemmel az lehet a leginkább meglepő, hogy a többi korabeli tévés produkciónkkal ellentétben ezt színes filmre vették fel, és ez igen sokat dob a látványon. A már fentebb részletezett kritikákon túl feltűnhet néhány anomália is a sorozatban, mint a divatosra sminkelt parasztlányok, de minden hibájával együtt is el kell ismerni, hogy a Rózsa Sándorban voltak a korabeli sorozataink közül először olyan, drámai erősségű jelenetek, amelyek felértek a filmek színvonalához. A mindenféle lassítások, flashbackek és egyéb, ma már avíttasnak ható rendezői eszközök nem segítenek az amúgy is lassú tempón, viszont feltűnően erős színészi alakítások is láthatók (elsősorban Horváth Teri, aki tényleg kimondottan autentikus Veszelkáné szerepében), és ezért is lehet az az érzésünk, hogy a Rózsa Sándor híre rosszabb, mint maga a sorozat.
Hozzá kell tenni, hogy a sorozatot gyakran ismételték, és máig van egy komoly tábora. Szinetár Miklós azóta is emlegeti interjúkban a sorozatot, de nem olyan frappánsan, mint amikor bő tíz évvel később egy interjúban provokálta a bevallottan gonosz riporter, aki a Rózsa Sándort a bukásai között emlegette, a rendező azonban kivágta magát: „Nem volt bukás. Lehet, hogy én megbuktam, de a film nem.”
(A régi magyar sorozatok cikksorozat többi része itt érthető el.)
Kiemelt kép: Lajos György / MTI
