Kultúra
Close-up of surgeons hand holding surgical instruments in the operating room, Surgical tools lying on the table

Ötven órája volt fent az orvos, műtét közben leállt a beteg szíve

A beteg pedig átaludta a saját halálát. És ez a beteg nem más, mint Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeuta, akihez egy nap bekopog egy beteg, aki azt állítja magáról, ő Isten. Német kortárs abszurddal matinézunk.
Korábban a témában:

Apró kórteremben ébredek. Nagy nehezen feltápászkodom. Mintha az egész testemben izomlázam lenne, még olyan helyeken is, amelyekről nem is sejtettem, hogy van ott izom. Mi történt velem? Az ablakra nézek, és megállapítom, hogy sötét van. Még el sem kezdődött a nap? Különös.

Két öregemberrel osztozom a kórtermen. Az egyik hangosan horkol, a másik tátott szájjal hever, és meg sem mukkan. Ha nem emelkedne és süllyedne a takaró a légzése ritmusára, azt hihetné az ember, hogy halott.

Pillantásom a villódzó tévére esik, amely a szemközti falon lóg a plafon alatt. Mintha igyekeztek volna direkt úgy felrakni, hogy a lehető legkevesebbet lehessen látni a műsorból. Épp egy focimeccs megy némán. Ezzel az erővel akár hoki is lehetne.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Halk nyikorgás. Nyílik az ajtó, és anyám gondosan, ám visszafogottan sminkelt arca jelenik meg.

– Visszatért az élők sorába – szól hátra valakinek, akit én nem látok. – Majd később menj ki cigizni, drágám.

– Okés – válaszol egy hang a folyosóról. Az öcsémé, Jonasé.

Pár pillanattal később már mindketten az ágyam fejénél állnak.

– Mi történt? – kérdezem. – És miért vagytok ti itt?

Anya szemrehányóan ráncolja a homlokát, majd Jonashoz fordul:

– Nem megmondtam? Meg nem köszönné. Mint rendesen.

– Mit köszönjek meg? – értetlenkedem, kissé idegesen, amiért anya harmadik személyben beszél rólam, pedig jelen vagyok. Tudja, hogy ettől a falra mászom, mégis folyton ezt csinálja.

Most rám néz megrovó tekintettel:

– Órákig ültünk abban a rémes büfében, és vártuk, hogy felébredj a kómából. Már egészen betegre aggódtuk magunkat!

– Kómából, milyen kómából?

Jonas csitító kézmozdulatot tesz, és a pillantásával jelzi, hogy anyánk kissé túloz. Ez is szokása.

– Komplikációk adódtak a műtétednél – magyarázza Jonas. – Egy hajszálon múlt az életed.

Az információ csak lassan jut el a tudatomig. Különös, kellemetlen érzés fog el. A leghalványabb emlékem sincs az elmúlt órákról. Feltehetőleg átaludtam a saját halálomat. Óvatosan megtapogatom az orrom. Eszembe jut Abel Baumann, a pincérnő és a dupla kiütés.

– Ne aggódj, most már minden rendben van – mondja Jonas.

– De most aztán szentül meg kell ígérned nekünk, hogy felhagysz az ivással! – teszi hozzá anyám színpadiasan.

Kérdőn pillantok Jonasra, de csak a vállát vonogatja.

– Egy anyát nem lehet becsapni! – folytatja anyám. – Tudom én, hogy mélyaltatásban legtöbbször akkor merül fel komplikáció, ha a beteg súlyos alkoholista! Ilyen pillanatokban derül fény az igazságra!

Sóhajtok.

– Anya, nem vagyok alkoholista.

– Ellentől egész mást hallottam! A hűtőd tartalmából ítélve kizárólag lőrén élsz!

Gondolhattam volna, hogy már rég beszéltek egymással.

Anyám és az exnejem ugyanis csudamód megértik egymást. Nem csoda, hiszen meglehetősen egyforma a jellemük. Beletelt pár évembe, mire felfogtam, hogy Ellen személyében kvázi az anyámat vettem feleségül, mármint pszichológiai értelemben. Ez egyrészt rettenetes, másrészt viszont érthető. Egy terapeuta éppoly kevéssé védett a neurózistól, mint egy fogorvos a szuvasodástól. Bár ez a hasonlat sántít, mert a fogfájás a legtöbb esetben pár nap alatt elmúlik, míg egy neurotikus házasság akár hét évig is eltarthat.

– Egyébként Ellen is be akart jönni. Megpróbálta áttenni az időpontjait, de nem sikerült. Úgyhogy üdvözletét küldi. Ha akarod, reggel érted jön. – Anya előveszi az okostelefonját, és egy mozdulattal feloldja a kijelzőzárat. – Írjak neki?

– Ne – mondom. – És miért nem mehetek haza már most? Jól vagyok.

– Még egy éjszakára bent akarnak tartani – feleli Jonas. – Megfigyelésre.

– Én sem akarnék a szükségesnél több időt tölteni ebben a lepusztult, huzatos lyukban – jelenti ki anyám, és rövidre vágott hajával babrál. – Miután láttam, hogy a privát páciensek elegáns, frissen felújított, egyágyas szobában fekszenek, ahol még plazmatévé is van.

– Nahát, milyen kár, hogy nem vagyok privát páciens – mondom. – Pedig de jól jött volna egy plazmatévé, amikor kómában feküdtem.

Anya gúnyos mosolyra húzza keskeny ajkát.

– Talán az öcséd be tud fizetni egy éjszakára az egyik jobb szobába.

– Anya, ne már! – szól közbe Jonas tettetett felháborodással. Valójában órákig képes volna elhallgatni, ahogy anya agyba-főbe dicséri.

– Tudtad, hogy a banknál felajánlottak neki egy zsíros tengerentúli állást?

Elismerően biccentek oda Jonasnak.

– Nem. De gratulálok. És a tengeren túl pontosan hol?

– Miért olyan fontos az? – förmed rám anya.

– Szerintem nem mindegy, hogy a Wall Streeten ül, vagy valahol az Andokban.

– Sem egyik, sem másik – válaszolja Jonas leereszkedően. – Azt akarják, hogy segítsek kiépíteni egy befektetési bankot Floridában.

Ha az arrogancia fertőző volna, az öcsém már karanténban lenne. Anyámmal együtt.

– Florida – ismétlem el, és füttyentek. – Azt hallottam, hogy az igazi nyugdíjas paradicsom. Nem viszed anyát is? Esténként kiülhetnétek a partra homárt enni és ekézni engem.

– Szeretnéd, ha eltűnnék, mi? – vág vissza anyám. – De én természetesen Berlinben maradok. Először is nem akarom eladni a családi fészket, másodszor pedig egy anya mindig arról a gyerekéről gondoskodik, aki a legtöbb gondot okozza. Jonasról tudom, hogy megáll a maga lábán. Még negyven sincs, de máris van egy jó állása, és egy rakás pénzt keres. És azon sem csodálkoznék, ha hamarosan bemutatna nekünk egy csinos amerikai kislányt…

– Felfogtam ám, anya, hogy én vagyok a problémás gyereked – szakítom félbe. – De köszi a fájdalmas részleteket.

– Nagyon szívesen – feleli anya jeges mosollyal.

– Egyébként is alaptalan az aggodalmad – folytatom. – Jól megvagyok egyedül is, és nem áll szándékomban a segítségedet kérni.

Anya megvetően fújtat az orrával.

– Jól megvagy egyedül? Hát én egész mást hallottam! Ellen mesélte, hogy sem a lakás, sem a rendelő bérét nem tudod fizetni! És úgy látom, a páciensek sem állnak sorban nálad. – Sóhajt egy jelentőségteljeset. – Még jó, hogy apád ezt már nem érte meg. Most biztosan…

Erőteljes, kurta kopogás fojtja belé a szót. Megtermett ápolónő nyitja ránk az ajtót egy lendületes mozdulattal, és így szól:

– A látogatók legyenek kedvesek kifáradni a folyosóra. Csak egy pár perc. Köszönöm szépen!

A vizit megment anya kiselőadásától arról, hogy mekkora csalódást nem tudok már szerencsére okozni az apámnak, aki öt évvel ezelőtt megboldogult. Mondhatni, bölcs előrelátással. Szívinfarktust kapott nem sokkal a hetvenedik születésnapja előtt. Nem meglepő fordulat egy munkamániás és kevéssé sportos alkoholista életében. Noha apa napi fél üveg whiskyjét vagy konyakját sosem volt szabad alkoholizmusnak nevezni. Mivel kizárólag tizenhét óra után ivott, és sosem mutatta semmi jelét a részegségnek, a napi nyolc-tíz rövidital hivatalosan a munka után megivott egy-egy sör általa kedvelt változatának számított.

Az ápolónő rutinos mozdulatokkal kiosztja a gyógyszereket. Ágyszomszédaim kerek tablettás dobozokat kapnak, amelyek napszakok szerint rekeszekre vannak osztva. Az én asztalkámon egy műanyag pohárka áll, benne két pirulával.

– Közepes erősségű fájdalomcsillapító. Csak elővigyázatosságból, hátha éjjel megint megfájdulna az orra.

– Köszönöm – mondom.

Biccent, és az ajtóra mutatva közli, hogy a doktor úr is itt van. Egy pillanatra meglátom anyát, aki éppen Jonast győzködi valamiről. Biztos az én sivár életkörülményeimet ecseteli neki, nem fukarkodván a sötét színekkel és az apokaliptikus fordulatokkal. Apa halála óta rendszeresen végig kell hallgatnom, milyen keserű csalódást jelentek mind pszichoterapeutaként, mind a társadalom hasznos tagjaként. Anya azt hiszi, túlságosan nagyok voltak nekem apa nyomdokai, amikbe lépni akartam. Pszichológiai szempontból ez üres közhely, hiszen minden gyerek megpróbálja legalább egyszer a szüleit másolni. A kérdés csak az, hogy utána tényleg követi-e ezt a kijelölt utat, vagy letér róla.

Beismerem, hogy az én esetemben eléggé kézenfekvőnek látszanak a dolgok. Apám a híres pszichológus, Barholomäus Jakobi volt. A szivárvány színeinek vásárláspszichológiai hatásáról írt könyve alapműnek számít, és előbb tudományos hírnévhez, majd különféle vendégprofesszori címekhez, végül pedig egy hatalmas villához juttatta Berlin-Zehlendorfban. Bár anya sosem unja meg ezt a házat a családi fészkünkként emlegetni, már évek óta egyedül él ott, és nem hajlandó a számára túl nagy ingatlannak legalább egy részét kiadni.

Ismét nyílik az ajtó, és ugyanaz a nyakigláb, beteges külsejű alak lép be, aki múlt éjjel dr. Kesselsként mutatkozott be nekem.

– Üdvözlöm! Hogy van?

Megvonom a vállam.

– Köszönöm, egész jól.

– Örülök – mondja, és köhög. – Sajnálom, hogy reggelig még maradnia kell, de nem akarok kockázatot vállalni. Különben képes lesz pont ma éjjel elpatkolni, és majd megint azzal jönnek nekem, hogy elbasztam a műtétet.

– És elbaszta? – érdeklődöm tréfásan.

– El hát – feleli, és az orvosságos pohárkámra sandít. – Mint egy kezdő. Rossz utasítást adtam az altatónővérnek. De csak azért, mert már majdnem ötven órája fent vagyok.

– Ez úgy hangzik, mintha itt mindent egyedül magának kellene csinálnia – vetem közbe.

– Mondjuk úgy, hogy a jelenlegi egészségügyi rendszer nem kifejezetten dolgozóbarát. – Le nem veszi a szemét a tablettáimról.

– Egyet átengedek magának – mondom. – De lehet, hogy a másikra még szükségem lesz.

– Nahát, ez rendes magától, köszönöm! – Kiszedi az egyik tablettát a pohárkából, és a szájába dugja. – Egyébként meg nem kell aggódnia. Biztos vagyok benne, hogy reggelre túl lesz mindenen. Az orra meg olyan lesz majd, mint új korában.

– Pontosan mi történt velem? – kérdezem.

Kinyitja a szomszédom gyógyszeres dobozkáját, és abból is vesz néhány szemet, mintha mogyoró lenne.

– Semmi különös. Megállt a szíve.

– Ó! – lepődöm meg.

– De csak pár percre.

– Őszintén szólva nekem ez elég soknak tűnik.

– Ugyan! – tiltakozik, és a szájába dobja az összegyűjtött tablettákat. – Drámaibbnak hangzik, mint amilyen. Jó, az igaz, hogy bizonyos értelemben egy rövid ideig halott volt. És kétszáz évvel ezelőtt az is maradt volna. – Kurtán felnevet, és köhög néhányat. – De nekünk ez már rutinmunka. Pánikra semmi ok.

– Hát akkor szerencsém van, hogy még egyáltalán élek.

– Ez a helyes hozzáállás! – feleli, és az ajtó felé fordul. – Most mennem kell vissza a műtőbe. Bonyolult szívprobléma. Drukkoljunk neki. Magáért tehetek még valamit?

Már épp megráznám a fejemet, amikor eszembe jut valami.

– Van kint egy negyven körüli pasas, meg egy rövid, sötét hajú idősebb hölgy. Megmondaná nekik, hogy nyugalomra van szükségem, és nem szabad zavarni?

Elmosolyodik.

– Család, mi? Semmi gond, lekoptatom őket.

A következő pillanatban már nincs sehol. Azonnal megszólal a lelkiismeretem, hogy ilyen ócska kifogással ráztam le anyát és Jonast, pedig egész nap itt ültek a kórházban miattam. Szerencsére a lelkiismeret nem piszkál sokáig. Először is még úgyis évekig hallgathatom, hogyan aggódott a családom önfeláldozóan az életemért. Másodszor meg hullafáradt vagyok. Az a hazugság végül is csak egy aprócska túlzás volt. Lassan leragad a szemem.

Amikor megint felébredek, már késő éjjel van. Odakint minden koromsötét. A szobában is csak a tévéképernyő halvány fénye világít. A szobatársaim valami régi filmet néznek. Mindketten egészen éberek. Zacskózörgést és majszolás zaját hallani.

A képernyőre koncentrálok, és felismerem James Stewartot. Egy barátságos fickóval beszél, aki régimódi alsóneműben van. Ismerős a jelenet. Ez is egy olyan film, amit mindig megismételnek karácsony táján. Töröm a fejem, hogy mi lehet a címe, és rémleni kezd, hogy James Stewart öngyilkos akar lenni, a barátságos fickó meg egy angyal, aki igyekszik őt megmenteni. Mintha benne volna a címben az élet szó. Fejtörés közben megint elfog az ólmos fáradtság. Lecsukódik a szemem, és visszautazom Álomországba.

Reggel frissen és kipihenten ébredek. A téli nap hideg fénybe vonja a szobát. Döbbenten konstatálom, hogy a szobatársaim eltűntek, méghozzá ágyastul. Felülök és körülnézek.

Forrás: Athenaeum

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Athenaeum, 2019

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Feldolgozottság
99,98%
Fidesz-KDNP 52,33%
DK 16,19%
Momentum 9,89%
MSZP-P 6,66%
Jobbik 6,41%
Mi Hazánk 3,31%
Kétfarkú 2,62%
LMP 2,18%
Munkáspárt 0,42%
Dr. Trócsányi László
Fidesz-KDNP
Dr. Szájer József
Fidesz-KDNP
Járóka Livia
Fidesz-KDNP
Deutsch Tamás
Fidesz-KDNP
Gyürk András
Fidesz-KDNP
Gál Kinga
Fidesz-KDNP
Hölvényi György
Fidesz-KDNP
Győri Enikő
Fidesz-KDNP
Kósa Ádám
Fidesz-KDNP
Bocskor Andrea
Fidesz-KDNP
Deli Andor
Fidesz-KDNP
Hidvéghi Balázs
Fidesz-KDNP
Tóth Edina
Fidesz-KDNP
Dr. Dobrev Klára
DK
Dr. Molnár Csaba
DK
Rónai Sándor
DK
Ara-Kovács Attila
DK
Dr. Cseh Katalin
Momentum
Donáth Anna Júlia
Momentum
Dr. Tóth Bertalan
MSZP-P
Gyöngyösi Márton
Jobbik
Részletes eredmények