Kultúra

Az első, hogy ellátom a kutyákat, és csak utána nézem meg, elfagyott-e a lábujjam

Minden egy örökbefogadott szibériai huskyval kezdődött. Rácz Virág ma már a sarkkörön, Norvégiában edz szánhúzó kutyákat, és olyan versenyeken is elindul, amilyenektől gyakorlott vikingek is visszafordulnak.
Korábban a témában:

Bocsánat, ha eltűnnék, épp egy hegyi kunyhóba tartunk a semmi közepén, ahol se áram, se víz, és nemigen van térerő

– hangzik el a figyelmeztetés, ám a technológia győzedelmeskedik, és némi recsegést leszámítva különösebb probléma nélkül kapcsolódik össze egy norvég hómező egy budai dolgozószobával. A vonal túlsó végén a huszonhét éves, nyíregyházi Rácz Virág, aki épp hogy túl van élete eddigi legkeményebb szánhúzó versenyén, máris többnapos edzőtúrán van néhány tucat kutyával és főnökével, a kutyák tulajdonosával, Inger-Marie Haaland élvonalbeli kutyaszán-hajtóval, akinek a farmján Virág a kutyák kiképzéséért felelős. Alig pár nappal vagyunk a Jotunheimløpet nevű verseny után, amelyen Virág negyedikként ért célba, miután hóviharba került, elsodródott az útvonalról, és alig talált újra vissza az ösvényre.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Ez egy kétszáz kilométeres verseny, ami nem számít teljesíthetetlenül hosszúnak, a hosszú távok belépő szintjének mondható, ennyit edzünk is. Az open kategóriában indultam, ami azt jelenti, hogy nyolc kutyánál többel lehet indulni, annyival, amennyivel elbírok. Nagyon jó időt ígértek, sok hóval, puha traillel, és úgy számoltunk, hogy tizennégy kutyával megyek. De az előrejelzéshez képest nagyon felmelegedett az idő, nyolc-tizenkét fok is volt nap közben a verseny előtti napokban, úgyhogy leolvadt minden, aztán éjszaka lefagyott. Úgyhogy végül úgy döntöttünk, hogy tizennégy kutya helyett lesz tizenkettő, a fékembe felfúrtam még pár csavart, hogy legyen esélyem lassítani, és elindultunk. Aztán a jó idő helyett hóvihar jött, el kellett tolni az indítást, és a tizenkét nevezőből végül hatan nem is indultak el, az egyik induló pedig visszafordult.

 

Jó darabig tükörjégen zúztunk, hol hegynek lefelé a fékezhetetlenül száguldó tizenkét kutyával, hol olyan szélben, hogy lefújt a felmart sávról, hol oldalra lejtő nyomvonalban, ahol az életedért kormányzol, hogy ne csússzon le a szán, hol ezek mind együtt kilométereken át, utána meg befagyott tavak olvadó jégpáncélján a húszcentis vízben, de nem szakadtunk be. Egy darabig minket is le akartak állítani a szervezők, a főnököm is mondta, hogy szerinte álljak ki, de aztán túljutottunk a nehezén (azt hittük…), és úgy voltunk vele, akkor már versenyezzünk. Az első szakasz után még második voltam, és a világ legboldogabb embere az ellenőrző ponton, hogy végignyomtam ezt a tapasztalt norvég versenyzők szerint is különleges nehéz szakaszt, ráadásul egész jól. Aztán jött egy teljesen váratlan hóvihar. A szánt sem láttam, a kutyák meg az utat nem, és levittek valami dombon. Kellett egy óra, mire a szembe-hófúvásban, kúszva-mászva a combközépig érő hóban visszavezettem őket az ösvényre, így lettem negyedik. Kemény volt, de hát minden szánosnak van valami necces sztorija, és most már én is tudok mit mesélni a tábortűznél.

– meséli Virág, akinek a célja a legnagyobb ilyen versenyen, az alaszkai Iditarodon elindulni, amelyen hasonló körülmények között ezer mérföldet kell lefutni. Ami értelemszerűen alapos felkészültséget követel, ezért dolgozik tizenkét-tizennégy órát naponta akár hétvége van, akár karácsony. Pedig semmi előképe nem volt az efféle sportoknak a családban, nincsenek öt generációra visszamenőleg szánhajtó ősök a családban.

Még kutyám sem volt, mármint saját, a családban persze volt kutya. Egyszer, emlékszem, gyerekkoromban síelni mentünk anyáékkal, és akkor Szlovákiában láttam egy ilyen versenyt. Nagyon-nagyon tetszett a dolog, de abszolút mesebeli, elképzelhetetlen történetnek tűnt, hogy ezzel tényleg foglalkoznak emberek, úgyhogy szépen el is raktározódott az emlékeimben, mint mesebeli, félig valós élmény. Aztán 2013-ban elkezdtem önkénteskedni az Összefogás A Szánhúzókért Közhasznú Alapítványnál, és onnan fogadtam örökbe Bubát, a kutyámat. Ő akkor már egy félig kiképzett sportkutya volt, miatta kezdtem el csinálni ezt az egészet, akkor még csak a bikejöringet, a kutyás biciklizást, meg a rollerezést. Nyilván ezekre is, mint minden húzósportra, ki kell képezni a kutyát, de még így is egy kutyával viszonylag könnyen játszható sportok. Aztán valahogy előkerült az információ, hogy ezt a szánhúzó-versenyzést tényleg csinálják emberek, ha nem is életvitel-szerűen, hanem sztenderd állás mellett. Elkezdtem követni a nagyobb versenyeket, illetve a Északi Szánhúzó Kutyások Sportklubjánál, aminek tagja vagyok, sprinteket versenyeztünk mi is, aztán kipróbáltam középtávokat, még itthon. És közben a saját életemben annyira unatkoztam, hogy valamit feltétlen váltanom kellett, úgyhogy jelentkeztem egy kennelhez, felvettek, és így költöztem a sarkkörre.

 

2017 őszén érkeztem tréningszezonban, aztán a szezon végén jöttem haza Magyarországra, egy hónapot maradtam, és aztán májusban jöttem vissza, egy másik kennelhez. Az előző kennelnél szibériai huskykkal dolgoztam, fajtatiszta kutyákkal, itt pedig alaszkai huskykkal. Nekik nincs FCI sztenderdjük, hanem keverék kutyák, cukor, só, minden jó van bennük azért, hogy gyorsabban fussanak hosszú távokat, meg ellenállóbbak legyenek a betegségekkel szemben. Cserébe a szőrük nem olyan jó, mint a szibériai huskyknak, nem annyira hatékony az etetésük, mert másfélszer-kétszer annyit esznek, de gyorsabbak, és sokkal jobban pihennek, és ez a legfontosabb ennél a fajtánál. Mert akár egy ír szetterrel is le lehet futni 50-60 kilométereket egy szettben, de azoknak pihenni kell egy napot utána, ezek meg alszanak 3-4 órát, aztán mehetnek tovább.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Akármennyire extrémen hangzik, ezeknek a kutyáknak ez a kemény munka jelenti a boldogságot, a fel-felröppenő kritikák, miszerint ez a sport állatkínzás, szimpla hozzá nem értésből fakadnak. Ezek a kutyák erre lettek tenyésztve, és így az igény a futásra bennük van, és éppen az az állatkínzás, ha nem kapnak megfelelő edzést. Olyannyira, hogy Virág elmondása szerint már a rövid pihenőt is rosszul viselik: ha pár napig nem futnak, elkezdenek rombolni, és amint meglátják a hámot a tréner kezében, már ugrálnak örömükben. És az is tény, hogy az ilyen versenyeken nagyon komolyan veszik az állatok egészségét.

Ezek a kutyák a sok futástól nagyon könnyen lefogynak, és iszonyú nehéz megtartani a súlyukat. Sok versenyzőnek okoz is problémát, hogy azt mondja az állatorvos az ellenőrzőponton, hogy nem látom, hogy enne a kutyád, meg sovány is, úgyhogy bocs, de nem viheted tovább. Úgyhogy kell őket tanítani enni is, és az sem mindegy, hogy mikor mit kapnak enni, nagyon nehéz beléjük pumpálni elég kalóriát, ennek szinte külön tudománya van. De a legelső, amit meg kell tanulni ehhez a sporthoz, az a kutya, olvasni a kutyát, a testbeszédet, az igényeiket, megtanulni a testfelépítésüket, észrevenni, ha valami bajuk van, vagy hogy hogyan lehet őket kicsit megszerelni, például masszázzsal. És csak ez után jön, hogy meg kell tanulni magát a szánozást mint technikai sportot, meg ennek az anyagi és adminisztratív hátterét.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Alaszkában ugyan van arra lehetőség, hogy az ember, ha nagyon jó, professzionális musher – így hívják nemzetköziül a kutyaszánhajtót – legyen, és szponzorpénzekből éljen, de Európában ennek nincsen hagyománya. Ehelyett a legtöbben turistakennelt tartanak fenn a versenykennel mellett, ahova be lehet fizetni rövidebb túrákra, illetve keresnek annyit egy részmunkaidős állással, hogy egy kis kennelt fenn tudjanak tartani, vagy akár alkalmazottat is tudjanak fizetni – Virág is így dolgozik a Fløtterud farmon. Ezen kívül a versenyek nyereményeiből tudnak valamennyi bevételhez jutni, de az még a legjobbaknak sem elég a megélhetésre.

Azzal lehet még pénzhez jutni, ha eladjuk a kiskutyáinkat, vagy olyan is van, aki motivációs előadásokat tart, influenszerkedik, tehát felépít magára egy brandet, kutyás táborokat meg programokat csinál, és így tovább. Ha minden összejön, akkor azt szeretném, hogy legyen egy kicsi saját kennelem, harminc-negyven nagyon jó kutyával, és nem kellene turistaprogramokat csinálnom velük egyáltalán, hanem csak versenyre edzhetném őket, és én edzhetném őket, és én mehetnék vele versenyekre. Mert most ugye az a felállás, hogy Inger-Marie a versenyző, övé a kennel, és én tréningezem a kutyáit, mert muszáj, hogy ő pénzt keressen, és én jelenleg olcsóbb vagyok, mint ő. Elég kevés embernek adatik meg, hogy a saját csapatát edzhesse egész szezonban, és nagyon sok ember inkább felbérel egy kutyatrénert, aki foglalkozik a kutyákkal, amíg ő dolgozik, cserébe a tréner nagyon sokat tanul tőle, plusz az a szokás, hogy a handlerek is mehetnek kisebb versenyekre a főnökük kutyáival.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Virág tehát hosszú távban gondolkodik, pedig egyáltalán nem volt benne biztos eleinte, hogy ez a sport tényleg való-e neki.

Az állóképességi sportokra általában a harmincas éveik közepén-végén érnek meg az emberek, és nem tudtam, hogy fogom-e bírni mindazt, amit ezek a versenyek kérnek fizikailag és mentálisan, összezárva a gondolataimmal. Egy több száz kilométeres verseny úgy néz ki, hogy a kutyák nagyjából annyit futnak, amennyit a következő etap előtt pihenni fognak, tehát például öt óra futás, öt óra pihenés. De ha a kutyák öt órát alszanak, az azt jelenti, hogy én legjobb esetben hármat. Mert ha megállunk, az az első, hogy a kutyákat ellátom: csinálok nekik kaját, alájuk rakom a szalmát, leveszem róluk a cipőt, összepakolom a felszerelésem, összeszedem a szemetet, összekészítem a következő adag felszerelést, utána esetleg elmegyek enni valamit, kicserélem a vizes ruháimat, és utána nagyon sürgősen, gyorsan szundikálok valamennyit. És ezt napokig.

 

Meg nyilván a versenyen nekem is segítenem kell a kutyákat, felfutni az emelkedőkön, dolgozni velük együtt, sőt, már a szánt megtartani is fizikai igénybevétel. Azt sem tudtam előre, hogy tudok-e majd fáradtan is türelmes lenni a kutyákkal és főleg mindenki mással, mert egy versenyen, akármennyire is magányos sportnak tűnik ez, ha beérünk egy ellenőrzőpontra, nagyon sok emberrel kell beszélni, állatorvossal, handlerrel, és ebben nem voltam biztos, hogy képes leszek rá, főleg, hogy nagyon maximalista vagyok.

Mi több, a szánhúzókkal való munka nem csak verseny közben nehéz: a hétköznapok sem sokkal könnyebbek, hiszen a kutyákat folyamatosan el kell látni és le kell mozgatni, miközben ki kell használni az időt arra, hogy érdemben lehessen edzeni velük.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Jellemzően az időt kell követni, amiben edzeni akarunk, és itt nem fér bele a komfort. Sokan az autóban alszanak, vagy isten háta mögötti nomád helyeken laknak tréningszezonban, és ahogy melegedni kezd az idő, akinek van lehetősége, az mindig feljebb megy a hegyekbe, ahol még van hó – mi is most ezt csináljuk, feljöttünk a Hargandervidda Nemzeti Parkba harminchét kutyával, itt túrázunk egyik hegyi kunyhótól a másikig. Aztán amikor elolvad a hó, akkor jön a vakáció a kutyáknak, mivel már ezen a környéken is annyira érezhető a globális felmelegedés, hogy nem lehet velük kezdeni már ilyenkor semmit. Szükségük is van a vakációra, hogy játsszanak és úgy mozogjanak, ahogy ők szeretnének, nem pedig ahogy mi kérjük tőlük, máskülönben kiégnének pár szezon alatt. Úgyhogy van egy nagy lekerített kert, és oda kiengedjük őket kisebb csoportokban szaladgálni pár órára, meg játszunk velük, sétáltatjuk őket. Aztán augusztusban kezdődik újra a tréning szezon, tavaly hajnali négykor jártam ki edzeni őket, de akkor is nagyon gyorsan el kellett intézni mindent, hagyni, hogy bemelegítsenek, adni nekik inni, felszerelni őket meg a tréningkocsit, hogy legalább tíz kilométert lehessen menni velük, mielőtt túl meleg lesz.

 

Aztán versenyszezonban úgy néz ki az időbeosztás, hogy reggel az első, hogy szaladok ki, mert az is idő, mire előveszem őket a ketrecekből, ahol alszanak, és mindezt jó korán kell kezdeni, mert nem tölthetnek fél napot a ketrecben, mert ha pisilniük kell, akkor nagyon stresszelnek, és pihenni sem tudnak, meg utána nehezebb takarítani is. Ha pihenőnapjuk van, akkor elengedek tizenvalamennyi kutyát, elmegyünk kirándulni, aztán lehet őket etetni, miután pihennek egy kicsit. Ha tréning van, legalább két órát várunk azzal, hogy elkezdjük felhámozni őket, mert kell idő, hogy megemésszék az ételt, és ha meglátják a hámot, elkezdenek ugrándozni, és felkavarodik a gyomruk. Ilyenkor van időm arra, hogy én is reggelizzek. Utána kimegyünk edzeni, mikor mennyi kilométerre. Kétóránként kapnak snacket, és ezt muszáj nekik adni, mert nagyon sok kalóriát használ az, hogy futnak, és arra is kell figyelni, hogy miután ettek, ne kelljen sokat felfelé vagy nagyon gyorsan futniuk, mert attól is felkavarodik a gyomruk. A tréning után megint elengedjük őket, futkároznak egy kicsit, aztán megint lehet enni. Utána még össze kell szedni, kimosni, kiválogatni a kutyacipőket, összepakolni a hámokat meg a szánhoz a felszerelést, a másnapi snacket. Miután ettek, megint kell várni legalább két órát, hogy kiszórakozzák magukat, emésszenek, és ez után mehetnek be a ketrecbe aludni. Imádnak bemenni a szalmára, nem is kell őket terelni, hanem ha elengedem őket, már rohannak is befelé.

Fotó: Tying Knots Art Studios

Mindezt a procedúrát végig kell csinálni ugyanúgy mínusz negyvenkét fokban is, mint a legzordabb hóviharban, sőt, a rossz időre is kell edzeni a kutyákat – no meg az embert is. De Virág elmondása szerint egyébként sem a nagy hideg a legrosszabb, hanem a plusz és mínusz három fok közötti nedves idő, amikor mindenre ráolvad a hó, és az ember beizzad a ruha alá. De az igazi nehézség mégsem az időjárás.

Amit szerintem nem látnak az emberek, hogy itt minden nap kell dolgozni a kutyákkal, mert ha fáradt vagyok vagy vasárnap van, ők akkor is éhesek, meg akkor is piszkolnak és takarítani kell rájuk, akkor is mozognának, akkor is kell velük foglalkozni. És nem is úgy néz ki, hogy reggel nyolckor elkezdek velük dolgozni, és négykor befejezem, hanem napi tizennégy óra munka legalább. És bármennyire is kimerült vagyok, vagy bármennyire fázom, mert ötven kilométerrel hazaérés előtt a patakban addig süllyedtem, hogy a csizmám megtelt vízzel, az első az, hogy ellátom a kutyákat, és csak utána nézem meg, hogy elfagyott-e a lábujjam.

 

De annyira megéri. Imádok kint lenni a kutyákkal, csak ők és én, meg a végtelen hómezők, vagy a végtelen havas erdő, vagy a szakadó eső. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, egyszerűen csak nagyon szeretem nézni, ahogy dolgoznak, ahogy fejlődnek, ahogy tanulnak, és aztán ahogy versenyen teljesítenek, amikor látom kijönni a befektetett időt. Otthon valami mindig hiányzott, és nagyban ment a hiánypótló bulizás. És most itt nem hiányzik. Persze jó lenne, ha néha lenne időm megnézni egy filmet, de ez van. Amúgy ha a musherek nagy részét megkérdezem, hogy miért csinálja, akkor mutat egy fotót arról, hogy valami hegyen megy a napfelkeltében, vagy kinn táborozik és a kutyáival van. És csak mutatja a képet, hogy értsd már meg, hát miért nem érted?

Kiemelt kép: Anders Kristensen 

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.