Minden birodalom útjainak szüksége van egy kezdőpontra, ahonnan a távolságokat számolják: a rómaiaknál ez a Forum Romanumon kapott helyet, a Magyar Királyságban pedig a XVIII. század folyamán a budai királyi palota kapuja töltötte be a szerepet. A Lánchíd építésével a helyzet aztán megváltozott: az immár kőoszloppal is jelzett pont az egy évtizedes munkával, 1849-re megszületett Lánchíd budai hídfőjéhez került, és évtizedeken át büszkén állt az Alagút előtt, a századfordulóra azonban nyoma veszett.
Pótlására három évtizeden át nem merült fel igény, a magyar autósok egyre népesebbé váló táborát figyelő Festetics Pál gróf aztán a harmincas évek hajnalán javasolta a legfontosabb magyar útvonalak – a bécsi, a váci, a gödöllői, a szegedi és a székesfehérvári országutak – origóját jelentő helyre egy minden addiginál díszesebb kőoszlop elhelyezését.
A főnemes a Hungária Automobil Club ügyvezetőjeként házon belül váltotta valóra az ötletet, így a teret egykor szegélyező Kereskedelmi Minisztérium előtt 1932. május 7-én József Ferenc herceg, Magdolna főhercegnő, illetve az autóklub vezetői felavatták a feladatra felkért (egyébként Hungária-tag) Körmendi Frim Jenő egy méter magas, rusicai fehérmárványból faragott, aranyglóriás Madonna-szobrát:
A három domborművel – a gyalogos, a kocsis és a modern autóvezető alakjával –, illetve
felirattal díszített, 190 centiméter magas haraszti mészkőoszlopon álló, egyméteres szobor nem csak egyszerű Mária-alak volt, hanem egyenesen Magyarország védelmezője (Patrona Hungariae), hiszen fején a Szent Koronát viselte.
A szobrász
A Budapesten, majd Párizsban, Auguste Rodin mellett tanult Körmendi-Frim Jenő (1886-1959) a számtalan portré, mellszobor, plakett, illetve a feleségével, a festő-keramikus Fejérváry Erzsivel közösen tervezett, nagy sikerű porcelánszobrai és bábfigurái mellett a főváros első felhőkarcolója, az Országos Társadalombiztosító Intézet Fiumei úti, mára visszabontott tornyú épületegyüttesének díszítésében is részt vett, de emellett számtalan köztéri szobor és épületdísz is az ő munkája.
1939-ben előbb Hollandia több városában rendezett kiállítást, majd feleségével az Egyesült Államokba utaztak, hogy részt vegyenek a New York-i világkiállításon. Közben kitört a második világháború, így többé nem tértek haza. Utolsó éveiket mindketten a chicagói Notre-Dame Egyetemen tanítva töltötték el, de az alkotással sem hagytak fel: az Eugene Kormendivé vált férj például Indiana államban álmodott meg egy háborús emlékművet, Washingtonban pedig egy katolikus központ közel hétméteres Világ Világossága-szobra kötődik a nevéhez.
A témaválasztás nem meglepő, hiszen a harmincas évek hajnalán, a világválság idején a magyarokban még épp úgy lángolt a revizionizmus szelleme, mint a trianoni döntés utáni hónapokban.
Mi sem bizonyítja ezt jobban az alig néhány percnyi sétára álló, 1928-ban kihelyezett Polipölő-szobornál, mellyel azt azt huszonöt évvel korábban életre hívó Tóth István talán csak betegségének fojtogatói fájdalmát próbálta érzékeltetni, a Várhegy oldalában való megjelenése után azonban mindenki a Magyarországot támadó nemzetek elleni harc szimbólumaként tekintett rá.
A koronás Madonna mindössze egy évtizeden át magasodott az autósok és járókelők fölé, hiszen Budapest ostroma során megsérült, majd kisvártatva eltűnt a térről. Cseréjére csak hat évvel később, 1951-ben merült fel az igény.
A közlekedésügyi minisztérium megbízásából a Fővárosi Tanács egy kevés szobrász számára nyitott pályázatot írt ki ebben az évben, kikötve, hogy a téma továbbra is figurális legyen. Három meghívott szobrász, Molnár László, Légrádi Vilmos és Palotai Gyula 1952. márciusának első napjaiban küldte be a saját munkáját – tudósít a Magyar Nemzet (1952. március 7.), melynek újságírója még nem tudhatta, hogy ezen hármas egyik tagja, Molnár László kapja meg végül a teljes méretű alkotás elkészítésének lehetőségét.
A „művészi kivitelű, közel 4 méter magas” kilométerkövet végül 1953. november 17-én avatták fel ünnepélyesen, a bal kezével egy autókereket támasztó, a Duna felé tekintő szerelő alakja pedig több mint két évtizeden át figyelte árgus szemekkel a paprikavirágokból álló vörös csillaggal díszített tér körfogalmán áthaladó autósokat.
A szocreál művészet egy évtizedes hódításának derekán született munka 1974-ben aztán eltűnt a Lánchíd budai hídfőjének közeléből, hiszen ekkor már merőben más szelek fújtak a szobrászat világában.
A köztéri szobrok ekkor már kisebb részben voltak figurálisak, és tért nyertek a modern alkotások. Az Alagút átépítésének és modernizációjának apropóján lyenre cserélték tehát a nullás kilométerkövet, a kerékcserére készülő férfi alakja azonban nem egy raktárba, egy eldugott családi ház kertjébe, vagy épp szemétdombra, hanem a századfordulón még nyaralókkal körülvett (akkor még Keresztur-nyaraló néven létezett) rákoshegyi vasútállomás előtti parkba került.
A nagyra nőtt kilométerkövet imitáló talapzatával együtt négy méter magas alkotás ma már jóval alacsonyabb, talapzata ugyanis a Budapesti Történeti Múzeum kiscelli kőtárába került, ahonnan 1996-ban a Közlekedési Múzeum elé költöztették.
A szobor új talapzatot kapott tehát, részleteiből azonban semmit sem veszített:
Utódja, a Borsos Miklós által tervezett nyúlánk nulla 1975. április 4-én foglalta el helyét, és még ma, negyvennégy évvel később is változatlanul áll ugyanott, folytatva az évszázados hagyományt.
Jó látni, hogy az ellipszis alakú, lyukas kő és a KM betűket viselő, apró talapzatával együtt három méter magasra nyúló munka a tér legutóbbi felújítása után is a helyén maradt, sőt, megtisztították az évek alatt rárakódott kosztól, így az autós térképek lassú halála idején is emlékeztet a régmúltra.
