Ahogy korábban írtuk, idén a Roma és A kedvenc van nagy versenyben az Oscarért a maguk tíz-tíz jelölésével. Meglepetésnek számítana, ha nem kettejük közül kerülne ki a legjobb film kategória győztese, pedig nem túl tipikus, hogy egy fekete-fehér, spanyolul beszélő dráma és egy abszurd humorú történelmi szatíra legyen a két nagy esélyes. Ahogy az sem, hogy tényleg mindkét film kiváló és egyedi hangvételű (a Romáról írt kritikánk itt, A kedvenccé pedig itt olvasható). Az Akadémiát gyakran éri olyan kritika, hogy nem a legerősebb és legizgalmasabb filmeket, inkább a biztos középszert emeli pajzsára, vagy azt, ami körül a legnagyobb hájpot sikerült gerjeszteni.
Persze hogy mi számít pontosan jelentős filmnek, az sokszor csak visszanézve derül ki. A tisztánlátás érdekében visszanyúltunk egészen az ezredfordulóig, és 2001-től kezdve rangsoroltuk a legjobb filmes kategória győzteseit, a legrosszabbtól a legjobbig (a szavazásban négyen vettünk részt a 24.hu filmes szerzői közül). A 18 tételes listából hamar kitűnik, hogy műfajilag elég változatos a felhozatal: a hagyományosan Oscar-porszívónak tartott nagy epikus drámák mellett akad itt háborús thriller, fantasy, némafilm, musical, sportfilm és karcos neowestern is. Abban nem nagyon volt vita, melyi film kerüljön a lista élére.
18. Ütközések (2004)
Paul Haggis filmje tipikusan az, aminek a fontos társadalmi üzenete, nem pedig az esztétikai értékei húzhatták be a szobrot. Az egész olyan, mintha patikamérlegen állították volna össze a klasszikus ízlésű Akadémia számára, még a legjobb forgatókönyv és a legjobb vágás díját is begyűjtötte abban az évben. Felejthető, mesterkélt tanmese az előítéletekről és a rasszizmusról, ahol a szereplők sorsa egy Los Angeles-i karambol során gabalyodik egymásba. Az alakítások nem rosszak, csak a klisés és hatásvadász cselekmény miatt nem igazán tudnak kibontakozni a színészek. Ahhoz nem elég rossz, hogy emlékezetes legyen, így marad a langymeleg középszer és a gyors felejtés.
17. A király beszéde (2011)
A My Fair Lady férfiváltozata, csak ezúttal éneklés nélkül, és a csóró virágáruslány helyett egy dadogó királlyal, aki retteg a tróntól, nehogy beszédet kelljen mondania. A kosztümös filmeken (Erzsébet, John Adams, Nyomorultak) kikupálódott Tom Hooper filmjének erőssége a brit színészgárda: Colin Firth alakítja a frusztrált VI. Györgyöt, Helena Bonham Carter a feleségét, Geoffrey Rush pedig a hibátlan modorú logopédust, aki segít felülkerekedni a királynak dadogásán. Újdonságra vagy meglepő fordulatra persze ne számítsunk, visszafogott humorra, elegáns érzelgőségre és szívmelengető tanulságokra viszont annál inkább. Az Isten is Oscar-gálára teremtette, nem csoda, hogy 12 kategóriában jelölték, amiből végül négyet sikerült behúznia.
16. 12 év rabszolgaság (2014)
A brit rendező, Steve McQueen – aki tehát nem azonos a legendás színésszel – első két filmje húsba vágóan erős volt (Éhség, A szégyentelen), ezért volt csalódás látni az elhollywoodiasodás aggasztó jeleit, amikor először Amerikában forgatott. Az igaz történeten alapuló 12 év rabszolgaság persze nem rossz film, és itt-ott felcsillannak benne McQueen stíluselemei, de összességében teljesen konvencionális igényességgel dolgozza fel az amerikai rabszolgatartás borzalmait. A témája miatt viszont hatalmas kritikai hájpot kapott Amerikában, ami nyilván segített az Oscar-hajrában is.
15. Egy csodálatos elme (2002)
Russell Crowe pályája az ezredfordulón tetőzött: egy évvel a Gladiátor után jött az újabb Oscar-jelölt film, amelyben ezúttal nem ókori harcost, hanem 20. századi tudóst játszott, akinek elkezd megbomlani az elméje, és nehezére esik megkülönböztetni a képzelgést a valóságtól. Ron Howard filmje a nézőt is igyekezett belerántani ebbe a bizonytalan állapotba, Crowe pedig nagy elánnal formálta meg John Nash Nobel-díjas közgazdász figuráját. A filmet érték kritikák az életrajzi pontatlanságok miatt, de alapvetően pozitív volt a fogadtatása, és négy Oscart is kapott, Crowe azonban nem tudott férfi főszereplőként duplázni a Gladiátor után.
14. The Artist – A némafilmes (2012)
A némafilmes sikerét a stílusosan csomagolt nosztalgia adta, még akkor is, ha közben épp a változás elkerülhetetlenségéről szólt. Az alaphelyzet kicsit az Ének az esőbenre rímel: a némafilmkorszak nagy sztárja nem hallja meg az idők szavát és fittyet hány arra, mikor közlik vele, hogy hamarosan már a hangosfilm lesz a menő. Persze nagyot koppan, ami önértékelését és idillinek induló szerelmi kapcsolatát is komoly kihívások elé állítja. Michel Hazanavicius önreflektív trükkje az volt, hogy mindezt tényleg fekete-fehér, archaizáló némafilmként adta elő, a dramaturgiai csúcsponton megbolondítva még egy kis filmnyelvi csavarral is. Ez a könnyed játék öt szobrocskát ért abban az évben.
13. A víz érintése (2018)
Bármennyire gyakori, mindig van abban valami szomorkás, amikor egy tehetséges rendező nem a legerősebb filmjeiért kapja a nagy elismerést. Guillermo del Toro már régóta ingázott mexikói szerzői filmjei és a hollywoodi szuperprojektek között, A víz érintésében pedig megpróbálta ötvözni ezt a két világot. A végeredmény olyan, mintha az Ördöggerinc vagy A faun labirintusa távoli rokona lenne. Mondjuk egy amerikai, üresfejű és teljesen érdektelen kuzin, akinek még a tökéletes szépségét is hamar elunjuk. Mert hiába fantasztikus a látvány és kerekre csiszolt a mesebeli történet, képtelen felkavarni a nézőt – mintha egy akvárium üvegén keresztül néznénk a két magányos hős egymásra találását.
12. A Gyűrűk ura – A király visszatér (2004)
Peter Jackson monumentális Tolkien-adaptációja mai napig tartó trendeket indított Hollywoodban. Talán ezt a jelentőséget is jutalmazta az Akadémia azzal, hogy a trilógia záródarabja volt az első fantasy az Oscar történetében, ami megkapta a legjobb film díját (és emellett még tíz másikat). Az ilyen filmeknek általában a technikai díjakat tartogatják, amit még a filmipar forradalmasítójaként ünnepelt Avatar is megtapasztalt a saját kárán. Tavaly viszont érkezett egy kései utód A víz érintése képében, Guillermo del Toro sci-fivel kombinált urban fantasyje ugyanis A gyűrűk ura nyomdokaiba lépett a győzelemmel.
11. Chicago (2003)
A Chicago az 1968-as Oliver! óta az első musical volt, ami elnyerte a legjobb filmnek járó Oscart. A sort azóta sem folytatta senki, bár a Kaliforniai álom alkotói pár percre azt hihették, hogy nekik sikerült, de az emlékezetes blamázs keretében visszavették tőlük a szobrocskát, hogy a Holdfény producereinek adják át. Rob Marshall kellemes, nosztalgikus musicalt forgatott korrupcióról, hírnévről és bűnözésről, de a Chicago nem ér a Mindhalálig zene vagy a Kabaré közelébe. Így csak mementója marad annak, hogy milyen is lehetett volna, ha ezt is a zseniális Bob Fosse rendezi, aki a Broadway-n is színre vitte, és épp a megfilmesítésén dolgozott a halála előtt.
10. Az Argo-akció (2013)
Az már korábban kiderült, hogy Ben Affleck nem rossz rendező, ezzel a filmmel azonban sikerült emelnie a tétet. A nagy Oscar-sikerben persze benne lehet kicsit az is, hogy Az Argo-akció egyfelől feszült politikai thriller, másfelől szerelmeslevél Hollywoodhoz. Ugyanis bemutatja, hogy a filmipar nemcsak szórakoztatni képes, de hőstettekre is, ha épp túszmentő akciót végrehajtani a Közel-Keleten. A sztori amúgy megtörtént eseményeken alapszik, amikor a CIA egy filmforgatás ürügyével juttatott be ügynököket Iránba, hogy kimentsenek hat amerikai állampolgárt, akik ott rekedtek az 1979-es iszlamista forradalom után. A főszerepet magára osztotta Affleck, de a filmen sokat dob Bryan Cranston, John Goodman vagy Alan Arkin alakítása is.
9. Gladiátor (2001)
A Gladiátor elsöprő sikere nemcsak Ridley Scott 90-es években lejtőre került karrierjének adott lökést és Russell Crowe helyét betonozta be a legnagyobb filmsztárok között, de ez indította útjára a szandálos-kardozós filmek hullámát az új évezredben. Az ókori hőseposzban persze nincs semmi forradalmi, mint az Alienben vagy a Szárnyas fejvadászban, viszont a szó legnemesebb értelmében felfogott hollywoodi iparosmunka. Nemrég újra felröppent a hír arról, hogy Scott folytatást rendez hozzá, de sajnos nem Nick Cave elborult szkriptjét használják majd, amelyikben Maximust visszaküldték volna az időben, hogy ölje meg Jézust.
8. Gettómilliomos (2009)
Danny Boyle mindig is értett a giccs lazává és menővé tételéhez, ennek a Gettómilliomos éppolyan csodás példáját nyújtja, mint a londoni olimpia általa rendezett megnyitóünnepsége. Az indiai regényből adaptált film akkor élvezhető, ha modern meseként, nem pedig a társadalmi feszültségek hiteles ábrázolásaként nézzük. Boyle tökéletes érzékkel fűszerezte bollywoodi ízekkel a mélyen hollywoodi elbeszélést, amiben egy szegény fiú kitör a nyomor és bűnözés ördögi köreiből. Nyolc Oscart söpört be abban az évben, de a legemlékezetesebb képek nem a gáláról, hanem a mumbai nyomornegyedekből származnak, ahol a tévé előtt összeverődött gyereksereg önfeledten ünnepelte a Gettómilliomos diadalát.
7. Millió dolláros bébi (2005)
Ó, a régi szép idők, amikor Clint Eastwood még csak 75 éves volt! Elképesztő belegondolni, hogy akkor még csak 2004-et írtunk, és a mester azóta is leállíthatatlanul ontja magából a filmeket. A millió dolláros bébivel jó helyre ment az Oscar, hiszen Eastwood kései korszakának egyik legerősebb darabja, ami bőven túlmutat az edzés-elbukás-győzelem dramaturgiájára épülő sportfilmek hagyományos keretein. Nemcsak ő kiváló a morcos, de alulértékelt edző szerepében, de Hillary Swank és Morgan Freeman is hatalmas alakít a filmben.
6. Holdfény (2017)
Az Oscar történetének egyik legkínosabb pillanata volt, amikor Faye Dunaway és Warren Beatty tévedésből rossz filmnek osztotta ki az Oscart, és úgy kellett megszakítani a Kaliforniai álom alkotóinak köszönőbeszédét. Barry Jenkins karrierjének viszont egyik legfelemelőbb pillanata lehetett, hiszen így derült ki, hogy mégis az ő drámája, a Holdfény kapja a legjobb film díját. A film egy három részre tagolt érzékeny coming of age történet, ami azt kutatja, hogy találhatja meg egy meleg (és nem mellesleg fekete) fiú önmagát a szegénysor macsókultúrájában. Az utolsó jelenetekre tör ki igazán a klisékből, ami az iszonyú erős alakításoknak is köszönhető.
5. Spotlight – Egy nyomozás részletei (2016)
A Spotlight győzelme sokakat meglepett, a 2016-os Oscar gála egyértelmű esélyesének ugyanis A visszatérőt tartották. De ha figyelembe vesszük, hogy ekkor már javában zajlott az őrült elnökválasztási kampány Amerikában, amellyel átléptünk a post truth korába, akkor érthető, hogy a klasszikus újságíráshoz írt óda sokakban megmozdított valamit. A valódi botrányon alapuló Spotlight ugyanis a legheroikusabb formájában mutatja be a sajtót, amikor rettenthetetlenül szembeszáll hatalom és a közösség nyomásával, hogy kiderítse az igazságot. A végeredmény egy régi vágású, de hihetetlenül feszült thriller az oknyomozásról, tele jobbnál jobb alakításokkal.
4. Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2015)
A „három amigónak” becézett nagy mexikói trióból Iñárritu gyűjtötte be elsőként a legjobb filmes Oscart. Guillermo del Toro tavaly követte őt A víz érintésével, Alfonso Cuarón pedig idén tetőzheti be ezt a folyamatot a Romával. A hosszú beállításokra épülő Birdmant főleg filmnyelvi bravúrként könyvelték el, de a színészgárda is telitalálat volt: Emma Stone, Zach Galifianakis és Edward Norton mellett újra reflektorfénybe lökte az elfeledett Michael Keatont, és közben egyszerre mutatott be a szuperhősfilmeknek és a sznob művészkedésnek.
3. A tégla (2007)
Nincs különösebb baj A téglával, de azért erősen megkésett törlesztésnek tűnik az Akadémia részéről, hogy ez az első Scorsese-film, ami megkapta az Oscart. Ha figyelembe vesszük az életmű korábbi szakaszát, az olyan filmtörténeti mérföldkövek után, mint az Aljas utcák, a Taxisofőr, a Dühöngő bika, a Nagymenők, a Lidérces órák vagy a Krisztus utolsó megkísértése, amikhez képest A tégla már csak langyos levezetésnek tűnik. Még akkor is, ha egyértelműen a jobban sikerült remake-ek közül való. A sztori Hongkongból Bostonba átültetve is működik, és az illusztris szereplőgárda is kitesz magáért. Feszességben és vizualitásban viszont közelébe sem ér az eredeti Szigorúan piszkos ügyeknek, ami nem véletlenül volt az elmúlt húsz év egyik legsikeresebb távolkeleti akció-thrillere.
2. A bombák földjén (2010)
A 2010-es Oscar-gála nagy szappanoperája volt, hogy Katheryn Bigelow és ex-férje, James Cameron egymás ellen versenyzett a fő kategóriákban. Végül Bigelow kiütéssel győzött: a gigamega-blocbuster Avatar alulmaradt a kis költségvetésű A bombák földjénnel szemben, ami hat Oscart kapott, köztük a legjobb filmét, legjobb eredeti forgatókönyvét és legjobb rendezőjét is. Utóbbival történelmet is írt, hiszen Bigelow lett az első női rendező, akit díjaztak. Magában a filmben persze semmi „nőies” nem volt, egy bombaspecialista idegölő mindennapjait mutatta be Irakban, hatásosan felvonultatva a háború okozta testi és lelki sérüléseket.
1. Nem vénnek való vidék (2008)
Mint a bevezetőben említettük, nem nagyon volt vita közöttünk, hogy mit hozunk ki elsőnek ezen a listán. Igazából még ennyi év távlatából is megdöbbentő, hogy tarolhatta le 2008-ban az Oscart a Coen testvérek szűkszavú, karcos és kíméletlen remekműve, amiben gyakorlatilag nincs filmzene, teljesen nyitott a befejezése, a főhősét pedig a film kétharmadánál váratlanul kivégzik, de ezt is csak úgy mellékesen, a háttérben mutatják meg a nézőnek. A Nem vénnek való vidék annak a ritka jelenségnek az iskolapéldája, hogy lehet egy jó regényből még jobb filmet forgatni (amihez persze kellett az is, hogy Cormac McCarthy eredetileg forgatókönyvnek szánta a sztorit, és csak aztán írta át regénnyé). 2007 amúgy hihetetlenül erős év volt a filmtörténetben (még ha nem is egy 1999), aminek eredményeként a 2008-as Oscar-mezőnyt elárasztották az egyedi hangulatú, szerzői filmek. Elég belegondolni, hogy a Nem vénnek való vidék fő vetélytársa a hasonlóan kíméletlen Vérző olaj volt, a nagy páros mögött pedig olyan emlékezetes filmek szorultak még háttérbe, mint a Michael Clayton, a Zodiákus, az I’m not there – Bob Dylan életei, vagy a már címében is különleges Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford.
A lista összeállításában részt vett: Bujdosó Bori, Inkei Bence, Jankovics Márton, Kránicz Bence
Kiemelt kép: AFP
