Kultúra

Meleg férjeket találtunk, a katarzist még keressük Berlinben

Bujdosó Bori
Bujdosó Bori

2019. 02. 11. 14:55

Félidőnél tart a 69. berlini filmfesztivál, és eddig egy földhöz vágó alkotást sem láttunk. Azért a románok stabilan hozzák a színvonalat, Fatih Akin ocsmányságban nyer versenyt, Jonah Hillről pedig kiderült, hogy tud rendezni.

Az idei, 69. Berlinalét a bizonytalanság hangulata lengi be: a legendás fesztiváligazgatónak, a filmes világban nagy befolyással bíró Dieter Kosslicknak, aki 2001 óta töltötte be pozícióját, az idei az utolsó Berlinaléja, ezután leköszön, és senki sem tudja pontosan, nélküle hogyan alakul tovább a fesztivál sorsa. Valószínűleg sokan tartanak attól, hogy Kosslick hiányában csökken majd a Berlinale presztízse, és a program előzetes tanulmányozása közben az emberben az az érzés alakulhatott ki, hogy akadtak filmesek, akik talán már idén sem akarták a Berlinaléra nevezni új munkájukat, kivárják inkább Cannes-t, és ott próbálkoznak, az még mindig egy biztos pont.

Ugyanis szembetűnően kevés az igazán nagynevű szerzői filmes, és mind a hivatalos programban, mind a fesztivál második legfontosabb szelekciójában, a Panomarában feltűnően sok idén a német film, ami azt az érzést kelti, mintha egyéb jelentkezők híján a válogatók a hazai terméssel lettek volna kénytelenek feltölteni a helyeket. Ha csak a 23 filmből álló hivatalos programot nézzük: itt három német filmet mutatnak be, egy osztrákot, és további ötöt, amelyben német koprodukciós partner is részt vett.

Nagyjából a fesztivál felénél járunk, és az eddigiek megerősítették az első benyomásomat; ha a hátralevő napokra nem tartogatnak valami óriási csodát, biztosan izgalommentes évként fogunk emlékezni az ideire a Berlinale történetében. A leosztás pedig hasonlóan alakul, mint tavaly: az érdekesebb alkotások többségét nem a versenyben kell keresni.

Segítség, pasival dug a férjem!

Igazán földhöz vágó, nagy művet idén még nem láttam itt, de a két kedvencem egyikét a kísérletezőbb filmeket felvonultató Forum szekcióban, a másikat a Panoramában mutatták be. Az előbbi a román Monstri. (Szörnyetegek.), az utóbbi a guatemalai Temblores (Földrengés / Remegés), és érdekes módon ugyanazt az alapproblémát dolgozzák fel: hogy egy nős férfi mit kezd azzal, hogy rájött, homoszexuális, és ez milyen hatással van a környezetére.

Monstri, Fotó: Berlinale

Marius Olteanu első egész estés filmje a román kisrealizmus újabb gyönyörű példája, ami Cristian Mungiu vagy Corneliu Porumboiu munkáival egy lapon említhető. Megszoktuk és elvárjuk már a román filmektől az életszerű dialógusokat és a filmszínészek hibátlanul természetes játékát, és itt is megkapjuk azt a fájdalmas hitelességet, amitől úgy érezzük, mintha dokumentumfilmet néznénk egy omladozó házasságról. Két átlagember (a főszerepben Judith State és Cristian Popa) vergődését figyeljük, mégis thrillerizgalmasságú minden jelenet. Semmi hatásvadászat, az eszköz a precíz lélektani ábrázolás, amitől úgy érezzük, fokozatosan avat be a titkaiba minket két ember – és ez szolgáltatja a feszültséget.

A kiváló hangdesign sokat hozzátesz a hatáshoz: a zajok-zörejek tiszták és enyhén felerősítettek, ami még inkább behúz minket a két főhős világába, fokozza a közvetlenség és valódiság érzését, de nagyon finoman, nem tolakodóan növeli is a drámaiságot. Annyira húsba vágó végig a film, hogy még azt is elnézem a rendezőnek, hogy egy az egyben lenyúlta Xavier Dolan Anyu című filmjének az 1:1-es képarány széthúzásával és összecsukásával elsütött poénját.

Míg a román film két ember intim buborékjának elpattanását mutatja be, a guatemalai Jayro Bustamante második nagyjátékfilmje a melegségét egyszer csak felvállaló, teljesen új életet kezdő férj (Juan Pablo Olyslager) és a szűk családi, illetve tágabb társadalmi környezet konfliktusát állítja a középpontba. Nagyon más világban vagyunk, mint amit európaiként ismerünk, de az ábrázolás közvetlensége és a hiteles alakítások itt is rögtön berántják a nézőt, és minden figura úgy kel életre, hogy azoknak a szempontját is végig tökéletesen megértjük, akik esetleg teljesen mást gondolnak a világról, mint mi.

Tremors, Fotó: Berlinale

És láthatóan ez a világ is totálisan eltérő univerzumokra szakad: Pablo tehetős és vallásos családja egy szép villában, személyzettel körülvéve, felékszerezve éli meg hatalmas megrázkódtatásként és szégyenként, hogy a felnőtt fiú nyilvánosan felvállalta a melegségét, miközben Pablo szerelme, Francisco koszos atlétában iszik lebujokban egész éjjel, mindenkit ismer az utcán, és beköltözteti Pablót egy olyan lakásba, ahol folyamatos a barátok és kissé gyanús üzletfelek áramlása.

Pablo családja őszintén hisz abban, hogy Isten segítségével legyőzhető a „betegsége”, miközben neki cafatokra szakad a lelke, mert kiderül, hogy biztosan nem fogja tudni megtartani a gyerekeit és az új életét is, nem beszélve a lelkifurdalásról, amit felesége, anyja és talán még Isten miatt is érez. A megoldás, amit végül választ, egészen más, mint amit egy szabadelvű európai ember választana, de a film ereje számomra éppen abban a kegyetlenségben rejlik, ahogy megmutatja, ebben a helyzetben, ennek az embernek a számára nem létezik jó megoldás, mindenképpen törötten kell továbbélnie az életét.

Picike férfi és háromfelé szakadt nő

A fesztiválon levetítik Mészáros Márta Örökbefogadás című 1975-ös filmjét, amellyel nőként először megnyerte az Arany Medvét, illetve bemutatásának 25. évfordulója alkalmából Tarr Béla Sátántangóját is, de új, egész estés filmmel idén nem szereplünk a Berlinale programjában. A rövidfilmes versenybe viszont két magyar animációs film is bekerült, Tóth Luca Lidérc úrja és Buda Flóra Anna Entrópia című MOMÉ-s vizsgafilmje.

Lidérc úr, Fotó: Berlinale

A többi rövidfilmet nem láttam, így azt sajnos nem tudom megítélni, a magyar alkotók munkái milyen helyet foglalnak el a válogatáson belül, de mindkét kisfilm figyelemre méltó. A Lidérc úrban egy alvó férfi testéből előbújik egy másik, picike férfi, aki a lakásban bujkálva figyeli tovább „gazdateste” életét. A kissé rejtélyes és szomorkás film számomra szép szimbólum arról a rejtett részünkről, amit titkolunk a világ és talán még saját magunk elől is, még akkor is, ha ez a legértékesebb bennünk, mert túl kockázatosnak érezzük felvállalni a bensőnket és a sérülékenységünket, ugyanakkor a rendező kissé más értelmezést adott vele készült interjúnkban.

Entrópia, Fotó: Berlinale

Az Entrópia – hasonlóan a MOMÉ-ról kikerült rendezőnők némelyik korábbi munkájához, akár Tóth Luca Superbiájához –, a női szerepekkel, identitással foglalkozik, igaz nem annyira társadalmi, inkább személyes szinten. Az alkotó álmaiból is táplálkozó, és ennek megfelelően némiképp álomlogikát követő kisfilmben három különböző női figura találkozik, akik valójában egyetlen fragmentált énnek a részei. Az animáció által lehetővé tett szimbolikus ábrázolásmódot persze meglehetősen eltérően használják, de végső soron mindkét film az emberi lét teljességének lehetőségeit és lehetetlenségét vizsgálja.

Ha okádni akarsz, ezt nézd meg!

Fatih Akin már rég nem rendezett igazán izgalmas filmet, a versenyben szereplő új munkája, a Der Goldene Handschuch (Az arany kesztyű) egyáltalán nem rossz, de annyira undorító, hogy nehéz jó szívvel ajánlani. Mindenesetre, ha valaki szeretné, hogy elvegyék a kedvét akár az alkoholfogyasztástól, akár a szextől, akkor ez az ő filmje. Valós történeten, illetve az abból készült regényen alapul a film: egy Fritz Honka nevű, testben és lélekben megnyomorodott alkoholistáról szól, aki a 70-es években Hamburgban megölt és feldarabolt több lecsúszott, középkorú prostituáltat, és ahhoz képest, hogy a lakásában tartotta a feldarabolt holttesteket, eléggé sokára bukott csak le.

The Golden Glove, Fotó: Berlinale

A rendező élvezettel dagonyázik az ember leállatiasodásának legmélyebb bugyraiban, a végsőkig leépült figurák reménytelen, gyomorforgató és elkeserítő világában tölthetünk vele két kellemetlen órát. De az tény, hogy mindenki mindent beleadott: a még csak húszas évei elején járó, jóképű Jonas Dassler eltorzítva lubickol a visszataszító szerepben, és közben még arra is képes, hogy pillanatokra sajnálatot és együttérzés váltson ki belőlünk, a címadó kocsma közönsége pedig igazi castingbravúr, ennyi szétrohadt embert egy helyen ritkán látni. A Honka beteg lelkét tökéletesen reprezentáló lakásának berendezéséért pedig külön díjaznám a látványtervezőt, még azzal együtt is, hogy az eredeti alapján dolgozott.

Laza deszkások, német nyomor, macedón kereszt

Azok közül, amiket eddig láttam, ezek voltak még jók:

Mid90s: A kétszeres Oscar-jelölt színész, Jonah Hill rendezői debütálása a Panoramában. Az önéletrajzi ihletésű film címéhez híven a 90-es években játszódik és egy kiskamasz fiú a főhőse, aki pár évvel idősebb deszkás srácokhoz csapódik, és beszippantja az ivás, drogozás, csajozás, bulizás és fölösleges keménykedés világa. Hill a premieren azt mondta a filmről, hogy elsősorban a maszkulinitás tévútjait akarta bemutatni vele, de azért egyáltalán nem csak ennyi van benne, kifejezetten megható, ahogyan a zűrös családokból jövő fiúk pótcsaládra találnak egymásban. Emellett óriási nosztalgiatrip mindenkinek, aki a 90-es években volt tini, és bár főleg a korszak számai szólnak benne, az egyik kulcsjelenetben felcsendül a Gyöngyhajú lány is.

Mid90s, Fotó: Berlinale

All My Loving: Edward Berger alkotása is a Panoramában megy, kicsit tévéfilmszerű, de abból a legjobb fajta. Sorban mutatja be három felnőtt testvér párhuzamosan zajló néhány napját, ami alatt mindegyikük nagy személyes drámákkal küzd éppen. Érzelmes és sokszor nagyon vicces, erős színészi jelenlétekkel, pontos dialógusokkal.

All my Loving, Fotó: Berlinale

Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija (God Exists, Her Name Is Petrunya): A macedón rendezőnő, Teona Strugar Mitevska már többször szerepelt a Berlinalén, de most először került filmje a versenybe. Ott is a helye, de ha kevésbé lenne jó, felmerülhetne, hogy nagyon aktuális, feminista témája miatt válogatták be: a vidéki Macedónia begyöpösödött patriarchális közegében egy harmincas, kövérkés, egyedülálló, munkanélküli nő zavarja meg a Vízkeresztkor tartott vallási szertartást azzal, hogy megragadja a folyóba dobott fakeresztet, amiért hagyományosan csak férfiak versenghetnek. Az átható hímsovinizmus, korrupció és beszűkültség mind fájóan ismerős lenne, de a humánus és vicces tálalás könnyen fogyaszthatóvá teszi a filmet.

Kiemelt kép: a Monstri című filmből/Berlinale

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73867885, A Huawei közép-, észak-európai és kanadai elnöke, Place: Budapest, Hungary, License: Rights managed, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.