Timur Bekmambetov nevét hallva lassan ugyanakkora eséllyel kezdhetünk instant lelkesedni, mint instant rettegni: az író-rendező-producer filmográfiájában van minden a bődületes blamától a majdhogynem remekműig, az ő nevéhez fűződik például a bűnrossz Abraham Lincoln, a vámpírvadász vagy a hasonlóan hírhedt Ben-Hur-remake is, de a közelmúlt egyik legizgalmasabb darabja is, a nálunk egyelőre nem vetített Profile is. A kazah-orosz Bekmambetov pár éve ugyanakkor, úgy tűnik, megtalálta azt a formanyelvet, ami igazán inspirálja, még ha továbbra is változó sikerrel: az úgynevezett screen-life, azaz „képernyő-élet” filmek azt hivatottak némileg didaktikus módon megmutatni, hogy milyen elképesztő komoly szerepe van az átlagember életében a különféle méretű, internethez kapcsolódó eszközök képernyőinek. Annyi időt töltünk a mobilunk, a számítógépünk képernyőit bámulva, hogy azon keresztül az életünknek szinte bármely eseménye elmesélhető, ha máshogy nem, közvetve. A Profile-ban, amit rendezőként is jegyez, egy dzsihádista beszervező és egy oknyomozó újságíró lebilincselő, és egyébként megtörtént történetét ismerjük meg, kizárólag az újságíró monitorát, mobilját bámulva, a Keresés című nyomozós drámában, ami viszont szerencsére nálunk is mozikba került, és amit „csak” producerként jegyez, egy apa hajtóvadászatát követjük.
A film rövid, de hatásos bevezetőjében boldog anya-apa-kislány mikrocsalád képe rajzolódik elénk Facebook profilokon, videoblog-bejegyzéseken és családi videókon keresztül. Ám az anya, Pam rákos lesz, majd hosszas harc után belehal a betegségbe, és a gyász kibeszéletlensége melegszívű, szeretetteljes, de távolságtartó apa-lánya kapcsolatot eredményez. Egy éjjel az ekkor tizenhat éves Margot háromszor is hiába hívja apját, nem ébred fel a telefonra, ám David reggel hiába hívja vissza lányát, egész nap nem tudja elérni. Egy ideig Margot órarendjének ellenőrzésével megnyugtatja magát, ám amikor hiába telefonál oda lánya zongoratanárnőjéhez, akinél Margot-nak elvileg lennie kellene: kiderül, a lány fél éve nem jár órákra. David ekkor már dühös is, de meg még ekkor sem ijedt, mert hírét veszi, hogy a hétvégére néhány osztálytársa hegyi túrára hívta Margot-t, alighanem oda lógott el, és nincs térerő, hogy jelentkezni tudjon.
Ám Margot ott sincs, körbe ért a kérdés: a lány eltűnt. Az ügyre szerencsére a környék legjobb rendőrét állítják, aki azt kéri Davidtől, segítsen be ő is, ahogy tud, derítsen ki lányáról, annak szokásairól, ismerőseiről, viselt dolgairól mindent, amit csak tud. Mondanom sem kell, betörni valaki számítógépébe, pláne ha az a valaki a gyerekünk, közel sem lehetetlen, így David előássa, amit csak ilyen módon elő tud ásni, és egyre jobban beszippantja ez a végtelen mély nyúlüreg, és ahogy halad egyre mélyebbre, kezd el derengeni neki, hogy mennyi mindent nem tud a lányáról. Csendes, magányos, szomorú tini képe bontakozik ki, aki senkit nem enged igazán közel.
A nyomozás egyre szövevényesebb képet kezd mutatni, David pedig sokkal jobban belebonyolódik, mintsem az egészséges lenne, mégis ő az, aki újabb és újabb használható infót ad át a hatóságnak, hamarosan a fél ország Margot-t keresi – mi pedig még annál is jobban benne élünk a sztoriban, mint ahogy az egy hagyományosabb formavilágú filmnél történne. Ez a képernyős trükk ugyanis, didaktikus bár, de tagadhatatlanul működik, még itt is, pedig a rendező, az elsőfilmes Aneesh Chaganty azért néhol kissé szabadosan értelmezi a képernyőkép fogalmát: a látószög néha fordul egyet, a néző személye sem végig egyértelmű, ez például a Profile-ban sokkal szigorúbb, ha úgy tetszik, koncepciózusabb volt. Chaganty azért ezzel együtt is mindenestül nagyon büszke lehet magára: elképesztő egyenletes filmet rendezett ebből az egyáltalán nem rizikómentes történetből.
A sztori ugyanis bivalyerős, rengeteg apróbb és nagyobb fordulattal, melyek némelyike olyan erővel rajzolódik ki, mintha mi magunk lennénk a főhős – naná, az ő szemével nézünk majdnem folyamatosan, és bár kapunk apró sejtetéseket, ahogy hőseink sem, úgy mi, nézők sem vesszük észre a jeleket, így a nagy leleplezés és a vele járó gyomros tökéletesen betalál. De épp azért bukhatott volna el a film, mert ennyire erős a sztori: ha a rendező nem tartja kezében a gyeplőt az információk szivárogtatásában, ha nem érzi és kezeli ilyen pontosan a hangsúlyokat, és azt, hogy mindehhez hogyan használja a formai koncepciót, akkor nagyon könnyen borulhatott volna a film. Elunjuk a formát, belefáradunk a sötétségbe, hamarabb rájövünk a megoldásra, nem érezzük át az események súlyát – számos ponton bukhatott volna meg a dolog. De nem bukik, nem is inog. A feszültség még a legreménytelenebbnek tűnő pillanatokban sem csökken, a film erőlködés nélkül húzza végig a nézőt az összes érzelmen.
Az alakítások is erősek, még ha a forma sokszor el is veszi az arcok rezdüléseinek finomságait, a legjelentéktelenebb epizódszereplő is szimbólummá a esettanulmánnyá válik a nyilvánosság szeme előtt, vagy éppen hogy az internet rejtőszíne mögött. Minden figura egy-egy létező, valóságos jelenséget, problémát képvisel, ami az internettel és az örökké online léttel az életünkbe költözött, szinte mindegyik megérne egy-egy külön sztorit is, de keresni azért nem kell olyan nagyon: ezek a figurák mi vagyunk, mi is, a nyilvánosság egyén-tagjai, hibákkal és küzdelmekkel, online mutatott és valódi arcainkkal. Kevés nyomozós thriller tud ennyire akciódús és bölcsen emberi lenni egyszerre.
Keresés (Searching) – amerikai thriller, 102 perc – értékelés: 8/10
