A rendszerváltás sátáni vívmánya: a VHS
Anyámék 87-es házasságuk egyik emlékezetes nászajándéka egy, a nyugati rokonoktól kapott videomagnó volt. A násznép egy része csodálta: Ez ám a technikai fejlődés! – mondták kicsit irigykedve, de mégis kedvesen. A násznép másik fele viszont csak úgy suttyomban, bajusz alatt pusmogták egymás közt, kicsit mégis ügyelve rá, hogy ne az ifjú pár legboldogabb napján hozakodjanak vele elő, hogy az ajándékba kapott masina: erkölcstelen! A nyugati emberek ugyanis köztudomásúlag úgynevezett pornót néztek ezeken a gépeken. Volt is némi zavar a szüleimben, akik rendes vallásos nevelést kaptak, hogy akkor mi legyen a videomagnóval? Némi gondolkodás után persze végül megtartották a sátáni gépezetet, mégis csak rosszul vette volna ki magát a nyugati rokonság előtt, ha visszautasítják, hogy a huszadik század beköltözzön a házukba. Meg arra is rájöttek, hogy olyan kazettát raknak a gépbe, amilyet csak akarnak. Tehát nem muszáj csak pornósat. Szóval megtartották a lejátszót, hogy később anyám azon nézze végig egy szilveszter este a Terminátor első részét hangalámondássál, napokig tartó álmatlanságot szerezve ezzel magának, én a Space Jam-et körülbelül százszor, apám a délutáni Forma 1-es futamokat vasárnaponként, amiket azért vett fel, mert a verseny alatt mindig elaludt, a húgom pedig a létező összes Disney VHS-t tolta le kb. kétheti rendszerességgel.
Számtalanszor jártunk a két közeli tékába is, amik közül az egyik egy VICO-téka volt. Minden kerületben legalább egy volt belőlük viszonylag széles kínálattal és picit magasabb árakkal, mint a másikban, ami a helyi ABC melletti, egy alig hat négyzetméteres lila fabódé volt, amire cirkalmas nagy betűkkel egyszerűen csak annyi volt írva: VIDEOTÉKA. Attól függően, hogy merre mentünk vásárolni anyámmal suli után, vagy útba ejtettük-e a mamáékat, hetente legalább egy filmet mindig kivettünk egészen addig, míg már kereskedelmi forgalomban megfizethető áron nem voltak kaphatók a filmek. 2002 körül aztán bezárt a helyi VICO, hatalmas monopol-helyzetet teremtve ezzel a VIDEOTÉKÁNAK, ami viszont kb. további három év működés után bezárt, hogy a DVD elterjedésével ne csak a lila fabódét tegyék a földdel egyenlővé, de a VHS-korszakot is.
„Tékásnak nem születik az ember.”
Csizmazia „Cheese” Gábor egykori tékás fejéből pattant ki, hogy ha már bezár az elmúlt huszonkét év film-őrültjeit kiszolgáló legendás videotéka, méltó emléket állít ennek a két évtizednek. A formátum egyszerű: filmkedvelő arcok, baráttá lett kölcsönzők, filmeket vadászó filmrendezők, hírességek és törzsvendégek elbeszéléseit hallgatjuk másfél órán keresztül, rengeteg-rengeteg archív felvétellel az indulásról a nehézségeken át a VHS-korszak rövid kultúrtörténetéig.
A videótékások élete nem egyszerű. Erre, bizonyításul a számtalan elbeszélt tréfás történet mellett, Rudolf Péter által előadott rekonstruált jelenetek mutatnak rá, felidézve a legklasszikusabb helyzeteket amik egy tékással történhetnek. Például, mikor abból kellene megfejtenie az eladónak, hogy milyen filmet keres a kölcsönző, hogy elmondja: van benne egy férfi, akinek barna volt a haja.
A helyenként megható, informatív vagy csak simán vicces másfél órás játékidőt meg-meg szakítják Simon Kornél mindent tudó tudós-karakterének közbevetései, mellyel nem csak a Corvin tékáról, hanem úgy általában a VHS-kultuszról tudunk meg kiegészítő információkat. A kultúrtörténeti percek afféle vlog-videó részleteiként ágyazódnak be az elbeszélt történetek közé, biztosítva a figyelem folytonos fenntartását. Igaz, ha Csizmaziáék húztak volna még egy tizenöt percet a játékidőn, és egy picivel feszesebbre vágják, még jobb lehetett volna a film ritmusa.
A Corvin téka huszonkét éves története során sokszor költözött, idomult a trendekhez és képes volt a megújulásra. Elsőként játszottak filmet helyben „lézerdisc”-ről Budapesten, számtalan olyan művészfilmet is forgalomba hoztak, ami csak egy igazán szűk réteg számára volt érdekes, de ezek mellett a legfrissebb blockbusterek ugyanúgy a polcokon sorakoztak. Hihetetlen méretű adatbázis épült ki az évek alatt, olyan kulturális örökség, amin egy generáció nőtt fel és tanult meg filmet nézni.
A VHS-fogyasztás a 80-as évektől klasszikusan közösségi élmény, olyan történés, amit átélni igazán csak másokkal érdemes. A Corvin esetében ez pedig sokszor már a tékában elkezdődött.
„Én is úgy működök, mint a VHS.”
A film legnagyobb erénye pedig az őszinteség. Minden egyes megszólalón, akikből rengeteg van (a téka dolgozói, közéleti szereplők, rendezők, sportolók, zenészek), látszik, hogy együtt éltek és lélegeztek a Corvinnal, pontosan ismerték annak minden rezdülését és atmoszférájához ők maguk is hozzátettek az évek alatt. Sokszor elhangzik, hogy a Corvin téka nem egyszerű videotéka, sokkal inkább egy folyton nyüzsgő szellemi közösség, ami sok száz ember látókörét szélesítette ki.
A videotéka intézménye a rendszerváltástól nagyjából az ezredforduló utáni pár évig tartott, részben mert a DVD és a torrent-oldalak megjelenése kiszorította a formátumot, másfelől egyszerűen nem fejlődött a VHS technika, minek következtében a régi szalagok elkoptak, begyűrődtek, sérültek, megnyúltak, így hosszú távon nem tudták ugyanazt a minőséget biztosítani, mint az első néhány használatkor. Varró Attila önmaga és a VHS között erős párhuzamot húz, és úgy tekint vissza az időszakra, mint valami szuper jó és emlékezetes szakaszra az emberiség történetében, amivel kapcsolatban viszont be kell látni, hogy előbb-utóbb véget kellett, hogy érjen.
Volt egyszer egy téka, 2018, magyarul beszélő dokumentumfilm, 90 perc
