Kultúra filmkritika

Egy igazi nő valójában magasról tesz rá, hogy bárki nőnek tartja-e

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 06. 11. 17:04

Egészen egyszerű elv az „élni és élni hagyni”, de látványosan nem tudunk ennek megfelelően létezni egymás mellett. Szép, emberi történet és óda a belső erőhöz – ez az Egy fantasztikus nő. Kritika.
Korábban a témában:

Ugyan sokat haladt előre a filmnyelv a különféle kisebbségek, így a transzneműek reprezentációjában is – lásd hosszú áttekintő cikkünket itt – azt azért nehezen mondhatjuk, hogy mindez érdemben megoldotta volna a közbeszéd hozzáállását a témához. De hát mit is várunk, amikor olyan elméleti nyavalygásokra pazarolja az erőforrásait még a gondolkodó emberek egy része is, minthogy kitalálja például a TERF és a SWERF fogalmait – mindkettő radikális feminizmus-alkategória, előbbi a transznőket, utóbbi a szexmunkás nőket nem tekinti a mozgalom harcában releváns szereplőnek, magyarán teljes értékű nőnek. Az egész „kit veszünk be a klubba” kérdés persze eleve nehezen érthető, hogy ezen emberek filozofálnak és nevet adnak neki, az tényleg komédia, miközben persze már megint csak az erők szublimálódnak bele a parttalan vitákba. Így aztán minden egyes kulturális produktumra nagy szükség van, ami ehhez a témához ad hozzá – Sebastián Lelio filmje, az Egy fantasztikus nő megteszi ezt, és még többet is.

Fotó: ELF Pictures

Marina látszólag mintha egy századelős filmklasszikusból lépett volna ki, az az ellenállhatatlanság lengi körül, mint a harmincas évek sanzon-énekesnőit, mindezt megfejelve a latinos szenvedéllyel. Így látjuk őt először: egy pikírt szerelmes dalt énekel az elmúlt szerelmekről, szívdöglesztő, ragyog. Születésnapja van. Sajnos azonban alig pár óra, és az élete kap egy súlyos találatot: az idilli születésnap éjszakáján szerelme, a nála jóval idősebb Orlando rosszullétre ébred, majd alig egy órával később, hiába a gyors orvosi ellátás, meghal. Marina még fel sem ocsúdott a sokkból, máris elkezdődnek hányattatásai: rászáll a hatóság, mondván, biztos szexuális bűncselekmény van a dologban, Orlando családja pedig egyetlen kivételtől eltekintve fokozatosan súlyosbodó mocskosságokat kezd a nyakába zúdítani, most élve ki mindazt, amit a férfi életében nem mertek. Marina azonban beleáll a dologba: míg Orlando tárgyaiból nem kér – annak ellenére, hogy a család legalábbis betörőként kezeli –, ahhoz ragaszkodik, hogy a férfi kutyája, amit rá bízott, hozzá kerüljön, ennyit szeretne, és hogy elbúcsúzhasson szerelmétől.

Mivel a család teljességgel elzárkózik minden kompromisszumtól, halálában visszakövetelve Orlandót, és vele a látszatot, Marina küzd, ha nem is racionálisan vagy mindig a legokosabb megoldással, de őszintén. Valójában végső soron nem transz küzdelem ez, hanem méltóságküzdelem – még ha értelemszerűen a másságának is szól az elszenvedett atrocitások java. Mégis, Marina nem az elfogadás ködös fogalmaiért kampányol, hanem emberként, nem is emberi jogokért, hanem az ő személyes bánatáért, emberként, aki elveszített valakit, és gyászát olyannyira nem hagyják neki megélni, hogy az átköltözik a tudatalatti vagy a varázslat szféráiba.

Fotó: ELF Pictures

Benjamín Echazarreta kamerája gyakorlatilag le sem veszi a szemét Marináról, és Lelio is egyértelműen támaszkodik főszereplőjére a film működtetésében. Azzal együtt, hogy közben nem vitatható el tőle sem, hogy a latin-amerikai mágikus realista hagyományt idéző szimbolikával és erős hangulatokkal segíti, hogy Daniela Vega létrehozza a maga varázslatát. Neki pedig ez egészen könnyedén megy: transzneműként alighanem ő maga is átesett egynéhány hasonló finomságon, és ez olyan finom, szinte észrevétlen, mégis egyértelmű hitelességgel tölti meg az alakítását, ami igazi jutalomjáték neki, a nézőnek pedig még akkor is tudattágítás, ha történetesen képben van valamennyire a témában. Marinát – sem Vegát, ha már itt tartunk – nem hajszolta túlkapásokba a mássága, és nőiségét nem plasztikai műtétekben hibátlanra faragott teste jelenti, nem mintha nagyon érdekelné egyébként, hogy ki milyen véleménnyel van az ő nőiségéről – ebben egyből egy nevezőn van amúgy a gondolkodó „normális” (értsd: cisz) nőkkel, ami sokkal fontosabb húzás a filmtől, mint az LMBTQ-filmekben már ezerszer látott alapszituáció.

A transzjogok helyett, a képmutatás helyett, a bántalmazások helyett sokkal inkább szól ez a film az erőről és a méltóságról, csak azért is. És persze, szól férfiakról és nőkről, férfiségről és nőiségről, és a nőiségnek is inkább az esszenciájáról, nem a piperecuccokról és a fehérneműről, nem arról, ami elválasztja a nemeket, legyen belőlük akármennyi is, hanem arról, ami közel hozza azokat: mindegyik közös gyökeréről, az emberségről.

Egy fantasztikus nő (Una Mujer Fantástica) – chilei filmdráma, 100 perc – értékelés: 8/10

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.