Az angol irodalom kétségkívül központi szerephez jutott az elmúlt évszázadokban, hiszen ki ne ismerné Robin Hood nevét, az Arthur-mondakört, Shakespeare munkáit, vagy épp a Hary Potter- és Gyűrűk Ura-sorozatot.
Ennél is fontosabb szerepet töltenek be az irodalomtörténetben az ó-angol irodalom gyermekei, melyek Nagy-Britannia hatszáz éves angolszász kora, az V. század derekától a hastingsi csatával (1066) kezdődő normann hódítás közti évszázadokban születtek.
Az ebből az időszakból fennmaradt négyszáz kézirat közül azonban messze kiemelkedik négy kódex: az Exeter Book (Codex Exoniensis), az Olaszországban őrzött Vercelli-kódex, a Beowulf-történet legismertebb forrása, a British Libraryben megbújó Nowell-kódex, illetve az Oxfordi Egyetem Bodeliean Library nevű könyvtárában lévő Cædmon-kézirat.
Ezek közül az Exeter sorsa hangzik a legsimábbnak, hiszen az Exeter első püspöke, Leofric jóvoltából az exeteri székesegyház könyvtárának alapdarabja lett.
Az exeteri Fotó: Richard Gillin
A valóság ennél jóval szomorúbb, hiszen a 960-990 közt egy bencés szerzetes munkája nyomán megszületett, az angol irodalom alapját jelentő könyv az évszázadok alatt számos megpróbáltatáson esett át.
Az eredetileg 131 oldalból álló, első nyolc lapja helyett azonban már újabbakal helyettesített mű értékéből ez azonban semmit sem vesz el, hiszen a tragikus elégiákat, vallási témájú ódákat, valamint kétértelmű (péniszre utaló) csattanóval záruló találós kérdéseket tartalmazó kötet nélkül ma az angol irodalom gerincét jelentő művek egy része ismeretlen lenne.
Fotó: Printed Pearls
Az elmúlt évezredben a lapokat forgató emberek persze nem igazán voltak tekintettel minderre: az első, eredeti kéziratból fennmaradt oldalakon mély, jól láthatóan késsel vágott sebek láthatók, de a lapozgatás során több ponton is egy kör alakú elszíneződéssel találkozhatnánk, amit talán egy jókora söröskorsó talpa, vagy egy ragasztóval teli tégely okozott az érzékeny pergamenen.
Kérdés, hogy a lényegében az egyetlen írástudó réteget jelentő szerzetesrendek miért nem viseltettek kellő tisztelettel a kódex iránt, hiszen hasonló gondolat még a könyveket polcokra helyezett színes díszekként kezelő XXI. századi barbárok fejében sem született meg.
A rejtélyre némi magyarázatot ad, hogy az óangol szövegek a latin nyelv térhódítása miatt évszázadokra háttérbe szorultak, a szerzetesek pedig ügyet sem vetettek rájuk. A Codex Exoniensis mérete miatt azonban kitűnő asztaldíszként, gyertyatartóként, illetve mindig jól jövő segédeszközként szolgált az asztalok összekarcolásának elkerüléséhez, vagy épp a kényelmes tároláshoz.
Fotó: Actual Colour
A XVI. század derekán az angolszász nyelv és irodalom első kutatója, Laurence Nowell, egy évszázaddal később pedig George Hickes látta el jegyzetekkel néhány oldalát, az Exeter azonban továbbra sem érdekelte a szélesebb közönséget.
Újbóli felfedezésére a XIX. századig kellett várni, köszönhetően a korszak iránti érdeklődés hirtelen erősödésének, azóta pedig elfoglalta méltó helyét a világirodalomban.
