A rengeteg verejtékkel írt kódexek hosszú évszázadokon át egyet jelentettek a megőrzésre érdemes tudás gyűjteményével, így lapjain orvosi és harci ismeretekkel, legendákkal, valamint tudományos megfigyelésekkel találkozhattunk. A könyvek fontos részét képezték azonban az azok mondanivalójához sokszor a legcsekélyebb mértékben sem kapcsolódó illusztrációk, melyek közt horrorfilmbe illő darabok, péniszfák és repülő hímtagok, sőt, csigákkal harcoló lovagok is szerepeltek.
A kérdésre nem létezik egyértelmű válasz, de az elmúlt években több, egymástól független elmélet is született, mellyel megpróbálták feloldani a XIII.-XIV. század fordulóján hirtelen sokasodó csigaháborús rajzok rejtélyét.
A téma a XIX. század dereka óta, tehát immár több, mint százötven éve foglalkoztatja a történészeket és kutatókat: először a francia történész-nyomdász-műgyűjtő Auguste de Bastard d’Estang próbálkozott meg a megoldással, de ő csak a saját könyvtárában talált ábrázolásokra támaszkodott – így nem is csoda, hogy két, a Lázár feltámasztását leíró bibliai történet szövege mellett talált csigát a feltámadás megszemélyesítójének vélte.
Ez első olvasásra jókora butaságnak tűnik, de a csigák a száraz hónapokban visszahúzódnak a házaikba, életfolyamataik lelassulnak, a külvilág felé vezető utat pedig egy epifragmának nevezett meszes hártyával zárják el. Az idő hűvösebbé és csapadékosabbá válása után újra életre kelnek, tehát elmélete a rendelkezésére álló példákat figyelembe véve akár még helytálló is lehetne.
Lilian M. C. Randall egy évszázaddal később, 1962-ben tette közzé meglepően hosszú, kilenc oldalas tanulmányát (The Snail in Gothic Marginal Warfare, in.: Speculum, Vol. 37. No. 3, The University Of Chicago Press), melyben immár huszonkilenc könyv több, mint hetven csigaábrázolásának vizsgálata után von le következtetéseket, sőt, keletkezésük korszakát is szűkíti. Az 1290-1325 közt született zsoltároskönyvek, hóráskönyvek, breviáriumok, más imádságoskönyvek és történetgyűjtemények vonatkozó illusztrációit vizsgálva a kutató észrevette, hogy az ábrázolások országonként eltérőek, annyi közös azonban van bennük, hogy a legtöbb esetben egy páncélt, pajzsot, valamint jókora fegyvert (kardot, vagy dárdát) viselő, néha nem teljesen emberszerű, de sokszor undorodó, vagy ijedt lovag áll szemben a tapogatóit nyílként felé meresztő csigával.
Snail versus winged dragon knight @BLMedieval Royal MS 2 B VII, 148r pic.twitter.com/OfhithUpgt
— Medievalisms (@AllMedievals) August 18, 2015
Randall valószínűnek tartja, hogy a csigákkal sokszor egyszerűen csak szatirikus színezetet akartak adni az illusztrációknak, vagy épp a longobárdok tettére próbáltak emlékeztetni. A VIII. század derekán ugyanis ez az Észak-Olaszországra kiterjedő királyság előbb sikeresen összeveszett a pápával, majd elfoglalták Ravennát (751), ezt követően pedig Róma ellen indultak. A támadást végül Kis Pippin frank király seregeinek segítségével tudták visszaverni, de a frankok ekkor végleg összeakasztották a bajszot a longobárdokkal, 773-774-ben pedig Nagy Károly király be is olvasztotta őket saját birodalmába. Nevük a következő évszázadokban a csigákhoz kötődött – talán épp olyan sértésként, mintha ma valakit mezei egyszerűséggel csak csúszómászóként emlegetünk.
Ez nem teljesen meglepő, hiszen a fegyvertartási joggal sem rendelkező nép a XIII. századra – az illusztrációk megjelenésének idejére – széles körben megvetetté vált Európában, mivel olyan, nem túl közkedvelt foglalkozásokat sikerült jórészt monopolizálniuk, mint az uzsorás, vagy zálogos, megkerülve I. Leó pápa kamatszedési tilalmát, így nem örvendhettek épp óriási népszerűségnek.
A tanulmány szerzője egyik elméletében sem teljesen biztos, sőt, igazi kutatóhoz illő módon a két elmélet közt tanácstalanul toporogva zárja le az írását, teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a lovag sokszor vesztésre áll a csiga ellen.
Egy későbbi értelmezés a szegénység és a dúsgazdag arisztokraták közti küzdelmes ellentétet látja benne, de a legmeglepőbb talán Lis Spangenberg elmélete, aki egyenesen az elkerülhetetlen halál jelképével azonosítja a szerencsétlen puhatestűeket. Bizonyítékul az 58. zsoltár nyolcadik versét hozza:
A valódi magyarázatot talán sosem tudjuk majd meg, az azonban biztos, hogy a XIV. század derekára a csigamotívum egészen hétköznapivá vált, olyan fura képeket eredményezve, mint egy kék csigára lépő majom, vagy egy csigaember kardot tartó, meztelen teste köré szürke anyagot kanyarító férfi felé tartó rohama:
