Kultúra sorozatkritika

Tombol a ’90-es évek nosztalgiája, és nem csak nálunk

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

újságíró. 2018. 02. 25. 15:00

A Netflix például egy teljes sorozatot tákolt össze kizárólag azért, hogy a ’90-es években felnőtt amerikaiak nosztalgiáját meglovagolja. Csak hát tákolt – ez a baj.

Egyes kutatások szerint egész életünkben szinte csak azt a fajta zenét fogjuk igazán szeretni, amit tinikorunkban hallgattunk, mi több, a párkeresési preferenciáinkat is évtizedek múltán is meghatározza, hogy milyen volt az a néhány első ember, akihez vonzódni kezdtünk. A dolog nem olyan légből kapott, mint hinnénk – a tinédzserkorban tomboló hormontornádó a ludas. Bármilyen élmény éri az embert a külvilágból, ahhoz a testén belül mindig kapcsolódik egy hormonális képlet, amit persze ennél jóval egyszerűbben, valamilyen hangulatként, érzésként fogalmazunk meg – de ettől még a szakítás utáni világfájdalomnak, a randira hívás előtti izgalomnak, de még egy sima hétköznap reggelnek is megvan a maga hormonkoktélja. Kamaszkorban mindehhez hozzáadódik a hormonrendszer fokozott működése, átalakulása, így aztán tényleg bármilyen élményt sokkal intenzívebben él meg, mint korábban vagy később valaha: a rajongás forróbb, a fájdalom erősebb, és így tovább, csak mert tripla annyi hormon kavarog épp a fejlődő testében. A zene is ezért talál be jobban, de azért erre a múltba révedésre felhúzni egy teljes szériát kicsit necces ötlet: hacsak nincsen nagyon alaposan kitalálva, átgondolva, ízig-vérig profin kivitelezve, akkor könnyen izzadságszagú nosztalgiapornó lehet a végeredmény. Valami ilyesmi történt a Netflix új, Everything Sucks! című minisorozatával.

Fotó: Netflix

Az Oregon állambeli Boring (Unalmas, hehe, érted?!) nevű kisvárosban, közelebbről annak gimnáziumában járunk, ahol három haver, Luke, Tyler és McQuaid épp csak megkezdte tanulmányait, kitéve az elsősök összes horrorjának. Így például illő valami délutáni elfoglaltságot választani, csatlakozva az iskola valamely hobbicsoportjához. A srácok a sulitévét üzemeltető AV (mint audiovizuális) klubhoz csatlakoznak, ahol főhősünk, Luke azonnal felfigyel az egyik kamera mögött dolgozó Kate-re, aki több szempontból sem egyszerű eset: felsős, ráadásul az igazgató lánya, és eleve ki van kiáltva a helyi furcsa lánynak. Az iskola másik népszerű klubja a drámacsoport, melynek hangadói minden alkalmat megragadnak a szereplésre, és épp az iskolai színdarabhoz, a Ványa bácsihoz (?!) keresnek szereplőket. Innen indulunk, aztán a tíz rövidke epizódban különféle kamasz-kalandokon esnek át, az AV és a drámaklub egymásnak feszülésétől az első szerelem buktatóin át a családi káoszig.

Az alapsztori egyszerű, mint a bot, de ezzel még nem lenne gond. A bajok ott kezdődnek, hogy a teljes forgatókönyvhöz kétségkívül csupa korszakos popdal adta a kiindulópontot, de nem ám olyan laza, könnyed inspirációként, hanem a szó legszorosabb, erőltetett értelmében. Hogy csak egy példát mondjak, a sorozat egyik érzelmi konfliktusát a Weezer ’96-as I’m Dumb She’s A Lesbian című száma ihlette, ha ezt nem értené a kedves néző, biztos, ami biztos, kellő didaktikussággal a vonatkozó jelenet alá játsszák a dalt, pont a refrénnél, ahol ezt a sort éneklik épp. Értem én, hogy a jó popzenének megvan az az élménye, hogy nocsak, mintha a saját életemről szólna, de ennyire ne legyünk már szájbarágósak, pláne ne ebben a korban, amikor a tévésorozatok, köztük épp a Netflix egyéb saját gyártásai olyan szépen kinevelték a közönséget az összetett emberi viszonyok, konfliktusok, eseményszálak, szimbólumok detektálására.

Fotó: Netflix

A korszak slágerei nem csak inspirációként, hanem afféle plusz szereplőként vannak jelen, a zenekarokról, dalszövegekről beszélnek a szereplők, és természetesen folyamatosan szól is a zene – ami egyébként a sorozat messze legjobb húzása. Ugyanis minden erőltetettség ellenére még így is a zenék viszik el a hátukon azt, ami a forgatókönyvből vagy az alakításokból hiányzik. Ilyenből pedig akad bőven. A szériát annyira a nosztalgiára húzták fel, annyira az volt a fontos, hogy a korszak hangulatát átadják, hogy a történetben tátongó lyukakról megfeledkeztek, és azon sem aggódtak túl sokat, hogy a történteknek túl szoros köze legyen a realitáshoz.

A hangulat nagyrészt stimmel – bár ezt csak sejteni lehet, hiszen az teljesen egyértelmű, hogy a ’90-es éves az USA-ban eredendően más volt, mint az a ’90-es évek, amit mi, itt a Vadkeleten megéltünk – és némely kamaszkori aggodalom és életesemény felvillantása is egészen hitelesen sikerült. De ennél sokkal többet nem vállal a sorozat, így az események néhol nagyon olcsó, ezerszer látott, elhasznált fordulatokat produkálnak – mondjuk ha az volt a cél, hogy nem csak hangulatban, de színvonalban is felidézzük a ’90-es éveket, akkor jó az irány, az Első csók vagy a Sweet Valley című, méltán népszerű tinisorozatokban pont ezek történtek anno.

Fotó: Netflix

A nem túl gyenge forgatókönyvön az alakítások sem javítanak sokat, végig az motoszkált a fejemben, hogy úgy tűnik, az ország összes tehetséges gyerekszínésze épp a Stranger Thingsben dolgozik, ebbe már nem jutott. A legtöbb alakítás a bicskanyitogató ripacskodás és a kamerába bambulás között mozog, a ritka kivételek azért mentenek valamennyit a helyzeten, például a Tylert alakító Quinn Liebling briliánsan vicces az örökös mutálásával, és… nagyjából ennyi. Ezzel együtt a gyerekszínészek az epizódok előre haladtával kicsit kényelmesebben – és hitelesebben – kezdenek mozogni a szerepükben, és a maga bugyutácska valójában a történet is összeáll valamelyest. Hangulatidézésre, és antropológiai érdeklődésű nézőknek afféle amerikai társadalomtörténeti kordokumentumnak is megteszi a sorozat, de azért abban nagyon reménykedem, a Netflix hosszabb távon itt sem – mert szinte biztosan lesz folytatás – és általában sem az Everything Sucks! első évadának szintjénél jelöli ki a színvonalat.

Everything Sucks! – vígjátéksorozat, tíz rész, 25 perces epizódokkal. Szerintünk: 6/10

Kiemelt kép: Netflix

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Hungary's forward Adam Szalai (C) celebrates scoring with midfielder Balazs Dzsudzsak and defender Willi Orban (L) during the UEFA Nations League football match Hungary v Finland in Budapest on November 18, 2018. (Photo by ATTILA KISBENEDEK / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.