Hatodik évada is véget ért az Engrenages (magyarul Fogaskerekek, az angolok valamiért a Spiral címet választották) című, francia bűnügyi drámasorozatnak, melyet évadról évadra egyre többen néznek odahaza, az új évadot az azt külföldön elsőként sugárzó BBC4-en pedig egymilliónál is több brit néző követte végig, és amelyet folyamatosan a legjobb krimisorozatok között emlegetnek. Az Engrenages népszerűségére jellemző, hogy a Guardian internetes oldalán szabályos kommentforradalom zajlott le: miután a korábbi évadokkal ellentétben az ideiről nem voltak kibeszélő cikkek az oldalon, a kommentelők addig szervezkedtek, amíg végül az újság belátta, hogy hibázott, és késve ugyan, de elindultak a kibeszélők, rengeteg – túlnyomórészt lelkes – kommentet generálva.
Ebből persze még nem következik, hogy az Engrenages automatikusan jó is, de a helyzet az, hogy tényleg remek sorozat, túlzás nélkül megüti az olyan ünnepelt skandináv krimisorozatok szintjét, mint az Egy gyilkos ügy és A híd, sőt, mindkettőnél korábban indult, hiszen az első évadot még 2005-ben sugározta a Canal+. Már akkor, évekkel Sarah Lund és Saga Norén előtt megvolt a zűrös magánéletű, de verhetetlen szimatú nyomozónő, Laure Berthaud figurája is. Fontos azonban megjegyezni, hogy az Engrenages nem szigorúan rendőrségi sorozat, hanem próbálja a francia igazságszolgáltatás egészét bemutatni, éppen ezért hasonlítják egyesek a Dróthoz is, noha annyira azért nem ambiciózus. És ugyan az Engrenages-t a magyar tévék sajnos ignorálják, mint ahogy a Netflixen sem lehet megnézni, ettől még elismert sorozatról van szó – hogy mást ne mondjunk, nyert már Emmyt is a legjobb nemzetközi dráma sorozat kategóriában, és több mint 70 országban mutatták be eddig.
A sorozat főbb szereplői tehát nemcsak rendőrök, hanem ügyészek, a francia jogrendszerben a nyomozást vezető vizsgálóbírók, no meg ügyvédek, míg az egyes évadok középpontjában egy-egy szövevényes bűncselekmény áll. A legelső évadban még epizódonként több más esetet is bemutattak, ám ott az egész koncepció érezhetően kidolgozatlan volt, a második évadtól már marad egy-egy, igaz, rendkívül szerteágazó eset, és mellette a szereplőkkel is zajlik az élet. Mit zajlik az élet, mindegyikükkel folyton borzalmas dolgok történnek, de ez nekünk, nézőknek csak jó. Laure Berthaud-ról (Caroline Proust) már beszéltünk, két beosztottja pedig a felelőtlen és önfejű Gilou (Thierry Godard) és a kötelességtudat és a bajtársiasság között hányódó Tintin (Fred Bianconi), aztán ott van az életét a hivatásának szentelő Roban vizsgálóbíró (Philippe Duclos), az ambiciózus ügyvédnő, Joséphine Karlsson (Audrey Fleurot), továbbá a szépreményű ügyészként induló Pierre Clement (Grégory Fitoussi), akit azonban az ötödik évadban kiírtak a sorozatból. Az Engrenages igazi erejét ők jelentik: valamennyien példátlan finomsággal kidolgozott karakterek, mindegyiküket számtalan okunk van gyűlölni, mégis szorítunk nekik.
A gondos jellemábrázolás szerencsére nemcsak rájuk terjed ki, sőt, sokszor a mellékszereplők is legalább ennyire emlékezetesek (a békaszerű Machard főügyész vagy a karrierista pukkancsból remek vezetővé váló Herville parancsnok), de az Engrenages alkotói arra is odafigyelnek, hogy tényleg valósnak tűnhessen a sztori. Éppen ezért gyakorló ügyészek, rendőrök vagy vizsgálóbírók véleményét is kikérik a forgatókönyvhöz, miközben számos, valóban megtörtént bűneset bukkan fel az epizódokban, vagy éppen megjelent a sorozatban az a jogszabályváltozás is, hogy a gyanúsítottakat már csak ügyvéd jelenlétében hallgathatják ki. Ez például a már említett skandináv sorozatokkal összehasonlítva lehet fontos, melyek tele vannak csak krimikben előforduló, zseniális és őrült gyilkosokkal, az Engrenages viszont valós problémákra koncentrál, és kelet-európai prostituáltaktól kezdve az életveszélyes külvárosi lakótelepeken át a terrorizmusig előkerül minden, és nem is erőltetetten. Sőt, az alkotók nem is finomkodnak, amiért néhányan rasszizmussal is vádolták őket, de hát ha egyszer a piti bűnelkövetők nagy része tényleg fekete, arab vagy balkáni bevándorló, akkor milyennek kellett volna ábrázolni őket? Pláne, hogy ugyanúgy találkozunk született francia bűnözőkkel, vagy éppen korrupt politikusokkal és rendőrökkel, akik gyakran inkább a kis halakra bízzák a piszkos munkát, de valójában ők a rendszer igazi válságtünetei.
A Drót azért jó hasonlat, mert az Engrenages egyik fő tanulsága is általában az, hogy a baj a rendszerrel van: a rendőrök, de az ügyészek és a vizsgálóbírók munkáját is ostoba bürokratikus akadályok, kicsinyes hatalmi harcok és előléptetésért hajtó, korlátolt vezetők nehezítik, az ügyvédek bűnözők zsebében vannak, és az egész igazságszolgáltatás rohadt, ami megmérgezi mindenkinek a lelkét, aki kapcsolatba kerül vele. Éppen ezért egy Engrenages-évad sosem zárul teljes happy enddel: ha sikerül is megoldani az ügyet, valami hiányérzetünk mindig marad – ha másért nem, akkor azért, mert tudjuk, hogy ettől még semmi nem fog megváltozni, csak egy rohadékkal lett kevesebb a sok közül, és az igazi bűnösök nem is mindig kapják meg, ami jár nekik. De ez senkit se tántorítson el, mert az Engrenages is tele van váratlan, drámai fordulatokkal, néhány igazi gyomrost is kiosztva, és nem maradnak elvarratlan szálak. Meg kell hagyni, hogy nem megy a szomszédba némi brutalitásért sem: különösen a korai évadokban mindennaposak a megcsonkított holttestek, de a verekedések is riasztóan igazinak tűnnek – amikor az ötödik évadban például külvárosi kamaszlányok rugdosták össze Berthaud-t, tényleg aggódtam a színésznő testi épségéért. Fontos megjegyezni, hogy még az epizódszerepet játszó, gyakran afrikai/közel-keleti színészek is abszolút meggyőzőek, bár igazán nagy név az egész gárdában kevés van – többen pont a sorozatnak köszönhetően lettek ismertek (például Audrey Fleurot, aki szerepelt aztán az Életrevalókban is), talán a negyedik évadban látható Amr Waked lehet még ismerős nemzetközi filmes produkciókból (Lazacfogás Jemenben, Lucy).
A francia rendőrségre sokszor nem vet jó fényt a sorozat: az Engrenages rendőrei ugyanis nem elég, hogy folyamatosan szabályt szegnek és gyakran minősíthetetlenül bánnak a gyanúsítottakkal, de elkövetik az összes létező eljárási hibát, az pedig már tényleg nézni is kínos, ahogy Berthaud csapata minden egyes akciót látványosan el tud rontani. Vagy a bűnözők lépnek meg, vagy valamelyik rendőr csinál valami égbekiáltó baromságot, sőt, a legújabb évadban még olyan is van, hogy Gilou és Tintin összeverekszenek az álcázott megfigyelőkocsiban, mialatt a gyanúsított észrevétlenül elsétál. Mindezek ellenére mégis velük vagyunk szolidárisak, miközben a bűnözőket is sokszor kellő empátiával mutatja a sorozat, de legalábbis érthetjük a motivációikat, ami egy kriminél egyáltalán nem magától értetődő. Ha valakikkel, akkor a kelet-európai szereplőkkel kicsit mostohán bánik a sorozat: a készítők összemossák az oroszokat a csehekkel, nem feltétlenül tesznek különbséget a románok és az albánok között, de legalább a magyarokat kihagyják ebből a káoszból – igaz, szerepel egy Szabo nevű, rendkívül ellenszenves ügyvéd, és a legelső évadban egy cameo erejéig Vanczák Vilmos is feltűnik, de ezt már tényleg csak a fanatikusok veszik észre.
Az Engrenages-ba be lehet ugyan kapcsolódni későbbi évadokkal is, mégis javallott a kezdetektől megnézni, még úgy is, hogy a legelső évad még érezhetően kiforratlan, a másodikban azonban már magára talál a sorozat, hogy aztán a harmadik-negyedikben (innentől már Anne Landois az alkotója, aki hivatalosan is showrunner lett) annyira elkapja a fonalat, hogy teljesen a hatása alá lehet kerülni, de még az ötödik évadra se lehet sok panaszunk, bár ott az Engrenages-hoz méltatlanul ügyetlen lezárás kicsit ront az élvezeten. Érdekes látni azt is, ahogy a sorozat stílusa változott az évek folyamán: nemcsak azért, mert az első két évadban borzalmas a szereplők frizurája és ruhái, hanem az először szándékosan puritán, kézikamerás stílus fokozatosan finomodott, és a legutolsó évadban már panorámafelvételek is becsúsztak. Sőt, néha még a nap is kisüt, ami azért lehet szokatlan, mert az Engrenages-ból ismert Párizsban nyoma sincs a hangulatos kávézóknak és a Champs-Élysées csillogásának, hanem egy szürke, sőt, sötét és nyüzsgő nagyvárost láthatunk, de mondom, ez az új évadban némiképp megváltozik.
Az Engrenages évadai általában egy holttesttel kezdődnek, és ez sem kivétel, ráadásul erről kiderül, hogy egy rendőré volt, a szálak pedig egy fiktív párizsi külső kerület, Cléry rendőrkapitányságához vezetnek, melyet a már említett Herville vezet. Az évad központi témája a korrupció, mely átszövi az önkormányzatot és a rendőrséget is, csakhogy menet közben a főszereplők is vagy korrumpálódnak, vagy hazugságokba keverednek. Ráadásul tényleg, kivétel nélkül mindegyikük kisebb-nagyobb krízisbe kerül, legyen az akár magánéleti vagy szakmai, és mondjuk úgy, nem mindegyik oldódik meg megnyugtatóan az utolsó részben, ami már előrevetíti, hogy lesz hetedik évad is. Utóbbiról aztán hivatalos bejelentés is érkezett, sőt, el is kezdték most januárban forgatni, viszont valószínűleg ez lesz az utolsó – vagyis utána már nem lesz kérdés, hogy az Engrenages vagy a még futó Le Bureau des Légendes a legjobb francia sorozat.
Ettől függetlenül a hatodik évad egy icipicit csalódás a korábbiakhoz képest: itt érződik először, hogy sok a tizenkét rész ehhez a sztorihoz (az első két évadban még nyolc-nyolc epizód volt), és a fennmaradó időben túl sokat látunk a főszereplők magánéleti nyűglődéseiből, különösen tekintettel az anyaság elől menekülő Laure-ra. Valahogy lassabban indult be a cselekmény is, és kevesebb volt a katartikus pillanat, noha arra nem lehet panasz, hogy nem történtek meglepő fordulatok. Ezektől még az Engrenages továbbra is az egyik legjobb a műfajban, és senki sem bánik olyan kegyetlenül a szereplőivel, mint Landois – nem is lehet eldönteni, hogy ki szenved ebben az évadban a legtöbbet. Talán az amúgy is mélyről induló Joséphine a győztes, de meglegyinti a vég Robant is, miközben Tintin élete is darabokra hullik, ami pedig Gilou-val és Laure-ral történik, arról is jobb nem beszélni, pláne spoilerek nélkül.
Beszéljünk hát arról inkább, hogy a hatodik évad újra érzékeny témákat érint: korábban is elvitt bennünket a sorozat rossz hírű banlieue-kbe, most pedig még zavargások is kitörnek, néhány hideglelős jelenettel. Ezeket egyébként az alkotók olyan környékeken is forgatják, amelyek tényleg veszélyesek, nem pedig jobb környékeket neveznek ki annak, ahogy azt a filmesek általában csinálják, ezért előfordult, hogy a helyi bűnözőknek védelmi pénzt is kellett fizetniük. A pálmát viszont az a néhány perc viszi el, amit fényes nappal forgattak az egyik legforgalmasabb párizsi pályaudvaron, a Gare Du Nordon: ahogy megoldották, az leginkább a Bourne-ultimátum pályaudvari jelenetére emlékeztet a londoni Waterloo pályaudvaron, ilyesmi pedig még néhány éve is csak méregdrága filmes produkciókban volt elképzelhető, nem pedig egy sorozatban. Az Engrenages-ban viszont az a legjobb, hogy az ilyesmi technikai bravúr csak egy sok indok közül, amiért muszáj nézni. (A sorozat a nagyobb streaming szolgáltatók magyar oldalain egyelőre nem látható, de angol felirattal hozzáférhető.)
Engrenages, 6. évad, 12 rész, 2017. 8/10
