A sportfilm szépen kottázható műfaj: a képlet többnyire egy tehetséges, viszont ideális esetben nehéz sorsú atlétából, egy életbevágóan fontos motiváló erőből és egy kőkemény, ám végső soron jó szándékú, a dramaturgiailag fontos pontokon egy-egy jól idézhető bölcsességet rendre benyögő mesterből áll. Ezek az elemek aztán fokozatosan összefonódva emelik a főhőst a végső kiteljesedés felé, út közben persze néhány buktatóval biztosítva be, hogy ne legyen olyan sima az út, és hogy a végső gigagyőzelemnek kellő súlya legyen, amihez nagyban hozzájárulnak a végig mélyen zengő érzelmi húrok, melyek szépséges, kerek katarzisba fokozódnak a végjátékban. Félreértés ne essék, cinizmusom csak látszólagos: attól még, hogy a sportfilm mint zsáner képletezhető, még megbízhatóan hatásos is, főleg, ha profik művelik. Mint például a Mélyütést.
Történetünk itt is a fent leírt sémára illeszthető: főhősünk, a lassan tényleg csak szuperlatívuszokban emlegethető Jake Gyllenhaal alakította Billy Hope nagyon magasból zuhan nagyon mélyre, el is tart egy ideig, míg megtalálja, merre van arccal. A bokszvilág csúcsáról, a milliós meccsek, a palotányi otthon fényűzése és a családi idill álomszerű világából egyik pillanatról a másikra találja magát gyászban, magára hagyottan, elveszítve mindenét. A veszteségtől kótyagos – és helyből sem épp észlény – Hope akkor éri el az abszolút mélypontot, amikor balhéi miatt a gyámügy megvonja tőle kislánya, Leila felügyeletének jogát is. A fenti képletből a nehéz sors tehát adott, Leila képében megvan a motiváló erő is, a bölcs mester pedig Tick Wills (Forest Whitaker), a legendásan módszeres, ám a profi sporttól valamiért ódzkodó edző képében érkezik, aki némi alázat versus pöcsméregetés huzavona után kezelésbe veszi a kétségkívül tehetséges, ám eddig különösebb technikai tudás nélkül, inkább csak nyers erőből és indulatból bokszoló Hope-ot.
Amint talán eddigre már egyértelmű, ezt a mozit nem a kivételesen egyedi története viszi előre: kiszámítható, hatásvadász, sokadjára látott sztori ez. Ami kiemeli a tömegből és figyelemre méltóvá teszi, az két zseniális alakítás. Egyfelől az utóbbi években egyre erősebb és mélyebb alakításokat sorra hozó Jake Gyllenhaal a főszereplő, akinek – bár erről a legkönnyebb cikkezni – messze nem az a legnagyobb hozzáadott értéke, hogy önmaga duplájára gyúrta magát a film kedvéért. Másfelől pedig a Mélyütésben feltűnik egy olyan tünemény, ami ritkább, mint a nyakában hibátlan tisztaságú rózsaszín gyémánt nyakéket viselő fehér holló: egy gyerekszínész, aki nemhogy nem zsibbasztóan rossz, még csak nem is szódával elmegy, hanem egyenesen briliáns.
A Billy kislányát alakító Oona Laurence – még leírni is bizarr – 2002-ben született, azaz jelenleg kemény tizenhárom évvel büszkélkedhet, ennek ellenére máris szép hosszú listája van kisebb-nagyobb sorozat- és filmszerepekből. Ami viszont önmagában még semmi, gyerekszínészből Dunát lehet rekeszteni, jó gyerekszínész viszont – sajnálattal üzenem a büszke hollywoodi szülőknek – elvétve akad, mármint olyan, aki nem csak helyes pofival és általános cukisággal operál a vásznon, hanem valós színészi munkát végez. Oona Laurence ehhez képest okosan, őszintén és főként hihetően játszik – ez utóbbin gyakorlatilag az egész film sikere áll vagy bukik: nem lehet őszintén bevonódni egy olyan apa gyereke visszaszerzéséért vívott küzdelmébe, akinek fiókáját azért kellene fontosnak érezni, mert alig több egy méternél, továbbá cuki, és nem azért, mert önálló személyiséggel bíró hús-vér figura.
Persze Gyllenhaal is remekül hozza a vidéki focimeccsekről ismerős egyszerű srácot, akinek a sport az egyetlen lehetősége, hogy az árvaházból ne az utcára kerüljön, és aki óhatatlanul összeomlik, amint elveszíti vezérlő csillagát. A folyamat, melyben a céltalanul kóválygó lúzerből módszeres profivá és megbízható apává válik szépen tükröződik Gyllenhaal játékában, Forest Whitaker kissé karikaturisztikusan hozza a bölcs tanítót, Rachel McAdams rövid szereplése viszont felejthető, bár Fuqua remek színészvezetése simán elvonja a figyelmet minderről. A látvány ingadozó: néhol kimondottan remek, bár nagyon sok újdonságra ne számítsunk, némely kép viszont érthetetlenül közhelyes, vagy éppen feleslegesen művészieskedő.
Sajnos érthetetlen módon a film hazánkba csak több hónappal a nemzetközi premier után érkezett meg, így félő, hogy nem fog nagyot szólni a hazai pénztáraknál – a globális piacon sem hozott kiemelkedő eredményeket –, összességében viszont a brutális alakításoknak, és az utóbbi időszak legemlékezetesebb főcímzenéjének köszönhetően a Mélyütés jóval a sportfilmes átlagszint fölé ér, és akár még a díjszezonban is esélyes lehet.
Mélyütés (Southpaw) – színes, amerikai filmdráma, 124 perc – 7/10
