Dr. P. kiváló zenész hírében állt, hosszú évekig énekes volt, majd tanár lett a helyi zeneiskolában. Itt, a diákjaival való kapcsolatában mutatkoztak meg betegségének első különös jelei. Előfordult, hogy amikor egy diákja jelentkezett nála, dr. P. nem ismerte meg; pontosabban nem ismerte fel az arcát. Ahogy a diák megszólalt, dr. P. rögtön ráismert a hangjáról. Egyre több ilyen incidens történt, ami zavart és félelmet, kínos és gyakran komikus helyzeteket szült. Mert egy idő után már nemcsak arról volt szó, hogy dr. P. nem ismeri föl az arcokat, hanem arcot látott ott is, ahol nem volt: az utcán sétálva barátságosan megsimogatta a tűzcsapok tetejét és a parkolóórákat, mert azt hitte róluk, hogy gyerekfejek; kedvesen szólongatta a bútorok faragott gombjait, és csodálkozott, hogy azok nem válaszolnak. Először mindenki csak nevetett ezeken a furcsa tévedéseken, dr. P.-t is beleértve. Hiszen világéletében csalafinta volt a humora, és szerette a zen-szerű tréfákat és paradoxonokat. Zenei képességei töretlenül érvényesütek, és csöppet sem érezte magát betegnek; sőt úgy vélte, sosem volt jobban. A tévedései pedig olyan groteszknek – és olyan eredetinek – tűntek, hogy aligha lehettek komolyak, vagy utalhattak bármi komoly bajra. A gondolat, hogy esetleg „valami probléma van”, csak három év múlva merült fel, amikor dr. P.-ről kiderült, hogy cukorbeteg. Mivel ő is tudta, hogy a cukorbetegség befolyásolhatja a látását, elment egy szemorvoshoz, aki megvizsgálta a szemét és alapos kórtörténetet készített. – A szemének semmi baja – jelentette ki az orvos. – Viszont az agya vizuális részeivel valami gond van. Ebben én sajnos nem tudok segíteni, menjen el egy neurológushoz. – Így került dr. P. hozzám.
Már találkozásunk első percében világosan láttam, hogy szokványos elmezavarnak nyoma sincs nála. Dr. P. rendkívül művelt, vonzó ember benyomását tette rám, aki szépen és folyékonyan, nagy fantáziával és humorral fejezi ki magát. Elképzelni sem tudtam, miért irányították a klinikánkra.
Mégis volt benne valami különös. Hozzám fordult, miközben beszélt, felém nézett, de valami hibádzott – csak azt volt nehéz meghatározni, micsoda. Lassan rájöttem, hogy a fülével fordul felém, nem pedig a szemével. Ahelyett, hogy nézne és a szokásos módon „érzékelne” engem, a szeme furcsán tapadt bizonyos testrészeimre – az orromra, a jobb fülemre, aztán hirtelen lesiklott az államra, majd fel a jobb szememre –, mintha csak ezeket az egyedi vonásokat regisztrálná (sőt vizsgálná), miközben nem látja az egész arcomat, változó arckifejezéseimet – tehát „engem” mint egészet. Akkor még nem értettem teljesen a helyzetet, csak annyit érzékeltem, hogy valami nyugtalanító idegenszerűség van a nézésében, valami hiba csúszott a nézés és az arckifejezés normális összjátékába. Látott engem, végigpásztázott a tekintetével, de mégis…
– Mi lehet a baj? – kérdeztem tőle végül.
– Tudtommal semmi – válaszolta mosolyogva –, de mások úgy vélik, valami gond van a szememmel.
– És maga nem tapasztalt látási zavarokat?
– Nem, így kifejezetten nem, de vannak néha furcsa tévedéseim.
Rövid időre kimentem a szobából, hogy a feleségével beszéljek. Mikor visszajöttem, dr. P. békésen ült az ablaknál, és nem annyira nézett, mint inkább figyelmesen hallgatott kifelé. – A forgalom – mondta –, az utca hangjai, a távoli vonatok … egyfajta szimfóniává állnak össze, nem igaz? Ismeri Honegger Pacific 231 című szerzeményét?
Micsoda elragadó ember, gondoltam magamban. Hogyan is lehetne bármi komoly baja? Megengedi-e, hogy megvizsgáljam?
– Hogyne, természetesen, Mr. Sacks.
Feszültségemet, és talán az övét is, a neurológiai vizsgálat megnyugtató rutinjával próbáltam levezetni – izomerő, koordináció, reflexek, tónus. … Az első különös élményben akkor volt részem, mikor a reflexeit vizsgáltam, melyek enyhén abnormálisak voltak a bal oldalon. A vizsgálathoz lehúztam a bal cipőjét és egy kulccsal megcsiklandoztam a talpát – ami a reflexvizsgálat egyik jelentéktelennek tűnő, de elmaradhatatlan módszere. Azután kis türelmet kértem, míg összeszerelem a pupillalámpámat, és mondtam, hogy addig nyugodtan vegye föl a cipőjét. Legnagyobb meglepetésemre az egy perc múlva még mindig nem volt rajta.
– Segíthetek? – kérdeztem.
– Kinek segíthet? Miben?
– Magának, felvenni a cipőjét.
– Ó – szólalt meg –, a cipőt el is felejtettem. – Majd suttogva hozzátette: – Cipő? Cipő? – Zavartnak tűnt.
– A cipője – ismételtem. – Talán, ha felvenné…
Továbbra is lefelé nézett, bár nem a cipőre; intenzíven, de célt tévesztve összpontosított. Végül a tekintete megállapodott a saját lábfején: – Ez itt a cipőm, igaz?
Rosszul hallottam? Vagy ő lát rosszul?
– A szemem – kezdte magyarázólag, majd megérintette a lábfejét. – Ez a cipőm, ugye?
– Nem, az a lába. Ott van a cipője.
– Ó, azt hittem, az ott a lábam.
Viccelt vajon? Vagy megőrült? Talán vak? Ha ez egy a „furcsa tévedései” közül, akkor ez a legfurcsább tévedés, amellyel valaha csak
Hogy elkerüljük a további bonyodalmakat, segítettem neki fölvenni a cipőjét (a lábát). Dr. P. mindeközben nyugodtnak és szenvtelennek látszott, sőt talán még szórakoztatta is a dolog. Elvégeztem a vizsgálat hátralevő részét. A látásélessége teljesen jó volt: könnyedén meglátott egy gombostűt a padlón, bár ha a tűt a bal oldalán tettem le, nem mindig vette észre.
Jól látott, de vajon mit? Kinyitottam egy National Geographic magazint, és kértem, mesélje el, hogy mit lát a képeken.
Nagyon érdekes válaszokat adott. A tekintete egyik tárgyról a másikra cikázott, miközben feltérképezte a legapróbb részleteket és az egyéni sajátosságokat, ahogyan az én arcommal is tette. Egy feltűnő szín, tónus vagy forma azonnal lekötötte a figyelmét, és ezeket azonnal kommentálta is – de a látvány egészét egyetlen esetben sem fogta föl. Az egészet nem látta, csupán a részeket, amelyeket úgy érzékelt, mint egy radarképernyőn a jeleket. A kép egészével sosem került kapcsolatba – sohasem nézett szembe, úgymond, a kép fiziognómiájával. Fogalma sem volt róla, hogy egy tájképet lát, vagy pedig egy jelenetet.
Megmutattam neki a címlapfotót, amely egyenletesen elterülő dűnesort ábrázolt a Szaharában.
– Mit lát ezen a képen? – kérdeztem.
– Egy folyót – felelte. – Meg egy kis vendégházat, amelynek a terasza a víz
fölé nyúlik. Emberek ebédelnek a teraszon. Itt-ott színes napernyőket látok. – A címlap felett a semmibe nézett, ha ezt egyáltalán „nézésnek” lehetett nevezni, és nemlétező részleteket talált ki, mintha a tényleges kép egyhangúsága ösztökélte volna arra, hogy odaképzelje a folyót, a teraszt, a színes napernyőket.
Valószínűleg nem tudtam kellően palástolni döbbenetemet, ő viszont láthatóan meg volt elégedve a teljesítményével. Halvány mosoly ült ki az arcára. Azt is egyértelművé tette, hogy számára a vizsgálat befejeződött, mert körülnézve a kalapját kezdte keresni. Kinyújtotta karját, és megfogta a felesége fejét. Próbálta megemelni, és a fejére tenni. Kalapnak nézte a saját feleségét! Az asszony még csak meg sem lepődött, látszott, hogy hozzá van szokva az efféle dolgokhoz.
Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét – és más orvosi történetek
Park Könyvkiadó, 2015.
