Heller Ágnes filozófus és Feitl István,a Politikatörténeti Alapítvány és Intézet (PTI) főigazgató-helyettese
Fotó: PTI
“A történetírás, ha elveti azt a régi nézetet, hogy az istenség egy kiválasztott személynek alárendeli a nép akaratát, egyetlen lépést sem tehet anélkül, hogy ellentmondásokba ne keveredjék; választania kell tehát: vagy visszatér az előbbi hithez, mely szerint az istenség közvetlenül részt vesz az emberiség ügyeiben; vagy határozottan megmagyarázza azt a történelmi eseményeket előidéző erőt, amelyet hatalomnak neveznek”. Tolsztoj fenti kijelentése lényeges változásra hívja fel a figyelmet – az emberiség a felvilágosodás korában „kézbe vette” saját sorsának intézését.
A nők elszenvedik a történelmet
Ez egyben a történelmi regényt is életre hívta: Heller Ágnes szerint a francia forradalom után terjedt csak el egy olyan haladáshit, amely úgy láttatja, hogy a világ fejlődése – ha zökkenőkkel is – előrefelé halad. A történelmi megrázkódtatások elmúltával mindig egy magasabb szintre lépünk, jobb állapotot érünk el. A klasszikus történelmi regény ezt az optimizmust tükrözi.
A modernitás óta született regények ideje beazonosítható: a leírásokból rájöhetünk, hogy a történet hol és mikor játszódik – míg korábban az időtlenség vagy állandóság érzése volt erősebb. A regények középpontjában azonban a hagyományos történelemkutatás felfogásának megfelelően a „nagy események” állnak – az erőszak, a háború. A „történelem alakítóit”, a hadvezéreket és államférfiakat helyezik előtérbe. Egyáltalán: a hősei férfiak, míg a nők a történelmet nem alakítják, legfeljebb elszenvedik. A Háború és békében például a 19. századi történelmi regényekre jellemzően erős a szerelmi szál, a magánélet ábrázolása. A napóleoni háborúk, a korabeli moszkvai bálokkal, operával, dorbézolásokkal, párbajokkal, a vidéki birtokra tett utazásokkal tarkított arisztokrata világ a cselekmény háttere.
A Háború és béke első fejezetei 1865-ben jelentek meg, a Russzkij Vesztnyik folytatásokban közölte 1869-ig. Azóta – de még a klasszikus történelmi regények korában – az arányok változtak: a történelem néha odáig ment, hogy kezdte kiszorítani a sztorit. Merle Francia história sorozatánál például egy író munkásságán belül sűrűsödik össze: ahogy a Siorac család egyszerű vidéki nemesből egyre közelebb kerül a királyi udvarhoz, úgy kapunk egyre többet a francia és európai nagypolitikából, és egyre kevesebbet a szoknyavadászatból és a nemesi élet leírásából.
Rálátás a nagybetűs történelemre
Mindebben nyilván az is szerepet játszik, hogy minél bővebbek a történeti ismereteink, annál nehezebb a meseszövés. Lépten-nyomon kemény tényekbe botlunk, amelyet illő tiszteletben tartani. Bár a látványos áttörés már ezen a téren is megvolt, mikor Tarantino egy amerikai-zsidó speciális egységgel mészároltatta le a náci vezérkart – Hitlerrel az élen – Párizsban, 1944-ben.
A történelmi regénynek, történelmi filmnek szereplői közt mindig ott találjuk a történelmi alakokat. Tolsztoj regényénél maradva: megjelenik előttünk Napóleon és Kutuzov, a szereplők viszonyulnak hozzájuk: Napóleon nem lehet fikció: meg kell felelnie annak a képnek, amely történeti forrásokkal igazolható: nem veszthet csatát Austerlitznél és nem nyerhet Waterloonál. Kutuzov sem vállalhatja fel a nyílt összecsapást a francia sereggel. Ám a cselekmény fiktív szereplők körül forog, akiknek rálátásuk van e személyekre, és rajtuk keresztül a nagybetűs történelemre. Mellettük megjelennek a „nép gyermekei” is – mint az orosz paraszt. Szinte mindig pozitív karakterként, az életerőt, a természetességet, a haza gyökereit képviselik.
A posztmodern történelmi regény felmondja e szabályokat. Nem érdekli a nagypolitika, ahogy a posztmodern történetírás is a nagy narratívák halálát hirdeti. A posztmodern írókat – és történészeket – jobban érdeklik a történelem kis epizódjai, egy gyilkosság egy apátságban, egy választási küzdelem háttere, egy városka felbolydulása, a papírpénz megjelenése. A történelmi regény átveszi a „történelem alulnézetből” pesrpektíváját. Az eseményeknél fontosabb kérdés, hogyan élték meg azt a korszak szereplői. Ugyanakkor továbbra sem vetik el az erőszakot, hiszen ez tartja fenn a cselekmény feszültségét.
Van, ami nem változik
Ám ez már másfajta erőszak: nem hadseregek csapnak össze, legfeljebb polgárok. Elszenvedői nők, vallási vagy etnikai kisebbségek, ártatlanok. Ez az erőszak értelmetlen, nem valami nemes célt szolgál. A hősök is közemberek – tudósok, üzletemberek, boszorkányok, papok. A nép pedig immár nem idealizált, hanem olyan, amilyen, sőt kicsit rosszabb annál: a 20. század végétől a tömeget gyakran tudatlannak, befolyásolhatónak, erőszakosnak festik le. A nép követel, felemel és meggyűlöl, gyilkol.
Egyvalami azonban nem változik: a történelmi regényben önmagunkra ismerhetünk. Ezt Lukács György „szükségszerű anakronizmusnak” nevezte, arra utalva, hogy a szerző egyszerűen nem tud kilépni saját korából. Tapasztalatai, problémafelvetései a jelenből származnak, ezt hurcolja magával a múltba is. A szerzőt az inspirálja, hogy a saját korának dilemmáit a múlt színpadán játssza el. Éppen ez az állandóság áll a történelmi regények, filmek karakterének változása mögött. A 20. század második felére megdőlt az emberiség fejlődésébe vetett hit: olyan történelmi tapasztalatok gyűltek össze, hogy a nagy eszmék győzelme az ellenkezőjét hozza annak, amit ígért, illetve a nagy remények beteljesületlenek maradtak. Ha csalódtunk, elbizonytalanodtunk a modernitásban, a történelmi regények és filmek világa sem nézhet ki másképp.
