A téma kapcsán vélhetően mindenkiben az merül fel legelső kérdésként, miért választják a nők az erőszakot, miért csatlakoznak olyan radikális szervezetekhez, amelyek naponta követnek el támadásokat katonai támaszpontok, rendőrségi intézmények vagy akár civilek ellen. Nagyjából a következő magyarázatok adhatók a fenti kérdésre:
- bosszú a közeli családtagok haláláért;
- megváltás elnyerése a múltbéli bűnökért,
- a mártíromság, mint vonzó vezeklési lehetőség;
- kapcsolat egy felkelővel vagy dzsihádistával;
- tiszteletre törekvés a közösségen belül például azért, hogy megmutassák, a nők ugyanolyan elkötelezettek az ügy iránt, mint a férfiak;
- nemi erőszak elszenvedése
- vagy elrablás.
A fegyveres csoportokhoz csatlakozó nők nem feltétlenül pszichológiai okok miatt lépnek be, hanem a társadalmi-gazdasági körülmények vagy az ország helyzete – például háborús állapot vagy állami elnyomás – miatt.
Egy férj nélkül maradt nő Afrikában rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van. Nemcsak anyagi értelemben, hanem a fizikai biztonság tekintetében is. A radikális szervezetek pedig rájöttek, hogy minél több nőt tudnak a soraikban, annál sikeresebbek lehetnek. Malitól egészen Afrika szarváig bevett pénzszerzési szokássá vált, hogy a dzsihádista csoportok egy-egy falu lerohanása után összegyűjtik a fiatal nőket, lányokat, majd a táboraikba hurcolják őket. Ez kiváló alkupozíciót eredményez számukra, hiszen így a hozzátartozóktól – vagy akár az ország kormányától is – váltságdíjat kérhetnek. Egyes esetekben ugyanis olyan sajtónyilvánosságot és nemzetközi érdeklődést vált ki némelyik eset, hogy presztízsveszteség lenne nem segíteni állami szinten.
Női dzsihádisták
Miután valaki nőként önkéntes vagy kényszerített módon bekerül a terrorcsoportok táborába, nem sok választása marad: ha nincs katonaférje, muszáj valakihez hozzámennie. Ennek kapcsán egy 16 éves túlélő így nyilatkozott:
Néhány lány önként ment hozzá a harcosokhoz, néhányan élelemért. Akik pedig visszautasították ezt, azokat megölték vagy megverték.
A nők jelenléte a csoporton belül értékes ösztönzővé válik a férfi harcosok és a potenciális újoncok számára. Bekerülés után azonnal feladatokat kapnak: ha harci tevékenységben fognak részt venni, akkor fegyverhasználati kiképzésben részesülnek, megtanulják, hogyan kell rögtönzött robbanóeszközöket összeszerelni, vagy akár a kémkedés fortélyait sajátítják el. Jellemzően ötféle kategóriába sorolhatók a harcokban aktív szerepet vállaló nők.
- A logisztikusoknak az a feladatuk, hogy a különböző terrorista sejtek között gördülékenyen áramoljanak az illegális szerek, a fegyverszállítmányok és a pénz.
- A toborzók azért felelnek, hogy minél több fiatal lányt csábítsanak a csoportokhoz, legfőképp a rokoni vagy ismerősi szálakat kihasználva.
- Az is bevett gyakorlattá vált, hogy menekülttáborokban hirdetik a biztos megélhetés és ideális házasság alternatívájaként a csatlakozás lehetőségét: több eset tanúskodik róla, hogy előre leforgatott propagandavideókat mutatnak a potenciális csatlakozóknak, amelyeken bőséges termést, kövér szarvasmarhákat és áruban bővelkedő piacokat mutatnak be.
- Az öngyilkos merénylők a nem ritkán több tucat halálos áldozattal járó támadásokat hajtják végre,
- míg az operatív vezetők és harcosok a konfliktusok fegyveres résztvevői.
Az öngyilkos elkövetők többsége özvegy, de gyakran fordul elő az is, hogy egy-egy házaspár vállalja a küldetést. Kivételes esetekben a nők politikai szerepet is betölthetnek – a csoport stratégiai gondolkodóiként vagy a terrorista sejtek magas rangú vezetőiként.
Cselédek, anyák, szexrabszolgák
Ha pedig ház körüli vagy anyai, gondoskodói szerepkört szánnak nekik, akkor a táborban már régebb óta jelen lévő női közösség soraiba kell integrálódniuk. A legrosszabb sorsra valószínűleg azok a keresztények számíthatnak, akik nem akarnak áttérni az iszlám vallásra, továbbá azok, akik muszlim létükre olyan, a nyugati világhoz köthető nemzetközi szervezeteknél dolgoznak, mint az ENSZ vagy a Vöröskereszt. A nigériai Boko Haram dzsihádista szervezet 2018 őszén például azért végzett a Nemzetközi Vöröskereszt két munkatársával, mert muszlim nő létükre együttműködtek a csoport ellen harcoló állami hadsereggel. Tettüket hitelhagyásnak és jóvátehetetlennek minősítették, így még arra sem voltak méltók, hogy rabszolgaként szolgáljanak a radikális csoportban.
A cselédként, szolgaként instrumentalizált nőknek jellemzően a főzés, a mosás és a takarítás a feladatuk. Az emberkereskedelemmel szorosan összenőtt szexuális kizsákmányolás is szintén égető probléma a táborokban – a fiatal lányoknak egy nap akár több alkalommal és több személlyel is erőszakot kell átélnie. Ez nemcsak fizikai fájdalommal jár, de mentális megtöréshez is vezet.
Meggyőződés vagy túlélési alternatíva?
A fentieket összegezve elmondható, hogy több okra vezethető vissza, miért is csatlakozik egy nő a radikális fegyveres csoportokhoz. Amikor a Boko Haram még csak egy elit- és kormányellenes felkelőszervezet volt, sok fiatal nő azért csatlakozott, mert a csoport lehetőséget kínált arra, hogy oktatásban részesüljenek. Ekkor ugyanis a Mohammed Juszuf vezette Boko Haram lényegében egy hangzatos iszlamista mozgalom volt, amely arra szólította fel az embereket, hogy tanuljanak többet a Koránról és a tiszta, eredeti iszlám tanokról, gyakorlatokról. Ezzel párhuzamosan akadnak olyanok is, akik nem a csoport ideológiai és politikai meggyőződésének támogatása miatt csatlakoznak, hanem egyszerűen egy olyan mikrogazdasági gépezetnek látják a szervezeteket, ahol garantált a megélhetésük. Északkelet-Nigériában a nők többnyire nem voltak képesek elmenekülni a fegyveres konfliktusok és a harcosok brutalitása elől. Mégis, hogy „felszabadítsák” magukat, illetve a családjukat mentesítsék a terhektől, katonafeleséggé váltak, hogy biztonságot és védelmet kapjanak. Olyan országrészeken, ahol az állam nem tudja az autoritását gyakorolni, és helyette különféle lázadó vagy terrorista csoportok dominálnak, nem sok választás marad a nők számára. A csatlakozás tehát sok esetben az egyetlen kiút a nyomorból és a szenvedésből.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi lesz azokkal a lányokkal, asszonyokkal, aki vagy megszöknek a dzsihádista táborokból, vagy kimenekítik őket. A válasz nem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnhet. Egyrészt a közösségek nagyon ritkán fogadják vissza a terrorcsoportok kötelékében harcolókat, másrészt azok a nők, akik egy radikális iszlamista katonától lettek terhesek – és akár gyermekkel térnek vissza –, nagyon nehezen találnak maguknak új párt. Úgy vélik, a lányokon olyan szégyenfolt ez, amit sosem tudnak lemosni magukról. Ezért jellemzően az történik, hogy a saját családból, rokoni kötelékből való kihullás után inkább visszatérnek a nemzetközi szervezetek által működtetett reintegrációs központokba, ahol olyan nőkkel, leányanyákkal lehetnek együtt, akik ugyanazokon a borzalmakon mentek keresztül.
Összességében azonban az tapasztalható, hogy csak nagyon kevés afrikai nőrablás éri el a nemzetközi sajtó ingerküszöbét. Ez azért probléma, mert ahogy a 2014-es chiboki eset kapcsán is láthattuk, csupán azután került a nemzetközi érdeklődés fókuszába az elrabolt lányok ügye, amikor Michelle Obama, Kim Kardashian és még Ferenc pápa is csatlakozott a #BringBackOurGirls hashtagkampányhoz. Összegezve elmondható, hogy a dzsihádizmus által érintett országoknak sokkal több figyelmet kellene szentelniük a kimentett vagy megszökött nők mentális és pszichológiai támogatására, a társadalmi és munkaerő-piaci reintegrációjukra. Ők ugyanis az afrikai családok origói, így a sorsuk szorosan összefonódik a kontinens jövőjével is.
A cikk szerzője Tóth Klaudia, a Migrációkutató Intézet kutatója
