Az Andamán-tengeren és a Bengáli-öbölben átkelő rohingja menekültek számának meredek emelkedése a kisebbség kilátástalan helyzetét tükrözi az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint. Több mint 3 500 rohingja menekült kísérelte meg a veszélyes tengeri átkelést 2022-ben, ami 360 százalékos növekedés az előző évhez képest, amikor 700 ember tette meg a tengeri utat. A menekültek 45 százaléka nő és gyermek volt.
Az UNHCR adatai szerint 2022-ben legalább 348 ember vesztette életét, vagy tűnt el a tengeren, így 2014 óta ez volt az egyik leghalálosabb év ezen a tengeri migrációs útvonalon. 2023 januárjában már csaknem 300 ember érkezett az Andamán-tengeren keresztül Malajziába és Indonéziába. Többségük Indonéziába, ahol a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) és az UNHCR szorosan együttműködik a hatóságokkal és a civil szervezetekkel azért, hogy megkönnyítse a segítségkérők hozzáférését az alapvető szolgáltatásokhoz.
Az andamán-tengeri menekültválságot napjaink délkelet-ázsiai történelmének legszégyentelibb folyamata, a buddhista többségű Mianmarban élő muszlim kisebbség, a rohingják üldözése táplálja, akik a tengeri migrációs útvonalon keresztül próbálnak menedékhez jutni Bangladesben, Malajziában, Indonéziában vagy Thaiföldön. A rohingja etnikum lélekszámát 1 és 1,5 millió közé teszik, ám ez csupán becslés, mivel a mianmari népszámlálások során csak az elismert etnikumokat veszik figyelembe. Ők pedig mintha nem is léteznének:
Egyes településeken születésszabályozással igyekeznek csökkenteni az ország legnagyobb lélekszámú muszlim kisebbségének népességnövekedését. A rohingja-ellenesség nem csupán vallási és történelmi, de nemzetpolitikai és belpolitikai okokra is visszavezethető. A mianmari társadalom többsége betolakodóként tekint rájuk, és úgy véli, Bangladesben lenne a helyük. A rohingják számának pontos becslését nehezíti, hogy a népcsoport tagjai jelentős számban élnek Bangladesben és más délkelet-ázsiai országokban.
A folyamat kezdetét 2015 tavaszára teszik, amikor nyolcezer ember, többségében rohingják és bangladesiek jelentek meg csónakokban az Andamán-tengeren. A politika azonban akkor reagált a válságra először, amikor az év május 1-jén Dél-Thaiföldön harminc bevándorló holttestét rejtő tömegsírt tártak fel. Kevéssel ezután ötven thai rendőrt vontak eljárás alá az embercsempészekkel való összejátszás gyanújával. A miniszterelnök elrendelte az illegális migránstáborok felkutatását és felszámolását.
A buddhista Thaiföld a folyamatban tranzitszerepet játszik: azokat a rohingjákat, akik sikeresen kikötnek a partjainál, a csempészek a dzsungelen át – természetesen díjazás fejében – a muszlim többségű Malajziába segítik átjutni. Ez a vallási ellentét súlyos problémát okoz a rohingja közösség számára Mianmarban és Thaiföldön is – egyes településeken a helyi buddhista papság is a rohingják elleni megtorlásra buzdítja a lakosságot.
A tengeri útvonalon kialakult krízis akkor terebélyesedett valódi, nemzetközi visszhangot kiváltó regionális válsággá, amikor a thai, a maláj és az indonéz hatóságok feltartóztatták, majd visszafordították a tengeren hányódó csónakokat. Ennek következménye hatezer, akár hetekre a vízen rekedt ember lett, akiknek egy részét a nemzetközi visszhangra tekintettel kimentettek előbb egy indonéz, majd egy közös keresési és mentési művelet során. (Töredéküknek pedig, mivel közel volt a parthoz, és képesek volt rá, sikerült kiúszni.)
Május 20-án a három legérintettebb ország miniszterei találkoztak a helyzet megvitatása céljából, ám a megállapodásból Thaiföld kimaradt. Malajzia és Indonézia viszont megfogadta, hogy befejezik a visszakényszerítéseket azzal a feltétellel, hogy a nemzetközi közösség egy éven belül le- vagy hazatelepíti a menekülőket. A kezdeményezést leginkább Katar, Szaúd-Arábia, Japán, Törökország, Gambia és az Egyesült Államok fogadta kedvezően. Ausztrália 4,7 millió ausztrál dollárt ajánlott fel segítségként, ám a letelepítéstől – hűen szigorú migrációs politikájához – elzárkózott.
Május 26-án újabb 140 migráns holttestére bukkantak, ezúttal egy malajziai tömegsírban. Három nappal később tizenöt ország és egyes nemzetközi szervezetek részvételével rendeztek konferenciát, ahol rögzítették: a válságot átfogó terv alapján szükséges kezelni, ideértve a kiváltó okokat.
Márpedig a kiváltó okok kezelése a rohingják esetében lehetetlennek tűnik. Ennek egyik oka, hogy a krízis kirobbanásakor halványan táplált azon remény, hogy hontalan státuszuk és emberi jogaik súlyos sérelme – a mianmari demokratizálódási folyamatot szimpátiával figyelő államok nyomására – megszűnik, a katonai junta hatalomátvétele nyomán teljesen szertefoszlott.
A rohingják szisztematikus üldözése és társadalmi kirekesztése hosszú évtizedekre nyúlik vissza. 1962-ben megfosztották a közösséget jogaiktól, szűkítették oktatási és gazdasági lehetőségeiket, majd 1982-ben elvesztették állampolgárságukat és hontalanokká váltak. Az etnikai kisebbség üldözése négy hullámban történt az elmúlt hatvan évben, minden alkalommal többtízezer rohingja menekült el Mianmarból. A másik ok, hogy a népcsoport Dél- és Délkelet-Ázsia minden államában diszkriminációt szenved el.
Az érkezők száma az elmúlt években hullámzást mutatott, ám a koronavírus-járvány után felerősödni látszik: a 2021-es 633 után 2022-ben 900 Malajziába irregulárisan belépő rohingját regisztráltak. A Szabad Ázsia Rádió szerint körülbelül az egyharmaduknak sikerül az országban maradni, a többieket letartóztatják vagy meghalnak.
Különösen nehéz gátat szabni az ellenük való hatósági fellépésnek annak tükrében, hogy a térség érintett államai közül egyik sem írta alá a menekültekről szóló 1951-es Genfi Egyezményt, így oltalomban való részesedésükre nincs esély. Az ügyükben folytatott párbeszéd nem intézményes – pedig a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) keretei megfelelőek lennének rá –, ellenben ad hoc jellegű és ritka. Az ENSZ – Magyarország által is támogatott – Menekültügyi Paktumját és – Magyarország által ellenzett – Migrációs Paktumját a térség országainak többsége aláírta ugyan, de ezek hatása a válság kezelésére egyelőre nem mutatható ki.
Jelentős mérföldkő az emberkereskedelem, különösen a nők és gyermekek kereskedelme elleni ASEAN-egyezmény (ACTIP) aláírása, mely 2017 márciusa óta van életben, valamint az ahhoz kapcsolódó boholi munkaterv kidolgozása, ám az ASEAN erőforrások híján nem tudja biztosítani ezek hatékony végrehajtásához szükséges segítséget. Megemlítendő viszont a Bali Folyamat szerepe. Ez 2002-ben jött létre, Indonézia és Ausztrália vezetésével, és ma már 45 tagországot, négy nemzetközi ügynökséget, 18 megfigyelő országot és kilenc megfigyelő ügynökséget foglal magába. A válságra adott közvetlen válaszként a Bali Folyamat egy új vészhelyzeti reagálási, úgynevezett konzultációs mechanizmust és egy operatív munkacsoportot hozott létre. E mechanizmusok célja „a különböző nemzeti megközelítések egységesítése, a korai előrejelző képességek fejlesztése és az intézkedések összehangolása.” Az önkéntes mechanizmus célja, hogy általa egy újabb válságra hatékony reakciók szülessenek. Elindításának három feltétele van:
- a körülményeknek az illegális migrációval, az embercsempészettel vagy az emberkereskedelemmel kell összefüggésben állniuk;
- egynél több tagállam kell érintett legyen;
- a súlyosan érintett országok a Bali Folyamat tagjai kell legyenek.
A válság megoldásában meghatározó szerepe van a Mianmar elleni hatékony nemzetközi fellépésnek, a Bangladesnek nyújtott pénzügyi támogatásoknak, valamint a célországoknak biztosított anyagi és jogi segítségnek is. Az ENSZ szakértői úgy vélik, a nemzetközi közösségnek sürgősen meg kell tagadnia a mianmari kormányzat legitimitását, és tagállami koalíciókat kell létrehoznia az összehangolt szankciócsomag érvényesítésére Mianmarral szemben.
A katonai junta a 2021-es hatalomátvételét követően szüntelen erőszakot szabadított az ország lakosságára, széleskörű humanitárius, emberi jogi és gazdasági válságot teremtve, mely ismét a társadalom perifériájára és az üldöztetés középpontjába taszította a rohingja közösséget. 2021 februárja óta megnőtt a Mianmart elhagyó rohingja menekültek száma, akiket a fogadóországokban tapasztalt körülmények és bánásmód további menekülésre kényszerít. Ugyanakkor az elmúlt két évben kialakult válsághelyzet miatt az állampolgárok is egyre nagyobb számban hagyják el Mianmart,
A nemzetközi szervezetek kapacitásai a megfelelő támogatás hiányában limitáltak – 2020 óta Malajziában, Indonéziában és Thaiföldön mindössze háromezer rohingján segített közvetlenül az IOM. Ezzel egy időben azonban a sebezhető menekültek az emberkereskedelem és embercsempészet, továbbá szexuális erőszak és kizsákmányolás áldozataivá válnak a nemzetközi védelem hiányában. Habár Európából távolinak tűnik az Andamán-tengeren kialakult migrációs krízis, rávilágít a nemzetközi közösség erőforrásainak és eszközeinek szűkösségére.
Kovács Blanka junior kutató
Vargha Márk vezető elemző
Migrációkutató Intézet
