Félszáz év magány
Az egykori brit gyarmat 1948-ban vívta ki függetlenségét, de 1962-től csaknem kerek fél évszázadon át katonai diktatúrát nyögött az ország. Előbb egy puccs nyomán Ne Vin tábornok nyomta el a ma 54 milliós népét, miközben csillagjósokra – és álmaira – hallgatva vezette (félre) birodalmát. Utódja, Than Sve – akit a háta mögött „ranguni mészárosként” emlegettek – döntött arról, hogy hazáját „átkereszteli”, a fővárost pedig 2005-től a mindmáig legfontosabb és legnépesebb tengerparti nagyvárosból, Rangunból (ma: Jangon) az ország közepén építendő – máig félig üres, de „jobban védhető” – Najpjidóba (Nepjida) helyezi át.
A rigorózus rezsim egyre inkább elszigetelődött, magára maradt, külső gazdasági nyomás fojtogatta. A (fél)fordulat éppen tíz esztendeje következett be. A hatalomba kapaszkodó katonák ekkortól a külső szankciók miatt is kénytelen-kelletlen engedtek a rezsim acélpántjain. Addig a békés ellenállás vezéralakjaként kitűnt Aung Szan Szú Csí asszonyt vagy 15 évig hol börtönbe, hol házi őrizetbe vezényelték, de a követőivel szemben is vaskézzel jártak el. Amikor engedték, hogy ő és pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért induljon a választásokon, mindig tarolt. Elsőre simán megpuccsolták, aztán igyekeztek megalkudni vele.
Katonás rendben megteremtették civilbe öltöztetett pártjukat – mindhiába. Ez a groteszk módon Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártjának (USDP) nevezett erő nem váltotta be a parancsba kapott reményeket. A vezérkar, hatalmi pozícióinak körülbástyázására, már 2008-ban új alkotmányt adományozott az országnak, amitől alapvető befolyásának megőrzését várta el. Ennek jegyében nem válhat az ország irányítójává olyan személy, akinek külföldi állampolgár a közvetlen családtagja. Ezt a kényszerzubbonyt kifejezetten Szú Csí asszonyra szabták, akinek megözvegyüléséig brit volt a férje, és két fia máig Angliában él. A „Lady” ezt kicselezve létrehozatta magának az „államtanácsnoki” posztot, így a hátsó ülésről kormányozta az országot.
A hadsereg viszont a parlamenti helyek egynegyedét magának tartotta fönn. Ezzel – és kamupártjával – megakadályozhatja a kétharmados többség létrejöttét.
Ebben élen járt egy bizonyos Min Aung Hlaing, aki 2010-ben lett az egyesített vezérkar főnöke, mielőtt föllépett a legfelsőbb grádicsra. Épp egy évtizede, a résnyi nyitás esztendejében, mindössze 55-évesen ő lett a hadsereg főparancsnoka. A Rangunban született tábornok a korábbi főváros jogi egyetemén okult, majd harmadik nekifutásra fölvették a katonai akadémiára. Innentől emelkedett mind magasabbra, de mindvégig megmaradt csöndes, visszahúzódó, a sajtótól tartózkodó szürke eminenciásnak.
Volt a Különleges Műveletek Irodájának parancsnoka, felügyelte az etnikai kisebbségek lázongásai miatt mindig forró északi államokat, a kínai határ menti körzetet – az afganisztáni ópiumbarlangok fölfutásáig a világ herointermelését eluraló Aranyháromszög helyi szegleteit. Mint jogot is tanult vezető, szerepet kapott a „katonás” alkotmány megalkotásában. Viszont Szú Csí 2016-os elsöprő választási győzelmét követően egyre kényesebbé vált a tábornok és „a Lady” furcsa párjának együttműködése.
A generális és a gondviselés
A kettős hatalom egyensúlyozásában a főparancsnok – bár továbbra is tartózkodott a riporterek közvetlen társaságától –, fokozatosan politikai manipulátorrá érett. Egy ideig egyre aktívabban számolt be az Instagramon saját vezető köreinek tevékenységéről, itt számos követőre talált. Ezzel csak akkor állt le, amikor a buddhista többségű, nacionalista érzelmű lakosságtól „szavazatoptimalizálást” remélve, elkezdték kimunkálni a muszlim rohingya kisebbség kiszorítására irányuló műveleteket.
Az ország nyugati részére akár évszázadokkal ezelőtt betelepült vallási-etnikai népcsoportot szigorúan elnyomták, jogait manipulatív eszközökkel is korlátozták. 2016–17-ben falvaikat felégették, rengeteg nőt megerőszakoltak, kínzásokról, mérgezésekről, gyilkosságokról szivárogtak ki hírek. Ez elől legalább 730 ezer muszlim menekült el, és húzta meg magát a szomszédos (koldusszegény) Bangladesben.
A rohingyák elleni megtorlássorozatot egyértelműen a rangidős tábornok számlájára írják. Emiatt 2019-ben a washingtoni kormány Aung Hlaingot (és három társát) tiltó listára helyezte. A hágai Nemzetközi Bíróságon is eljárást kezdeményeztek ellene – háborús bűnök gyanújával.
Az atrocitások, a súlyos etnikai tisztogatások a korábban „békeangyalnak” tekintett Szú Csí asszony nemzetközi presztízsére is vaskos pöttyöket ejtettek. Külföldön megfosztották több kitüntetésétől, még Nobel-békedíjának megvonását is fölvetették. Odahaza viszont változatlanul megőrizte tekintélyét korábbi konok kiállásáért, békés küzdelméért, a katonákkal kötött óvatos alkujaiért, vagy az errefelé sem ritka nacionalista körökben azért, hogy a Nemzetközi Bíróságon külügyminiszterként igyekezett megvédeni a mianmari mundér becsületét.
Eközben a hadsereg egyre inkább kiterjesztette gazdasági hadállásait. Cégbirodalma „beásta magát” a jáde, rubin, más drágakövek és egyéb kincses nyersanyagok kitermelésébe, de a dohány- és söripartól a turizmuson át a bankszektorig kaszált. A főparancsnok élen járt: saját családjának is ügybuzgón gondját viselte. Neje és gyermekei is alaposan megtollasodtak, busásan jövedelmező „félhivatalos üzleteken”. A hitves egy gyártó és kereskedelmi cég élén áll, lányuk egy médiaprodukciós vállalkozást virágoztatott föl. A fiú egészségügyi bizniszekből, engedélyezésből és technológia-, valamint gyógyszerimport ügyletekből gyarapodott, sőt ma már egy fényes luxusüdülő központot is a magáénak mondhat Rangun mellett.
A (rang)idős tábornoknak persze gondolnia kellett valamennyiük jövőjére, hiszen idén júliusban tölti be a 65. életévét, amikor tisztségéről le kell(ene) mondania. Tán e helyett nézte ki magának az elnöki – vagy junta-vezéri – tisztséget. Aung Hlaing főparancsnokhoz méltó taktikai érzékkel választotta ki a február 1-jei puccs időzítését. Aznap kellett volna ugyanis összeülnie a novemberben Szú Csí és pártja elsöprő győzelmével megválasztott új parlamentnek. A sokat tapasztalt tábornokok úgy érezhették, hogy Szú Csí asszonyék rafinált lépéseikkel túljárhatnak az eszükön. A polgári erők netán fokozatosan elfoglalják a sereg politikai hadállásait, korlátozhatják befolyását.
A vezérkar attól tarthatott, hogy a demokratikus(abb) erők fölülírhatják az alkotmányt, így lekapnak pár csillagot a hatalmi váll-lapjaikról. A junta a puccs eszközéhez nyúlt. Kiváló alkalom, amikor a mesterséges főváros új törvényhozásába összegyűlő vezetőiket egy csapásra begyűjthetik. Így is tettek. A junta fölújította vádjait a tavaly novemberi (bizonyítatlan) választási csalásokról. Szú Csít és a formális államfőt nevetséges ürügyekkel letartóztatták, de számos hívük is hasonló sorsra jutott. A „Nagyasszonynál” illegálisan behozott walkie-talkiekat találtak, az elnök pedig tavaly áthágta az egészségügyi szabályokat – maszk nélkül kampányolt.
Államcsínytevők
A junta pár órán belül leváltotta az eddigi kormány összes tagját és az új, 11 fős vezetésbe menten nyolc tábornokot vezényelt. A nyugati világ azonnal tiltakozott az államcsíny, a demokrácia csorbítása, a választási eredmények megsemmisítése miatt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa – Moszkva és Peking dacos ellenállása miatt – csak „mélységes aggodalmát” fejezhette ki a mianmari események okán, és Szu Csíék szabadon bocsátását követelte.
A szűkebb térség országai – élükön Kínával – igen óvatosan Mianmar belügyének tekintik a puccsot. A pekingi propaganda-szócsövek pusztán „kormányváltásról” számoltak be. Mi tagadás, Kína étvágya alaposan megnőtt a gazdasági terjeszkedésére meghirdetett „egy öv, egy út” nemzetközi fejlesztési programja okán. A pekingi kormány jelentős beruházási programokat indított. A Burmával szomszédos déli Jünnan tartománya stratégiai fejlesztési terveibe illeszkedik, hogy vaskos infrastrukturális befektetésekkel létrehozzák a Kína–Mianmar gazdasági folyosót az indiai-óceáni kikötőkig.
A puccs talán csak annyiban különbözik az 1962-es és 1988-as korábbiaktól, hogy az elmúlt öt évben a demokratikus szellemet kieresztették a palackból. Az idősebbek emlékezetében még élesen élhet a majd’ 50 éves katonai rezsim, a fiatalok pedig az elmúlt évtized során már szabadabb levegőt szívhattak. A hétvégén is több tízezren tüntettek Rangunban és jó pár más városban. A junta hiába csapta le az internet-szolgáltatást, utcai korlátozásokat vezetett be, és jelentős erőket mozgósított a rend védelmére – mindhiába. A tömeg egyelőre nem lankadt, sőt gyarapodott. Szú Csí-ék szabadon bocsátását követelték, transzparenseiken nem kértek a diktatúrából.
A „szégyenlős” generális immár tévébeszédben hajtogatta az „elcsalt választások” vádját, amitől (szerinte ugyebár) a hadsereg – mint a törvényes rend védelmezője – mentené meg a demokráciát. Amikor ez is kevésnek bizonyult, hol vízágyút, hol könnygázt vagy gumilövedéket vetett be. Betiltotta a demonstrációkat – öt embernél több nem gyülekezhet az utcákon. Sőt, a legtöbb városban este 8-tól hajnali 4-ig kijárási tilalmat rendelt el. De a tüntetők elszántak.
A katonai junta most még óvatosan választásokat ígér. Szabadokat és igazságosakat. Majd. Miután befejeződött az általuk vélt tavalyi választási csalások alapos kivizsgálása. Ennek bizonyítékai egyelőre váratnak magukra. A tábornokok azon is földühödtek, hogy az Országos Választási Bizottság sem vette komolyan a szavazás tisztaságát megkérdőjelező kijelentéseiket. De a vezérkar mostantól aligha fogja sürgetni a jogszolgáltatási apparátus serény vizsgálatát.
A vezénylő tábornok gyaníthatóan a nyári 65. születésnapja után is posztján akar maradni. Ám a gazdaság jó ideje mélyrepülésben, a koronavírus-járvány is nyomasztja, ha pedig a puccs megtorlásául ismét szorítanák a külföldi szankciós hurkot, az fojtogatóvá válhat a lakosság amúgy is szegény többségének. Ami biztos: maradnak a katonák, maradnak a tüntetések – amíg tűrik, vagy meg nem törik őket. Minimum egy évig marad a szükségállapot. A burmaiaknak pedig maradnak a szűkös esztendők.
