Egyelőre senki sem pörög olyan fordulatszámon, hogy érezhető legyen a 2024-es európai parlamenti választás közelsége, de a kisebb jelekre is figyelőknek már most feltűnhet, hogy lassan elkezdődik a kampány.
Az EP-választás tétje önmagában nem csak az, hogy az egyes politikai tömörüléseknek hány képviselőjük lesz az Európai Parlamentben, bár ez sem jelentéktelen kérdés. Az EP úgynevezett társjogalkotó az Európai Unióban, így minden elfogadni tervezett jogszabály, illetve bármilyen más jellegű fontos döntés esetében szükség van arra, hogy azt az Európai Parlament is megszavazza.
A parlamenti választásokkal egy időben jár le a legfontosabb uniós vezetők mandátuma is. Ezeket egy ideje szándékoltan az EP mandátumához igazítják. Lejár az Európai Bizottság elnökének ötéves mandátuma, ahogy az Európai Tanács elnökének hivatali ideje is. Új elnököt kell választani az Európai Parlament élére is, mivel a félidőnél belépő Roberta Metsola két és fél éves ciklusa is véget ér. Szintén új embert kell találni az unió külügyi főképviselői posztjára.
Komoly helyezkedés várható tehát azért, hogy 2024-ben ki tud többséget szerezni az Európai Parlamentben. Közvetlen hatása ennek nem minden ügyben van. Az elnöki posztok közül az EP többségének szavazatára van szükség ahhoz, hogy megválasszák az Európai Bizottság és az Európai Parlament elnökeit, valamint magát az Európai Bizottságot is – annak minden biztosával együtt. Az Európai Tanács elnökét és a külügyi főképviselőt viszont az Európai Tanács, tehát a miniszterelnökök és államfők közössége jelöli ki és választja meg. Ennek ellenére eddig mindig egyetlen nagy csomagban kezelték a vezetőket, akik a pártcsaládok aktuális ereje alapján kerülhettek az egyes pozíciókba.
A 2019-es választáson a két nagy pártcsalád, az Európai Néppárt (EPP) és a Szocialisták és Demokraták elvesztette a közös abszolút többségét a parlamentben. Innentől már nem tudott egyedül ez a két nagy pártcsalád dönteni az unió legfontosabb ügyeiben. A döntések nagy részéhez legalább egy harmadik pártcsalád bevonására is szükség van, és ezzel talán a liberális Renew Europe nyert a legtöbbet. Egyrészt ehhez a családhoz csatlakozott Emmanuel Macronnak az addig EP-képviselők nélkül működő pártja, másrészt őket vonták be a legtöbb döntésbe is. Az Európai Tanácsban mostanra eleve a liberálisok adják a második legtöbb kormányfőt a Néppárt után, és a tanács elnöke is a liberális Charles Michel lett.
Az alapvető hatalmat viszont továbbra is az Európai Parlament legnagyobb pártcsaládja, az Európai Néppárt gyakorolja. Néppárti az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen, és a félidős cserénél néppárti lett az Európai Parlament elnöke is. A szocialisták jelenleg egyetlen vezető posztra adnak embert, ő Josep Borrell, az EU sokat kritizált külügyi főképviselője.
Az unión belüli harcokat alapvetően a pártcsaládok küzdelme határozza meg, de jelentős az intézmények közötti szembenállás is. Az EP az előző két választáson szerette volna elérni, hogy a parlament döntse el, ki legyen az Európai Bizottság elnöke. Erről most alapvetően a tanácsban döntenek a kormány- és államfők, de végül a parlamentnek is meg kell szavaznia a nevet, amit eléjük raknak. Az EP terve a csúcsjelölti rendszer volt, mely szerint minden pártcsalád megnevezi a maga jelöltjét a bizottság élére még a választás előtt, így az európai választópolgárok ennek ismeretében dönthetnek arról, ki vezesse Európa kormányát, a bizottságot.
Ez egyszer már sikerült: 2014-ben Jean-Claude Juncker volt az EPP csúcsjelöltje, és ő lett a bizottság elnöke is. Másodszorra már nem jött össze. A legtöbb mandátumot szerző EPP csúcsjelöltje Manfred Weber, a pártcsalád parlamenti frakciójának a vezetője volt, ám a kormányfők végül elvetették a nevét, amiben nagy szerepe volt Orbán Viktornak is, miután többször összecsaptak a kampányban Weberrel.
Az Európai Parlamentben kirobbant korrupciós botrány óta a szocialistáknak kifejezetten rosszul áll a szénája, de nem csak ezért szeretne valami mással próbálkozni az Európai Néppárt. Ez egy alapvetően centrista pártcsalád, ám mégis több dolog köti össze az EPP-t a másik nagyobb jobboldali pártcsaláddal – az Európai Konzervatívok és Reformistákkal, az ECR-rel –, mint a baloldallal.
Orbán Viktor már a 2019-es választás előtt arról beszélt, hogy bekövetkezhet az új jobboldal áttörése Európában. Végül nem ez történt, nem lett akkora a populista hullám, hogy elsodorhatta volna a régi elitet, de a miniszterelnök azóta is folyamatosan azon dolgozott, hogy összehozzon egy nagy szélsőjobboldali-populista frakciót az Európai Parlamentben, miután távozott az Európai Néppártból. Arról, hogy ez miért nem jött össze, itt írtunk részletesen.
A korábbi sikertelenség okai jelenleg is fennállnak. A különböző jobboldali pártcsaládokban alapvetően egymással versengő pártok vannak, amelyek nem szeretnék feladni a saját pártcsaládjukban megszerzett hatalmat. A legnagyobb konfliktust Oroszország megítélése jelenti, hiszen a Vlagyimir Putyin rendszeréhez való hozzáállásban alapvető törés mutatkozik a konzervatív, de atlantista ECR, valamint a populista, szélsőjobboldali, gyakran oroszbarát Identitás és Demokrácia (ID) között.
A közeledés viszont most a közép felől kezdődött el. Az elmúlt pár hónapban az Európai Néppárt vezetésének nagy része elutazott Rómába, hogy eltöltsön pár órát Giorgia Meloni társaságában. Az új olasz miniszterelnök kétféle megoldást is jelenthet az EPP számára. Egyrészt segíthet betölteni az űrt, amely Angela Merkel távozása után keletkezett, másrészt kapocs lehet az ECR pártcsalád felé. Meloni az ECR vezető politikusa, de alapvetően atlantista, oroszellenes vonalat visz, miközben visszafogottan viselkedik Brüsszelben. Ennek az okairól is írtunk már részletesen.
Meloni eleve egy olyan koalíciót kormányoz Olaszországban, amelynek a három pártja tagokat delegál az Európai Parlament három nagy pártcsaládjába. Silvio Berlusconi pártja a néppárthoz, Matteo Salvini Ligája az ID-hez, Meloni Fratellije pedig az ECR-hez tartozik. Bár hosszú távú következtetéseket Olaszországban fölösleges lenne levonni, de eddig működőképesnek tűnik a koalíció.
Az Európai Néppárt arra célozhat, hogy az ECR esetleg jobban szerepel a választásokon, mint korábban, így ketten együtt megszerezhetik a parlamenti többséget. Erre ugyan kevés esély van, de többekben az is felmerült, hogyha ketten nem lesznek elegek, még mindig ott a liberális-centrista Renew. Abban ugyan nem értenek egyet, hogy milyen Európát szeretnének, de ebben az esetben a valódi probléma nem is ez, hanem hogy vannak-e rivális pártok a pártcsaládokban. A francia Republikánusok párt az EPP tagja, Macron Reneszánsz koalíciója pedig a Renew-ban ül, de az ECR-ben nincs olyan releváns francia párt, ami lehetetlenné tenné a közeledést (a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés az ID-frakció tagja).
Lengyelországban már más a helyzet. A lengyel politikát az teszi külön érdekessé, hogy nincs igazán baloldali ellenzék. A kormánykoalíció legnagyobb pártja, a Jog és Igazságosság az ECR pártcsaládban ül, az ellenzék legfontosabb pártja, a Polgári Platform pedig az Európai Néppártban. Így ennek a két pártnak egy esetleges szövetség esetén együtt kéne politizálnia Európában.
Ez viszont 2024-ig még változhat, hiszen az idén parlamenti választás lesznek Lengyelországban, az ellenzéknek pedig reális esélye van a kormány leváltására.
Más országokban – Olaszországhoz hasonlóan – léteznek olyan kormánykoalíciók, amelyekben néppárti és ECR-tagok is részt vesznek. Ilyen például Csehország és Svédország is, az együttműködés tehát nem lehetetlen.
Orbán Viktor számára tehát akár örömteli is lehetne egy új jobboldali tömörülés létrejötte, de van vele egy probléma:
Orbán alapvetően az Európai Néppárttól jobbra lévő jobboldal összegyúrásán dolgozott – bár fontos megemlíteni, hogy a KDNP ott maradt az EPP-ben, és emiatt az uniós pénzek hazahozásáért felelős Navracsics Tibor is kereszténydemokrataként politizál már az Orbán-kormányban –, vagyis a terveiben nem volt benne a Néppárt, amelynek viszont kifejezetten fontos volt, hogy Meloni már az első tanácsülésén megszavazta: büntessék meg a magyar kormányt. Meloni ennek ellenére jó kapcsolatot ápol Orbán Viktorral, de a permanens pénzhiányban szenvedő Olaszországban mindig fontosabb lesz az, hogy jöjjön a pénz Brüsszelből.
A magyar miniszterelnök oroszbarát politikája a másik, amivel nem tudna mit kezdeni egy EPP-ECR tömörülés. Az itt ülő pártok jó része támogatja az Oroszország elleni uniós fellépést, sőt a keményvonalasok többsége is itt ül.
