Az ukrajnai háború első, villámháborús szakasza után Oroszország módszeresen törekedett a luhanszki és donyecki „népi köztársaságok” területének kibővítésére, ami ahhoz vezetett, hogy a nyáron az első világháborúra jellemző merev frontvonalak és tömeges tüzérségi párbajok zajlottak a frontvonalon. Bár a késő nyár és az ősz folyamán a déli szektorban az ukrán erők Herszon környékén jelentős áttörést értek el, ez a fajta anyagháború a mai napig zajlik a front egyes részein.
A háború legintenzívebb pillanataiban a brit RUSI kutatóintézet úgy becsülte, hogy az oroszok napi 20 000, az ukránok pedig napi 6000 gránátot lőttek ki, ami jól mutatta, hogy micsoda tartalékokra és ipari kapacitásokra van szükség a harcok intenzitásának fenntartása érdekében. Oroszország több szempontból jobban állt ebben a tüzérségi háborúban. Nemcsak azért, mert több ágyúval és lőszerrel rendelkezik, hanem azért is, mert a tartalékai is jelentősebbek voltak.
Nem véletlen, hogy
Az európai országok és az Egyesült Államok ennek megfelelően folyamatosan növelte az átadható eszközök számát. Ezek között voltak a régi szovjet rendszerek, amelyeket az ukránok már jól ismerek, de francia, német, és különböző amerikai tüzérségi eszközök is.
A nyugati rendszerek átadásával azonban egy új probléma is jelentkezett, mégpedig a lőszerek biztosítása. Amíg a szovjet/orosz tüzérségi eszközöknél a cső átmérője 152 milliméteres, addig a nyugati országok által használt ágyútarackok csövének átmérője 155 milliméter, ez pedig épp elég ahhoz, hogy ne legyen kompatibilis a két rendszer. Ennél fogva Ukrajnának a nyugati ágyúkkal egyetemben nagy számban lett szüksége nyugati lőszerekre is.
Pontos kimutatások nincsenek arról, hogy az egyes nyugati országok a tüzérségi eszközökhöz mennyi lőszert küldtek, de jó viszonyítási alapot ad, hogy a legnagyobb számban átadott amerikai M777-es tarackágyú mellé mit kaptak az ukránok. Washington november közepéig 142 darabot küldött ebből a modern, titánötvözet felhasználásával készült vontatott lövegből, amelyhez körülbelül egymillió gránátot is szállítottak. Kanada a négy darab M777-eséhez 25 000 gránátot küldött.
A hirtelen megugrott háborús felhasználás dilemma elé állította a nyugati országokat. Egyfelől Ukrajnának szüksége volt minden létező átadható készletre annak érdekében, hogy tartani tudja a lépést a támadó orosz erőkkel szemben, ugyanakkor
Ráadásul nemcsak a háborús tartalékok alacsonyak, de az ipari kapacitások is igen szerények, ha újragyártásról van szó. Mindkettőnek az elmúlt harminc év békéje az oka. A hidegháború vége óta nem volt olyan háború, amelyben a nyugati országoknak hasonló kihívással kellett volna szembenézniük. Afganisztánban vagy az Iszlám Állam elleni háborúban egyszerre legfeljebb néhány ütegre volt csak szükség, tűzpárbajokra nem került sor, mert az ellenfélnek nem volt tüzérsége. Ez egyben azt is jelentette, hogy a tartalékokat leapasztották a minimálisan szükséges szintre.
Mivel nem volt felhasználás, ezért a nyugati haditechnikai vállalatok fokozatosan leépítették gyártói kapacitásaikat. Volt, aki tönkrement, volt, aki összeolvadt a túlélés érdekében, mert az európai országok, Kanada és az USA alig vagy nem is rendelt tüzérségi gránátokat az elmúlt évtizedekben.
Így most az ukrán háború súlyos ellátási és utánpótlási kihívásokat jelent szinte mindenkinek: egyszerre kellene támogatni még éveken át Ukrajnát gránátokkal, feltölteni a hazai tartalékokat – magasabb szintre, mint a háború előtt –, és felfuttatni a termelést egy olyan helyzetben, amikor az egykori gyártósorok üzembe állítása is kihívás. Sajtóhírek szerint már az amerikai készletek is veszélyesen alacsony szinten vannak, amit alátámasztani látszik, hogy a hadsereg ezzel foglalkozó szervezete nemrég piacfelmérésbe kezdett annak érdekében, hogy azonosítson olyan gyártókat, amelyek képesek havi akár 12 000 darab 155 mm-es gránát legyártására.
mert az elmúlt évtized beszerzései és hadgyakorlatai kapcsán látni lehetett, hogy egyes vadászrepülőgépekből, robotrepülőgépekből vagy harckocsikból kevés van. Ezeket persze pótolni látszottak a hidegháborús korszakból visszamaradt korszerűtlen, de nagy mennyiségben rendelkezésre álló harceszközök. A modern képességek látványos hiányára először az Iránnal kötött együttműködés hívta fel a figyelmet, amelynek hatására villámgyorsan megjelentek az ukrán hadszíntéren a különböző iráni drónok és rakéták.
A Koreai-félsziget két testvérországára ősszel kezdett irányulni a figyelem. Először Észak-Koreáról cikkezett az amerikai sajtó, miszerint Phenjan a nehéztüzérség számára szükséges lőszerekkel látja el Oroszországot. Észak-Korea a háború óta Moszkva egyik megmaradt szövetségese, és abból a szempontból ideális partner, hogy a hadserege – amelynek mérete megegyezik az USA-éval – szinte egészében az egykori szovjet hadiipar klónjait gyártja és tartja hadrendben.
Mivel Észak- és Dél-Korea között a mai napig csak tűzszünet van érvényben, ezért mindkét ország „talpig fegyverben” áll, igaz, eltérő szemlélet mentén.
ebből talán olyan ezres nagyságrendben áll rendelkezésre a mostani ukrán háborúban is alkalmazott 152 mm-es tüzérség.
Az észak-koreai hadsereg fele közvetlenül a demarkációs vonal mögött van felvonultatva, és amerikai becslések szerint a haderő tüzérségi eszközei ebből a sávból egy egyórás össztűzzel amortizálhatnák a dél-koreai gazdaság jó részét, mintegy 17 ezer halottat és 200 ezer sebesültet okozva. Észak-Korea ennél fogva ideális célpontja lehet az orosz kérésnek, hogy tartalékaiból eladjon, vagy saját kapacitásaira támaszkodva gyártson Moszkvának a készletek pótlására, bár Phenjan cáfolta, hogy szándékában állna haditechnikai eszközöket vagy akár lőszereket szállítani Oroszországnak.
November végén Dél-Korea felől is hasonló hír jelent meg. Ezúttal arról röppentek fel pletykák, hogy Washington mintegy százezer 155-mm-es gránátot vásárolna Szöultól, annak érdekében, hogy azt átadja Ukrajnának. Ezt hírt a dél-koreai kormány cáfolta, arra hivatkozva, hogy továbbra is tartja magát ahhoz az álláspontjához, hogy bár Kijevet támogatja a konfliktusban, de ölésre alkalmas haditechnikai eszközöket nem szállít az országba. Koreai tisztviselők a cáfolat mellé azt is elárulták, hogy tárgyalások valóban voltak ugyan Washingtonnal, de az amerikai kérés nem vonatkozott arra, hogy a gránátokat tovább adják egy harmadik ország számára.
Enélkül is Dél-Korea az egyik „nyertese” a mostani konfliktusnak. Az ország hadiipara már jó ideje felszállóágban van, a legkomplexebb rendszereket (tengeralattjárók, hadihajók, „lopakodó” vadászbombázók) képes gyártani, és egy ideje a magas színvonalú hadiiparral rendelkező európai piacra is be tudott törni. Az orosz invázió felpörgette Europában a modernizációs terveket szinte mindenhol, de a probléma szinte ugyanaz, mint a már említett 155 milliméteres gránátok esetében. Hiába van igény, az alacsony volumenű gyártói kapacitások miatt éveket kell(ene) várni.
Mivel Dél-Korea felvevő piaca eddig elsősorban a dinamikusan növekvő ázsiai piac volt, ezért
Ennek volt köszönhető, hogy az idén Lengyelországgal példátlan üzletet tudott kötni, amikor majd ezer harckocsi, 600 darab 155 mm-es önjáró tüzérségi eszköz és 288 rakétatüzérségi rendszer megvásárlásáról állapodott meg a két ország. Mindezt úgy, hogy az harceszközökből Varsó legfontosabb szövetségese, az Egyesült Államok is gyárt hasonló képességű típusokat, de Washington nem tudta vállalni, hogy már az idén megkezdi a szállításokat, és három-négy éven belül le is szállítja a hatalmas tételeket.
Dél-Korea előnye az is, hogy a saját eszközei teljes mértékben kompatibilisek az amerikaiakkal, hiszen a haditervek szerint a délen állomásozó amerikai erők egy potenciális háborúban együtt védekeznének az észak-koreaiak támadásával szemben. Ez Lengyelország számára azt jelenti, hogy a már meglevő amerikai haditechnikájával is együtt tudnak majd működni a koreai eszközök. És mi köze ennek Ukrajnához? Az, hogy
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója, a Károli Gáspár Református egyetem oktatója.
