Ahol büntetés helyett motelbe visz a rendőr, ha vadkempingezel a biciklitúrán

Jó itthon lenni, nagyon nehéz volt a vége – kezdte a beszélgetést egy óbudai sörkertben Radvánszky János, aki szerdán éjjel ért vissza Budapestre, miután 5900 kilométert tekert le 58 nap alatt Kazahsztánban, Kirgizisztánban és Tádzsikisztánban, nem ritkán négyezer méter feletti hágókon. A kalandokra sokan kíváncsiak voltak a csütörtök esti rendezvényen. A hegyi bringázásért rajongó utazóval még júliusban, az indulás előtt készítettünk interjút, és ott voltunk a hazatérés utáni első élménybeszámolón is.

Arra a kérdésre, hogy Ázsiában mi vonzotta, a zsombói fiatal elmondta, hogy szereti a kihívásokat, a nagy hegyeket – ez nem is annyira magától értetődő, ha figyelembe vesszük, hogy Zsombó Szegedhez közel található –, ezért adta magát, hogy kihívást jelentő természeti környezetben tekerjen. Tavaly az Alpok és a Pireneusok is jó próbatételt jelentett számára, a mostani túrát azonban már a négyezer méter feletti hegycsúcsok és a jóval ritkább frissítőpontok jellemezték.

Radvánszky János kerékpártúrázó múltja hat évvel korábbra nyúlik vissza, angliai munkája végén vett egy biciklit, amivel hazatekert. Hű maradt hozzá, ugyanezt a kerékpárt vitte az ázsiai túrára is. Egy fekete Ridgebackről van szó – a név egy kutyafajtát is jelöl, ezért elnevezte a bringát A Fekete Kutyának, az azonos elnevezésű Facebook-oldalon lehet a túráit követni.

Négy éve jött az ötlet, hogy eltekerjen Európa legészakibb pontjára, a norvégiai Nordkapphoz. Arrafelé útba esik a világ legészakibbnak tartott sörfőzdéje, a tromsø-i Mack, Jánosnak pedig támogatóra volt szüksége a túrához, ezért kitalálta, hogy megkeresi a helyi sörfőzdét azzal az elképzeléssel, hogy – egyfajta sörcsere keretében – vinne a termékükből a legészakibb főzdébe, mindezt alaposan dokumentálva. Zsombón ebben nem láttak fantáziát, egy budapesti kisüzemi főzde viszont igen, így lényegében reklámarca lett a Távoli Galaxis nevű sörnek.

A biciklis El Camino

A beszélgetésen többször szóba került a felkészülés, ez az utazó elmondása szerint már télen elkezdődött (akkor van erre a legtöbb idő), és úgy nézett ki, hogy forgatta a kiszemelt területre vonatkozó Lonely Planet-útikönyvet, de csak azután vált véglegessé az elhatározás, hogy megvette a repülőjegyet januárban. Mivel a Wizz Air repül Kazahsztánba, az utazás aránylag gazdaságosan kivitelezhető (János tapasztalata egyébként az, hogy a fapados társaság nem annyira a Közép-Ázsiába vágyó magyarokra alapozza ezeket a járatokat, ellenben a kazahok örülnek annak, hogy az Aeroflot-járatokhoz képest olcsón utazhatnak Európába), persze a bicikli szállításának árával is kalkulálni kell.

A jegyvásárlás után tehát volt még fél év a júliusi indulásig. Az első napok izgatottsága után félretette a készülődést, de három hónappal az út előtt kezdett visszatérni a szervezéshez. Ennek ellenére az utolsó pillanatokra is maradtak nyitott kérdések, például az indulás előtti nap lett meg a doboz, amiben fel tudta adni a biciklit a repülőre. Egy bringaszervizes barátnak köszönhetően a jármű felkészítése nem jelentett gondot, egy-két héttel az indulás előtt már készen állt. Külön nem edzett a túrára, folyamatosan készül egy csapattal itthon is.

Arra a kérdésre, hogy az ottani útviszonyokra mennyire tudta előre felkészíteni a biciklit, elmondta: nem kellett kísérletezni, bár nem tudta előre, hogy mennyire lesz rossz az út, de megvolt a megfelelő felszerelése, és néhány defektet leszámítva nem volt gond a kerékpárral.

Közép-Ázsia nem ismeretlen terület a kerékpártúrázók számára: a Pamir Highway-ként ismert, a szovjet időkben M41-es jelzést kapott vadregényes út egyfajta biciklis El Camino, négyezres magasság fölötti hágókkal, sokszor aszfalt nélkül. Kirgizisztánon és Tádzsikisztánon át vezet, egy szakaszán az afgán határ mentén. Asztana ehhez képest igencsak kiesik, de mint említettük, az olcsó repülőjegy mellette szólt, János pedig kényelmesebbnek gondolta, ha már onnan biciklivel indul el, mintha még vonatra vagy helyi repülőjáratra szállt volna. Utólag ezt „elég szívásnak” látja, mert 1200 kilométert kellett tekerni az érdekesebb tájakig, Almatiig és Biskekig.

Egy dudálás: üdvözlés, két dudálás: takarodj az útról

Míg a Pamir Highway gyakori úticélja a kerékpártúrázóknak, Kazahsztánban annyira ritka látványnak az utak mentén tekerő biciklis, hogy sok autós megállította Jánost, hogy szelfizzen vele. De nemcsak szelfit kértek, hanem adtak is az utazónak vizet, ételt, egyszer még néhány száz forintnyi pénzt is, hogy vegyen magának valamit a következő pihenőnél. Másfelől a kazahok eléggé felelőtlenek az úton, és mivel nem szoktak kerékpárossal találkozni, azt se nagyon tudják, hogyan kellene vigyázni rá.

A Kamaz-sofőrök jelzéseit mindenesetre gyorsan meg lehet tanulni: egy dudálás az üdvözlés, két dudálás pedig azt jelenti: „takarodj az útról!”. Ilyenkor saját épsége érdekében a lehető leggyorsabban le kellett húzódnia, de némi lelki elégtétel, hogy nyugodtan bemutathatott a türelmetlen kamionosoknak, ott ezt úgyse értik. Autópályára is fel kellett merészkednie biciklivel, de az ottani autópályákról érdemes tudni, hogy a leállósáv valóban leállósávot jelent, ahol megállnak az emberek az autóikat szerelni, és az is előfordult, hogy két szembejövő ismerős a belső sávokban állt meg egymást üdvözölni.

A legnagyobb gondot a sok, lassú és büdös teherautó jelentette: a kutakon 92-es és 96-os mellett még 80-as oktánszámú benzint is tankolnak, sőt, leginkább azt. A légszennyezés mellett pedig a szemeteléssel sem nagyon törődnek, bárhol bármit gond nélkül eldobnak a helyiek. János turistaként hiába próbálta ezt elkerülni: egy boltban megkérdezte, hogy otthagyhatja-e a szemetét, a boltos azt mondta neki, hogy persze, de aztán azzal a lendülettel dobta is a folyóba az átvett csomagot.

A rendőrök kellemes meglepetést okoztak: bár az autósokat szívatták, de biciklisként nem volt velük probléma. Néha megállították, volt, hogy igazoltatták, de akkor is inkább jókívánságokat mondtak. Az éjszakákat János sokszor vadkempingezéssel igyekezett megoldani; a túra elején, Asztanából Biskekbe félúton, Balkas közelében vert sátrat. Este tíz után rendőrök jelentek meg, akik félig angolul, félig oroszul elmagyarázták, hogy nem alhat ott, mert veszélyes, és összeszedették vele a sátrat. Majd elindultak autóval, és megkérték, hogy kövesse őket a biciklivel. Egy lepukkant motelhez kísérték, ahol a rendőrök valamit mondtak a recepciósnak. János megkérdezte, mennyibe fog ez neki kerülni, mire a rendőrök mondták: semmibe, kifizetik neki, csak azt akarják, hogy biztonságban legyen. Így a negyedik napon ágyban alhatott és tusolhatott.

János, my friend, welcome to Tajikistan

A túra első három hete a teljesítményről szólt, 2600 kilométert tett meg egyedül, azután más biciklisekkel voltak megbeszélt találkozói, több csapathoz is csatlakozott. Egy magyar lány egy amerikai sráccal együtt tekert arrafelé, de tandemező magyar párosba is belefutottak. Khorogban érte a hír, hogy biciklisek ellen követtek el merényletet, ami mindenkit sokkolt, de annak tudatában folytatták útjukat, hogy ez nem ismétlődhet meg. Az nem kérdés, hogy vannak gondok Tádzsikisztánban, de nagy az igyekezet, az idei évet a turizmus fejlesztésének szentelte az ország, a merénylet pedig célirányos, megtervezett akció volt, hogy az országnak ártsanak – vélte János, aki a történtektől függetlenül nagyon biztonságosnak gondolja Tádzsikisztánt.

A hegyi túrázáshoz hozzátartozik, hogy a bicikli és a csomagok súlya együtt 38-40 kilót tett ki, és sokszor 5-6 liter vizet is muszáj volt vinni, mert utánpótlásra nincs lépten-nyomon lehetőség. Arra a kérdésre, hogy „először hol fáradt el fejben”, elmondta: az M41-esen az első háromezres hágó tetején egy háromkilométeres, szellőzés nélküli alagút van, amit a biciklisek általában stoppal próbálnak megúszni. Ő viszont későn érkezett, a kamionokat már félreállították, a személyautók meg nem akarták elvinni, de biztatták, hogy menjen át. Végül belement, ez borzasztó élmény volt, de annál jobban megörült az alagút után kipakoló árusoknak, akik egy liter kumiszt megitattak vele. Attól fogva jött a hasmenés.

Nehéz elmenni amellett, hogy mi a leggyakoribb téma a Pamir Highway környékén túrázó biciklisek között: János szerint a hasmenésről beszélgettek legtöbbet. Ennek okát nem nehéz találgatni: a csapvíz fogyasztásra nem igazán ajánlott, a kumisz sem kíméletes a gyomorral, az ételek állandó hozzávalója a birkafaggyú, és nem sok lehetősége van egy vegetariánusnak, mert legtöbbször húst esznek hússal. Zöldség nem is mindig van a tádzsik boltokban, leginkább szárított tésztához, kekszhez lehet hozzájutni útközben.

A külföldi utazónak egyébként kijár a vendégszeretet és a „my friend” megszólítás. Tádzsikisztánba érkezve középkorinak tűnő állapotok fogadták Jánost a határon, bár van online vízum, de a határőrök kockás füzetbe rögzítik az adatokat. A procedúra kétszáz méteren belül kétszer is megismétlődött, másodjára nem lehetett túl megnyugtató, hogy tíz percre eltűnt a határőr az iratokkal, de a végén „János, my friend, welcome to Tajikistan” üdvözléssel bocsátotta útjára a túrázót.

Mindig magasabbra

A nagyobb városokban Közép-Ázsiában is megvan a couchsurf lehetősége, vagy a biciklitúrázóknak fenntartott Warmshowers.org-on is találni szálláslehetőséget, ami jó lehetőséget ad arra, hogy helyiekkel találkozzanak, beszélgessenek az utazók. Az út végén Asztanában János egy olyan fiatalnál szállt meg, aki két hónapja fedezte fel magának a couchsurfinget, és olyan lelkesedéssel vágott bele, hogy az is előfordult: egy időben tizennégyen voltak nála, a szomszédok már feljelentgetik a jövés-menés miatt.

A kéthónapos út végén nyolc napot szánt János arra, hogy visszatekerjen Asztanába, de „az utolsó néhány napban hárompercenként volt holtpont”, a szél leginkább szembe fújt, és egy jégesőkkel járó hidegfrontot is kifogott. A következő tervet firtató kérdésre azonban elmondta, ha már volt fent 4655 méteren, szeretne feljutni magasabbra is. Ez a magasság egyébként nem annyira kockázatmentes: bár az ő szervezete jól bírta, az alacsony oxigénszaturáció rosszullétekkel járhat, egy brit túrázó egy hétre kórházba is került emiatt.

A tervek között van, hogy megismerkedjen más hazai biciklitúrázókkal, és akár közös utakra induljanak, de az ultrakerékpározással is kacérkodik, bár ez még komoly felkészülést igényel – ez ugyanis abból áll, hogy akár öt nap alatt teljesítenek a résztvevők 1800 kilométeres túrákat.

Kiemelt kép: Akbajtál-hágó, 4655m, Tádzsikisztán  Radvánszky János