Közkeletű nézet szerint a magyar választókat a saját jólétük érdekli, a demokráciával kapcsolatos kérdéseket távolinak, lényegtelennek gondolják – a demokrácia megléte sokak számára nem is támogatandó. E vélekedés szerint egy szűk ellenzéki magon („a belvárosi értelmiségen”) kívül senki nem gondolja azt sem, hogy Magyarországon diktatúra lenne.
Az első állításban van igazság, 2022 őszén a megélhetési költségek, az alacsony fizetések és az egészségügyi ellátás alacsony színvonala volt az első három helyen az ország problématérképén, azonban 13 százaléknyi válaszadó elsőnek, másodiknak vagy harmadiknak a demokrácia leépülését jelölte meg (még a kormánypártiak 10 százaléka is így nyilatkozott). A European Social Survey 2020-as felmérése szerint a magyar lakosság 76 százaléka tízes skálán legalább 8-as értéket ad arra a kérdésre, hogy mennyire fontos neki, hogy az országot demokratikusan kormányozzák, 44 százalékuk pedig a maximális értéket adta. Erre a felmérésre adott válaszból persze nem következik semmilyen cselekvés, de az sem igaz, hogy a magyar választót 2010 óta sose mozgatta volna meg a demokrácia kérdése. A 2011. december 23-án elfogadott új választási törvényt az egyik legeseménydúsabb tiltakozás követte az Orbán-rendszer történetében, a 2018-as harmadik kétharmados győzelem utáni tüntetések pedig talán a legerőteljesebbek, legnagyobb létszámúak voltak.
A demokrácia iránti legalábbis elvi elkötelezettség viszont a magyarok nagy többségére jellemző: az MTA TK 2020-as kutatása szerint a társadalom 69 százaléka a demokráciát tartja a legjobb (vagy legalábbis a legkevésbé rossz) rendszernek, 22 százalék volt közömbös, és mindössze 3 százalék preferálta a diktatúrát (6 százalék pedig nem tudott véleményt alkotni). Osztályhovatartozás, iskolai végzettség szerint sem voltak jelentős különbségek e tekintetben. Párthovatartozás szerint pedig azt tapasztaltuk, hogy – kis különbséggel, de – éppen a kormánypártok hívei válaszolták azt a legnagyobb arányban, hogy „a demokrácia minden más politikai rendszernél jobb”. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy a rendszer önképében, legitimációjában központi helyet foglal el a demokrácia: az Orbán-kormány számtalan intézkedése során hivatkozik a választási eredményre, arra, hogy az emberek mögötte állnak a nyugati, „globalista”, „liberális” elittel szemben – hasonlóan számos más populista vezetőhöz. Tehát különböző indíttatásból ugyan, de az ellenzékiek és a kormánypártiak politikai térképén is fontos helyen áll a demokrácia.
A 2020-as ESS kutatásban mindössze 9 százalék nyilatkozott úgy, hogy elfogadható az, ha egy erős vezető a törvények felett áll. Miközben persze a társadalomban erős a tekintélyelvűség, a demokrácia (legalábbis nyílt) tagadása, de még a rendszerközömbös álláspont is egy kisebbség sajátja, e kisebbség aránya ráadásul az MTA TK kutatása szerint csökkent 2017/2018-hoz képest.
Igény tehát volna rá, még úgy is, hogy igazán erős nyomást a kormányra ebben az ügyben nem (sem) sikerült helyeznie az ellenzéknek. A 21 Kutatóközpont 2023. áprilisi adatai pedig azt is demonstrálják, hogy az emberek jelentős többsége észleli a demokrácia hiányát, és mentes a rendszer demokratikusságával kapcsolatos illúzióktól.
A táblázatból látható, hogy kérdésfeltevéstől függően egyötöd-egyharmad gondolja úgy, hogy Magyarországon demokrácia van, a társadalom fele szerint viszont nincs demokrácia (míg nagyjából minden negyedik válaszadó nem tudott vagy nem akart választani a két opció közül). A legtöbben azzal értenek egyet, hogy Orbán Viktor hatalomra jutása után kevésbé lett demokratikus az ország, és más országokhoz képest Magyarország kevésbé számít demokratikusnak.
A választások szabad és tisztességes voltát illetően hasonló megoszlásokat tapasztaltunk a 2023. májusi adatfelvételünkön is, csak ott nem ötös, hanem négyes skálán kérdeztük ugyanezt.
Az ellenzéki és a Kétfarkú Kutya Pártot támogató szavazók elsöprő többsége, 73 százaléka hajlott a diktatúra felé, de a bizonytalanok és a Mi Hazánk szavazók 44 százaléka is ezen a véleményen volt. A két csoport mindössze 7, illetve 16 százaléka látja úgy, hogy Magyarországon demokrácia van. A kormánypártiak esetében nagyjából fordított a helyzet: 70 százalékuk demokráciában érzi magát, ám 30 százalékuk legalábbis ingadozó ebben a kérdésben (12 százalék kifejezetten diktatúrának látja a jelenlegi rendszert).
Talán még többet mond a választók helyzetértékeléséről az, hogy hat elnevezés közül melyikkel illetik a magyar politikai rendszert. A táblázatban szereplő első három elnevezés negatív, diktatórikus viszonyokat feltételez, az illiberális demokrácia, a polgári demokrácia és a NER kifejezések viszont a miniszterelnök által is használt fogalmak. Szó szerint ugyanazok a kategóriák és ugyanaz a kérdésfeltevés volt a kérdőívben, mint amit 2017-ben a Medián használt egy HVG-ben publikált kutatás során (kivétel a mindössze 2 százalék által preferált „fasisztoid” jelző, amit elhagytunk). Összességében ennél a kérdésnél is azt látjuk, hogy a magyar lakosság fele úgy ítéli meg, hogy diktatúrában él, 40 százalék pedig demokráciának látja a rendszert. 2017-hez képest volt némi elmozdulás, az akkori 5 helyett 2023-ban már 11 százalékponttal többen jelölték meg a diktatúrát jelentő opciókat, mint a demokráciát feltételezőket. Ahhoz képest viszont minimális a véleményeltolódás, hogy az első adatfelvétel időpontjában még csak két kétharmados győzelem, az ideinél viszont már négy volt mögöttünk. 2012-höz képest ugyanakkor jelentős változás történt: akkor még a társadalom többsége szabad és tisztességes választásnak minősítette a legutóbbi, a még a korábbi szabályok alapján megtartott 2010-es választást (100-as skálára vetítve 58-as átlagpont, szemben a 2023-as – az előző táblázatból számított – 45-ös értékkel). Látható tehát, hogy
Visszatérve a 2023-as adatokra, a vélemények polarizáltságát jelzi, hogy a három demokratikus válaszlehetőség közül a nagy többség a „radikálisabb” álláspontot képviselte: a demokráciát érzékelők leginkább a polgári demokrácia opciót választották, ami a rendszer kifogástalan állapotára utal. A diktatórikus válaszok esetében sem finomkodtak a válaszadók: a leggyakoribb a „maffiaállam” említése volt, amellyel – minden bizonnyal – a rendszer korruptságát, hatalmi-anyagi öncélúságát akarták érzékeltetni a megkérdezettek. Az „átmenetibb”, „kompromisszumosabb”, valamennyire talán mindkét oldal számára értelmezhető válaszopciók, mint az illiberális demokrácia és a tekintélyuralmi rendszer jóval kevésbé voltak népszerűek. Pártpreferencia szerinti bontásban ismét azt látni, hogy az ellenzékieknek és a kormánypártiaknak is nagyjából az ötöde ért egyet a „túloldali” állásponttal, a bizonytalanok és a Mi Hazánk szavazói viszont sokkal közelebb állnak az ellenzéki társaikhoz, mint a kormánypártiakéhoz.
Összességében: a kormánypárti szavazók viszonylag fegyelmezetten követik a kormánypárti álláspontot, ugyanakkor nagyjából negyedük igencsak kritikus, valószínűleg tehát nem ezek miatt a kérdések miatt, hanem ezek ellenére szavaz a Fideszre. Ellenzéki álláspontról ugyanakkor nem beszélhetünk, az ellenzék ugyanis ebben a kérdésben nemcsak hogy nem egységes, hanem abban is eltérő stratégiák vannak, hogy mennyire kívánják napirenden tartani a kérdést. Míg 2014 előtt – a Jobbiktól is megkülönböztetve – „demokratikus ellenzéknek” hívták magukat a baloldali, liberális és zöld pártok, addig az utóbbi években már kísérlet sincs közös elnevezés kialakítására, sem a rendszerrel, sem az ellenzékkel magával kapcsolatban. A társadalmi többség azonban az ellenzéki pártok határozott iránymutatása nélkül is kialakult a politikai rendszert illetően: az ellenzéki szavazók a legtöbb kérdésben még egységesebbek is voltak, mint a kormánypártiak. Úgy is megközelíthetnénk ezt, hogy
