„Pár napja Esterházyval beszélgettünk telefonon, azért az szörnyű, mondta magáról, hogy este Aiszkhüloszt kéne olvasnom, de én Kálmán Olgát nézem.” Önt idézem egy tizenéve készült interjúnkból.
Ó. Hol van már szegény Esterházy!
S hol Kálmán Olga?!
Aiszkhüloszról nem is beszélve.
Eláruljam, mit válaszolt Esterházynak?
Na, mit?
Azt, hogy ön szerint „mostanság Aiszkhülosz is Kálmán Olgát nézné”.
Mostani mostanság meg inkább csak meredne maga elé szegény Aiszkhülosz, úgy hiszem.
És ön? Ma mit néz? Mit olvas?
Aiszkhüloszokat, jobbára. Kálmán Olga utáni kálmánolgákat alig-alig.
Miért?
Mert ez az egész elveszítette számomra a mindennapi érdekességét. Kiment belőlem a politika iránti sívó érdeklődés.
Azért havonta egyszer ír egy lendületeset a hvg.hu-ra.
Öthetente. Annyi idő alatt összegyűlik az emberben pár ezer karakternyi indulat, hiszen, ha hektikusan is, de olvasom a híreket, némelyikre rápörgök, beidegesedem, aztán persze rájövök, micsoda marhaság, értelmetlenség ilyenen dühöngeni.
Miért értelmetlenség?
Mert az általam belátható időben nem fog változni a rendszer. Nehéz volt elfogadni, de azóta nem várom el magamtól, hogy figyeljek a politika minden rezdülésére. Illetve amikor jön az ötödik hét, eszembe jut, hogy körülnézzek alaposabban, legalább időnként legyek naprakész, vagy valami olyasmi…
Tényleg tök reménytelennek látom. Marad a rezsim, a hétköznapi diktatúra, semmi nem kényszeríti változásra.
Tavaly tavasszal elképzelni sem tudtam, legalábbis a szívemmel, hogy a többség ne akarná leváltani a rezsimet. Aztán szembesülnöm kellett vele, hogy a szavazni hajlandó honfitársaim fele nagyon nem azt gondolja az országról, a világról, amit én meg másik két-hárommillió. Mindent, de mindent kapitálisan félreértettem. De ez már csak dadogás a dolog körül. Drámai volt felismerni, hogy kizárólag a buborékomból tájékozódom, kizárólag a buborékomba beszélek, és nehéz bármi olyat mondani, amit még nem ismernek a buboréktársaim. A választás után mély keserűség volt bennem. Aztán már az sem, csak egy „hát, igen, így van ez” érzés. Dacára a lejtős pályának, a sumákolásoknak, a választási rendszer kificamításának, az a helyzet, hogy ez a választás nem kellett elcsalódjon. Hanem rendesen elveszítette az ellenzék. Ami az új ciklus negyedén túl se változott.
Írókollégája, Gerlóczy Márton évekkel ezelőtt felhagyott a közéleti publicisztikával, mondván, teljesen értelmetlen egyetlen pillanatot, egyetlen sort is vesztegetni a politikára, bűn az irodalomtól vonni el az energiát.
Az a kérdés, nem gondolom-e, hogy közéletről írni még öthetenként is marhaság?
Lehet ez a kérdés.
Ha ez a kérdés, akkor az a válasz, hogy: de, olykor gondolom. Csakhogy furcsa módon, ha penzumként is, hozzátartozik az életemhez. Meg ha már belekezdtem négy kollégámmal együtt, ebbe Az én hetem című sorozatba, nem akarok szeszélyből, kedvetlenségből kiszállni. Megfutamodás lenne, legalábbis beletörődés. Az elmúlt huszonöt évben mindig is írtam valahová rendszeresen hetente, kéthetente, most öthetente.
Szerette?
Sokáig. De ma már nem okoz örömöt.
Én röhögősen szórakozom rajtuk.
Tényleg? Legutóbb min?
„Kék szégyenfing.” A köztévés meccsközvetítések szünetében adott falucskai-ivettes villámhíradókat nevezte el így. Én gyűlölet-egyperceknek hívtam őket, de azonnal áttértem a szégyenfingozásra.
Jó, akkor csinálom tovább. De nem kapnék a szívemhez, ha egyszer csak a HVG360 megszüntetné a sorozatot. Fura teher. Para. Nemcsak ez, hanem minden vállalt feladat, de még a legönkéntesebb határidő is, ami nélkül szétszállna az ember, feloldódna a „majdegyszer” szabadságában. Még a saját könyveimet is a pokolba tudtam kívánni, amíg kész nem lettek, akármilyen közel álltak hozzám.
Az írásaiból az jön le, hogy fürdőzik az abszurdban.
Fürdőzni is lehet teher.
Az Orbán-rezsim irodalmi eszközökkel leírása nem izgatja?
Az Orbán-rezsimről eléggé megírtam, amit anno gondoltam.
Az új esetek meg a korrupt és ostoba igazságügyi államtitkártól a mélykeresztény alaptörvény szövegezőjének gengbenges ereszcsatorna-kalandjától a tizenegymilliós arany Rolexig és a lombkoronasétányokig, addig, hogy egy nyilas terroristának Ferenc pápa apropóján adatott kegyelmet a miniszterelnök – mert nyilván ő –, meg persze a tanárok és az orvosok szívatásáig, ezek ugyanannak a történetnek a változó epizódjai, igaz, egyre sötétülő horizonton.
Roppant érdekesek übüológiailag, de vígan belepattinthatók az ismerős NER-keretbe. Alig közölnek újdonságot a rendszer természetéről. Hogy ilyen elképesztően tartós Orbán uralgása, az is inkább az ország természetéről árulkodik. Az aljasság és a cinizmus állandó, csupán a módozatai változnak, fejlődnek.
Merre fejlődnek?
A végtelenbe.
Meddig?
A végtelenségig biztos nem. A fideszesek ezer üggyel egymásba filcesedtek, mégis érthetetlen, hogy nincs a párton belül egy olyan fiatal réteg, mely ki akarná robbantani a maga belső forradalmát… Hát hogy nincs valakiben annyi düh, frusztráció, vagányság, ambíció, hogy na, próbáljuk meg?! Hogy nem látnak előre öt, tíz, tizenöt évre? Azt hiszik, hogy ez örökké így lesz, és a végtelenségig mehet ez a tahóság és mohóság? Vagy bele se mernek gondolni, mi lesz, ha egyszer vége szakad ennek a rémálomnak? Azért azt megnézném, amikor egytől egyig azt mondják majd elkerekedő szemmel, hogy „bocsi, milyen Rolex?, milyen lombkoronasétány?, ééén?, semmi közöm hozzá, az mind, mind Orbán volt”. De hát hol vagyunk még ettől.
Azt hiszik, megtarthatják az arcukat, pedig Orbánt szolgálni durvább, mint annak idején Rákosi vagy Kádár talpát nyalni, ugyanis most nincs az a csonttörő kényszer, ami az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hivatalnokait nyomorította.
Akinek nem tetszik a buli, kiszállhat, persze annak nyilván meg kell fizetni az egzisztenciális árát. De ha már van titulusod, titkárnőd, szolgálati autód, féltenivalód földön, vízen és levegőben, naná, hogy nem akarsz a magad zsebéből tankolni. És hát tulajdonképpen mi történt? Ami oly sokszor. Fiatalemberek bekeveredtek a közéletbe, tombolt bennük a politikai tesztoszteron, és éltek, élnek a hatalommal. Élnek a mának, ami belefér. Hol ügyesebben, hol ügyetlenebbül, ki így, ki úgy. Mintha nem lenne holnap. Egy kormányszóvivőin Gulyás Gergely arról delirált, hogy Brüsszel „faji alapú bosszút áll” a magyarokon. Kiszaladt a száján, megesik az ilyen. Hogy ennek a bornírtságnak a hivatalos fordítását böngészve mit gondolnak rólunk az EU-ban, hát… Jobb esetben csupán megvonják a vállukat. Csakhogy a sok vállvonásból egyszer nagy gáz lesz. Vagy már van. Kár, hogy közösen szívjuk meg.
A fajozást Orbán kezdte a tavalyi Tusványoson, mondván, nem akarunk kevert fajú nép lenni.
Na, az egy kivételesen őszinte mondat volt.
Őszinteség? Nem inkább bénaság? Vagy sima provokáció?
Meglehet, ez így mind együtt. Szándékosan teremtett helyzetet ezzel a penetráns, nárcisztikus kijelentéssel, amit azzal magyaráz, hogy bocsi, pontatlanul fogalmaztam a vita, vagy inkább a nemzet hevében, s közben kikacsint széljobbra, hogy azért mi tudjuk, miről beszélünk. Csíny van téve, tahó csíny. A provokálás alapállás, az offenzíva töretlen.
A nyelvet már elfoglalták?
Néhány kollégám szerint az orbáni retorika mára totálisan leuralta, lepusztította a nyelvet. Én ezt nem gondolom, noha látom, hogy a tartós propaganda, az agymosás igen romboló. De hát a nyelv lényegesen összetettebb, slamposabb, lomhább, bölcsebb, hatalmasabb, mint hogy egy tíz-, tizenöt, akárhány éves rezsim átszabja, mélyen átalakítsa. Van, ami nem hódítható meg, igaz, deklarálható ünnepélyesen, hogy mától meg van hódítva, és kalap.
Mint a hajdani Brezsnyev-viccben, miszerint megáll a kommunizmusba tartó vonat a nagy orosz sztyeppén, egy istennek se indul, a pártvezetés tanácstalanul néz, majd Brezsnyev kijelenti: elvtársak, megérkeztünk.
A huszadik század négy évtizedét szovjet megszállás alatt éltük, mégsem maradt a hétköznapokra semmi a szocializmus bikkfanyelvéből. Az orbáni nyelv egyszerre ravasz és primitív, a szélsőjobbos nyelvhasználatra hajaz, arra a rugóra jár, hogy mindig intenzívebbet, erősebbet, élesebbet kell mondani. Nyelvileg nincs különösebb teljesítmény, ami nem csoda, a diktatúrák nyelvi fantáziája pöffeteg, de nem túl szárnyaló. A MIÉP-es Csurka István is csak azt hozta vissza a rendszerváltás után, ami élt már a ’20-as ’30-as években, de jórészt akkor is németből tükörfordítva. Orbán a nyelvhasználók ingerküszöbének emelésében ért el figyelemre méltó eredményt, hiszen a fajozáson, a magyar életformán és a magyar élettéren ma már nem akad fenn senki. Jöhet a mélymagyar meg a talajgyökér meg a vérrögvalóság, hátha azokról is sikerül levakarni a nyilas felhangokat. De ezek mind csupán nyelvi slágerek, randa bombasztok, feltűntek Horthy, majd Szálasi idején, aztán gyorsan kivesztek. Orbánnál ismét feltűntek, és ismét kivesznek majd, hiszen minden sláger elmúlik, a nyelvi is. Persze jönnek majd újak. A kutya se emlékszik például arra, amikor a Fidesz polgároknak nevezte az embereket, akik mára „magyar emberek” lettek. A dohánybolt meg a tüzép hivatalosan lehet „nemzeti”, a hétköznapi nyelvhasználat ezt aligha veszi át, ahogy a vármegyét se. Én, ahogy a többség, igyekszem a szavakat a maguk valódi értelmében használni. A nyelv lerázza magáról a divatot, a politikai erőszakot, a valós változásokat viszont beépíti. Vajon a „magyar életforma” vagy a „szmájli” ver majd gyökeret? Nyilván a szmájli. Leírtuk esszel, és lett egy szép magyar szó. Szóval az orbáni retorika, ahogy a feleségem, Kriszta nagyanyja mondta, „egy őtésnyit sem baszott”, értsd, semmit se tett hozzá ahhoz, ami előtte is létezett.
Az alternatív valóság felépítésében, a valóság fölszámolásában jut szerep a „nyelvújításnak”? Ott van például az a nemzeti konzultációs óriásplakát, miszerint a magyarok 97 százaléka nemet mond a brüsszeli szankciókra. Miközben legföljebb a kérdőíveket visszaküldő 18 százalék 97 százaléka mond rá nemet, már ha legalább a 18 és a 97 igaz.
Ne finomkodjunk, hiszen van erre világos szavunk, ez nem alternatív valóság, nem is a valóság fölszámolása, hanem szimpla hazugság. Az átlagos járókelő számára a plakáton hatalmas számjegyekkel olvasható 97 százalék azt jelenti, hogy döntő többség, a NEM szó pedig a magyar emberek Brüsszellel szembeni ellenállását fejezi ki. Vagyis a plakát azt hazudja, hogy a magyarok nemet mondanak Brüsszelre, Európára. És a plakát eléri a pillanatnyi célját. Pont, mint az a társa, ami azt sulykolja, hogy Brüsszel az oroszokat sújtó szankciókkal bombázza Magyarországot, miközben a valóságban Oroszország bombázza az ukránokat. Egyszer kellett átlépni a határt és meghozni a döntést, hogy mindent a politikai hatékonyságnak rendelnek alá. Egyszer kellett kimondani, hogy igen, hazudunk a népnek, ha az szolgálja a szavazatmaximalizálást. Onnantól nincs visszaút: hazudni kell gátlástalanul, hazudni, hazudni minél nagyobbat, egyre nagyobbat hazudni. Orbán nem náci és nem is bolsi, de a propagandájában ugyanaz a szisztéma, mint a náci Németországban és a bolsevik Szovjetunióban. A cél szentesíti az eszközt, és örüljünk, hogy olyan történelmi korban, földrajzi térben élünk, amikor és ahol nem véresek ezek az eszközök. A sok sületlenséget még a saját értelmiségük sem veszi komolyan, csak úgy van vele, hogy ha a közvélemény-kutatásokkal folyamatosan szondázott nép erre rezonál, hát rajta. Ez maga a NER: orbitális nagy hazugság. Ami nem menti föl a népet, vagy csak részben menti fel, hiszen nem kötelező a kék fingokból tájékozódni. Fura mód pont a nem fideszes sajtó létezésének és nem mellesleg az országhatár átjárhatóságának köszönhetően nem halmozódik fel annyi indulat, ami fölrobbanthatná a szisztémát.
Még az infláció sem karcolja a Fidesz népszerűségét.
Nem, mert még ez is sikeresen ráfogható háborúra, Brüsszelre, Sorosra, Gyurcsányra, a legnyomorultabbakkal pedig elhitethető, hogy csak te vagy ilyen szerencsétlen, két faluval arrébb már nem ilyen szerencsétlenek.
Ez egy szoft diktatúra, lehet benne élni, csak nem jó.
Lehet neki hátat fordítani, amennyiben nem akarsz semmit a rendszertől és a rendszer sem akar semmit tőled. Ha ragaszkodsz a véleményszabadságodhoz, ezzel, azzal, amazzal számolnod kell, de az egzisztenciád nincs fenyegetve. Illetve. Inkább úgy fogalmazok: én nem tapasztalok közvetlen egzisztenciális fenyegetettséget. Néhány „sztrájkolgatós” tanárt elbocsátottak, ami tűrhetetlen, az orvosi kamara torkát igyekeznek elvágni, ami szintén; kistelepüléseken kiskirálykodnak a kiskirályok, de azért talán nem nevezhetők általánosnak a politikai ellenvélemények megfogalmazóit sújtó retorziók.
Akkor ez nem is diktatúra.
Nem. De igen. Na, azt kéne megfejteni, hogy igazából mi ennek a rezsimnek a státusza. Nemcsak az a diktatúra, ahol hajnalban elvisznek fekete autóval, hogy egy pincében agyonverjenek és jeltelen sírba temessenek, hanem az is, ahol nem megszüntetik, csupán terelik és beszorítják a lehetőségedet és a szabadságodat, és egyre összébb szorul minden. Ahol egyre több lojalitást vár a rendszer, először az alkalmazottjaitól, akiket amúgy eltart, aztán szép lassan mindenki mástól is. Ahol nem muszáj félned, de ártani nem árt, és ezt a feljebbvalóid a tudomásodra is hozzák. Nem az van, hogy mindent elfoglalnak, hanem van, amit elfoglalnak, van, amit csak igyekeznek ellehetetleníteni, mint most az orvoskamarát, pedig hát be is tilthatnák. Úgy nyomulnak, mint a törökök: a könnyen bevehető várakat elfoglalják, a macerásabbakat viszont körülfolyják, kiéheztetik, majd vonulnak tovább. Ez zajlik a kultúra számos intézményében. Nem éhen halasztanak, megelégszenek azzal, hogy ugyan éhezel, de élsz. Így mutogathatják kifelé, hogy tessék, nem bántunk senkit, lám, működnek a szabadság intézményei, pártok is vannak, olyanok, amilyenek, úgy béklyózva, ahogy. Választás is van. Olyan, amilyen. Minden van. És még sincs szabadság. Szóval nem jó a szó, a diktatúra, de egyikünk se tud jobbat. Magyar Bálint maffiaállamot használ, ami kétségtelenül pontos leírása a valóságnak. Más autokráciát emleget, ez is közelít. És vannak finomabb szavak is. De nekem már nincs kedvem finomkodni. Szerintem ez itt egy diktatúra.
Szegény TGM a fasizmust használta éveken át.
A rendszer csomó mondata tényleg besorolható a fasiszta kijelentések körébe, a fasizmus kifejezés mégis túl konkrét is, túl leterhelt is ahhoz, hogy pontos legyen, persze dühömben én is használom rá olykor. De nem kell keresgélnünk, elnevezték ők saját magukat: ez itt a Nemzeti Együttműködés Rendszere, vagyis a NER. NERmagyarországon élünk. Vagy inkább: Orbán-rendszerben.
Igen, rendszer ez, mint a Kádár-rendszer.
Az egyetlen rendszer a rendszerváltás óta.
A 2012-es interjúnkban ön még attól tartott, hogy Orbán összeáll a szélsőjobbal, és abból nő ki egy leválthatatlan konglomerátum.
Ez lett. Leválthatatlan. Csak nem kellett hozzá összeállni. Elég volt elszívni a szélsőjobb témáit.
A Jobbik elcukisodása meglepte?
Meg. Eleve ki hitte volna, hogy Simicska szakít Orbánnal? Az már csak hab a tortán, hogy eztán átszabta a Jobbikot, remélve, hogy Vonával legyőzheti egykor legjobb barátját. Mondjuk, Vonáék bizonyára már korábban felfogták, hogy jobbról még hétmérföldes náciként sem megy az előzés, mert a szélt lefedi a Fidesz demagógiája, hát maradt a közép, a jobboldali néppártosodás, amivel sokra nem mentek, legföljebb tönkre. Szép kaland volt.
Nyilasok vagy nem nyilasok?
Nem nyilasabbak, mint a Fidesz bizonyos részei. A vezetők politikai számításból indultak meg középre, a másodvonal szintén számításból, hűségből velük tartott, aki meg úgy érezte, hogy elárulódott a nyilas eszme, átigazolt a Mi Hazánkba, nem kis részben szintén számításból. Végtelenül tanulságos, ahogy a politikai pragmatizmus fölette a rasszista handabandát: ahogy kezdték komolyan venni a politizálást, azonnal minden a hatalomra kerülés igézetének rendelődött alá.
Vajon a gondolkodásuk is változott, vagy csak a mondataik?
Számít, hogy Vona meg a többi mit gondol álmatlan éjszakáin?
Számít?
Semmit nem számít. Fikarcnyit se.
Regényhős lehetne Vonából?
Az igen. De ez itt speciel az életünk és nem egy regény. Egyébként az ilyen figurák regényhősként sem képesek annyira kifehéredni, hogy elnyerjék a szimpátiámat. Kaméleonok. Akik emiatt valószínűleg meg is zakkannak. De a legnagyobb kaméleonság és a legnagyobb zakkanás Orbáné. Az ő karrierje szélesebb ívet ír le, mint bárki más politikusé a rendszerváltás óta. Szóval egy darabig izgatott, mi lakik a lelkükben, de már nem érdekel.
Tényleg annyira ellenszenvesek, annyira összerándul tőlük a gyomrom, hogy gondolni sem szeretek rájuk, függetlenül attól, hogy focis hátizsákot vagy gárdamellényt viselnek.
Úgy általában kevés szimpatikus politikust tudnék említeni.
Említsen hármat.
Egy se jut eszembe… A momentumosokat szimpátiával fogadtam, de egyelőre úgy tetszik, hogy nemigen találják a helyüket.
Kétfarkúak?
Látja, eszembe se jutottak, valahogy nem politikai képződményként tekintek rájuk. Üdítő kivételek. Tetszik, ahogy, némiképp Svejk módra, hülyét csinálnak a hatalomból. Az kevésbé, amikor néha túl komolyan veszik magukat. Marhaság, hogy képviselőt akarnak küldeni abba a törvényhozásba, amit elvileg nem fogadnak el. Remélem, megmaradnak annak, ami, nagyszabású politikai performansznak, aktivista színháznak.
A performansz működne a parlamentben is, nem? Az is csak színházterem.
Az első pár perc érdekes lenne. De aztán szavazni kell, bizottságba kerülni, egyezkedni, alkut kötni, hogy például lesznek gyönyörű játszóterek, de cserébe… Ugye milyen szörnyű? A politika a kiegyenlítés, a kompromisszum tudománya, de ha kompromisszumot kötsz, akkor már nem vagy kívül az egészen, s oda a báj. Az pedig már poétikai kérdés, hogy a tevékenységük, a működésük mutatja meg, milyen pokoli nehéz dolog az irónia.
Szavazott rájuk?
Nem.
Szavazna rájuk?
Igen. Adott esetben. Legutóbb azért nem rájuk ikszeltem, mert hittem, hogy leváltható a rezsim, és tilos forgácsolni a nem fideszes szavazatokat. De majd legközelebb.
Biztos?
Nem. Amennyiben legközelebb is látok némi reményt a rezsim leválthatóságára. De ha lesz egy tök reménytelen választás, nos, akkor a Kétfarkú az egyetlen kijárat. De már azt is el tudom képzelni, hogy az ember nem szavaz.
Nem szavaz?
Nem. Akár.
Minek szavazzak, ha semmi hatása? Mondom most csüggedten. Aztán 2026-ban is megyek.
Akár látom, kit választhatnék, akár nem.
Jövőre is választunk: EP- és önkormányzati képviselőket.
Persze, hogy szavazni fogok. Az EP bizonyára hatalmas Orbán-sikert hoz. Az önkormányzati viszont lehet érdekes. Na, de az is micsoda aljasság, hogy egy napra tették a kettőt!
Politikai praktikum.
Ugyanaz. Praktikus aljasság. És meg is magyarázzák, hogy spórolni akarnak a magyar emberek pénzével, idejével. Hú, ez azért nagyon reménytelen. Pláne, hogy Orbán bukása ugyan jót tenne az ember lelkének és kedélyének, de önmagában nem sokat oldana meg. Kik vannak ebben az ellenzékben? Ki lenne képes maga mellé állítani a többieket? A legpotensebbnek, Dobrevnek sincs esélye, hiszen politikai értelemben ott lóg a nyakán levakarhatatlanul Gyurcsány és az ő múltja. A többi szereplőt pillanatnyilag nem is érdemes említeni. Hátborzongató, hogy még mindig az Orbán versus Gyurcsány a kérdés. Képtelen változni a paletta. Nem is paletta ez, hanem apatikus mókuskerék. Apatikus politikusok és apatikus ellenzéki választók. Izraelben pár hete százezren tüntettek Netanjahu ellen. Százezer ember egy Magyarországnál kisebb országban! Nálunk még a legsikeresebb pedagógustüntetésre se mentek ki negyvenezernél többen. Van feszültség, de nem csatornázódik, nem adódik össze. Az ellenzéki pártok elindulnak a manipulált, ab ovo elcsalt választáson, beülnek a kétharmados parlamentbe, és a fideszes képviselőkkel együtt felveszik az egyre tekintélyesebb bérüket. Megmagyarázzák, hogy odabent legalább hallathatják a hangjukat, amiben tulajdonképpen van ráció, csak mégis valahogy elég penetráns. Nem csupán gondolom, inkább érzem, hogy rég meg kellett volna szakítani minden kapcsolatot a rezsimmel. Kimondani, hogy igen, noha kemény egzisztenciális következményeket ró ránk, mégis kívül maradunk, visszaadjuk a mandátumot. És ezzel a hitelességgel irány az utca, tessék onnan politizálni végig egy ciklust. De persze könnyen mondom én helyettük. Az pedig végképp elkeserítő, hogy nincs képviselete a szociálisan legkiszolgáltatottabb alsó egy-kétötödnek.
Miért nincs?
Mert kialakult ez a félfeudális rendszer, melyben a falusi földesurak meglepően simán kordában tartják a „féljobbágyokat”.
Attól még szerveződhetne politikai képviselet.
Szerveződhetne, de valahogy nem képződik meg hozzá az alul levők dühe.
Miért?
A mindenkori hatalom elhiteti velük, az Orbán-rendszer különösen, hogy mindig ti voltatok alul, mindig ti szívtatok, hol jobban, hol kevésbé, ez a világ rendje, tessék elfogadni. Ma a szegények elgondolni sem tudják, hogy lehetne ez másként is. Ismét az van, hogy egy hátrányos helyzetű nyírségi gyerek, pláne, ha cigány, nem kerülhet egyetemre. És ez aztán végképp az utóbbi tizenhárom évben tokosodott be. Közhely, de nem lehet nem említeni: akik most a hatalomban ülnek, a saját rendszerükben nem jutottak volna el még az érettségiig sem.
Tényleg nincs képviseletük a szegényeknek?
Minden párt a zászlajára tűzi a nevüket, de aztán semmi. Ráadásul a szegények zöme inkább retteg Sorostól meg a munkánkat elorozó, asszonyainkat megerőszakoló migránstól, meg a szemkilövető Gyurcsánytól, mint azoktól, akik féljobbágysorba taszítják őt. Persze az vesse rájuk az első követ, aki abból a perspektívából nem így gondolkodna. A magyarországi cigányság sorsa különösen dermesztő. Sok százezres tömeg, még sincs érdemi érdekképviselete. Bárki próbálta, korrumpálódott, felszívta valamelyik párt.
Az imént nem sikerült szimpatikus politikust találni a kétfarkúakon túli világban. A szigorúságára mi is ráfaragtunk még 2013-ban. Akkoriban írt a mi Poszt Itt rovatunkba, ám kilépett, amikor a szerzők közé hívtuk L. Simon László kultállamtitkárt.
Hogy világos legyen: azzal nincs baj, ha egy rovat kinyílik, viszont nekem nem volt kedvem egy NER-politikussal közös térben szerepelni. Gőg ez, tudom, bár inkább finnya, de most se döntenék másképp.
Rendületlenül szóba se áll velük?
Szerencsére nincs is rá alkalom, hogy szóba álljak, illetve hogy ne álljak szóba velük. Sőt, a közelemből, pláne az irodalomból, ahonnét a barátaim, ismerőseim zöme jön, senki nem keveredett a NER-be. Ez igencsak jó érzés.
Van művész a NER közelében, akit alkotóként becsül?
Van. Azok közül, akik erősen exponálják magukat a NER-ben, azt gondolom, Vidnyánszky is, Eperjes is jelentős művész. Hídembereket viszont egyáltalán nem látok és esélyt sem, hogy a közeljövőben lesznek. Annyi ideje és annyira dzsuvás a közélet, hogy középen állni lehetetlen, ugyanis középen nincs semmi. Ebben talán a mostani ellenzéki oldal is hibás, de az ok maga a rezsim, az Orbán-rendszer krédója, hogy aki nincs velünk, az ellenünk. Másrészt ahogy gyűlik a feszültség, a türelmetlenség az értelmiségben, ahogy nehezedik a megélhetés és nő a frusztráció, úgy válik sürgetővé, hogy úgymond „válasszon” ki-ki.
A diktatúra logikája szerint, ahol minden a lojalitás köré szerveződik, aki nem mutatja ki a lojalitását, gyanússá, adott esetben ellenséggé válik, pedig csak távol akar maradni, nem olyan alkat, fél, satöbbi. De ez megvan a másik, az ellenzékinek tekintett oldalon is.
Bár tizenhárom év után nehezen tudom elfogadni, hogy valaki hallgat, megérteni éppen meg tudom, sok oka lehet, nem találja a formát, nem kíváncsiak a véleményére, félti a művészi integritását, az állását, a családi békéjét, mittudomén. Attól még, hogy valaki nem ad közéleti interjúkat, az attitűdje, a művei lehetnek rendszerkritikusak, már csak azért is, mert egy rendszerkritikus alapállás nélkül nincs jelentős művészet, ami nem azt jelenti, hogy a rendszerkritika magában művészet lenne.
Hogy az irodalomban sokan vagy kevesen vagyunk, akik szemben állunk ezzel a rezsimmel, azt nehéz megmondani. Kevesebben látszunk, mint ahányan így gondolkodnak, azt hiszem, a többség, hogy elegük van a NER-ből. És, hogy bonyolítsam, vannak, akik évek, akár évtizedek alatt felépítettek valamit, kutatóintézetet, színházat, zenekart, tudom is én, és féltik az életművüket, hiszen látják, mi történt például az Orbánnal szembeforduló Ángyán József államtitkár gödöllői tanszékével – beszántatott. Kompromisszumot kötnek tehát. Csakhogy körülöttük is szűkül a tér, a rendszer már a legkisebb illojalitást is bünteti. Persze nem börtönnel, hanem akár ki nem mondott bizalomvesztéssel: az intézeted mostanáig mindig nyert a pályázatokon, most valahogy lemarad, te szépen haladtál a ranglétrán, de váratlanul elakadsz. Ugye hogy tiszta kádárizmus? Határozottabban le kell tedd a garast, mint a ’70-es években. És ez nem fog szelídülni, felszívódni, mint egy véraláfutás. Ha mindent megtehetnek, meg is tesznek mindent. Az egyetlen fék az EU, amíg bent vagyunk, bizonyos határokat nem hág át a NER.
Két éve még azt mondtam, kizárt, hogy Orbán kiléptessen minket, hiszen Brüsszelből jön a zsozsó. De a téboly mára elérte azt a szintet, hogy kiszámíthatatlan, az indulatai merre viszik a vezért, és a vezér merre viszi az országot. Az EU-val szembeni összes valós és vélt orbáni sérelem puskapora bespájzolva, csak szikrára vár a gyúanyag. Nem tudom, ebben mennyi a színjáték, de félelmetes a vezéren eluralkodó, a rendszert egyre inkább meghatározó katonásdi és militária.
Nagy taktikusként egyre szégyentelibb pozícióba lavírozza bele magát, olyan mocskos bélyeget égetve az országra, amit levakarni évtizedekbe telik majd. Mintha egy nagy emberkísérletbe fogott volna: hogy lehet áthangolni Putyin-pártivá a szavazói táborát, vajon ezt is beveszik-e. Ez a neutrális, véletlenül se definiált békepártiság ennek a Putyin-barátságnak a fügefalevele. Mintha Oroszországgal lennénk határosak, nem Ukrajnával! Miért mindez? Mit is kap innen és mit kap onnan? Az EU-tól folyamatosan rengeteg pénzt. És Putyintól? Olcsó gázt? Frászt! Többért veszi, mintha a világpiacról vásárolnánk. Akkor mi mást? Ígérvényt? Mire? Hogy bekebelezheti majd Munkácsot? Megkapja cserébe? Az lidérces, hogy nem látni a háború végét, sőt, a végtelensége, ami látszik. De hogy máshogy lehetne tisztességes béke, mint hogy az agresszor kivonul az általa elfoglalt területekről? Vagy ez naivitás? Úgy látom, hogy az ukránok, a megtámadott fél, csak ezt a „naivitást” tudja elfogadni. Putyin számára ez maga a vereség és a bukás. Csak abban lehet bízni, hogy előbb-utóbb az orosz és az ukrán nép is eljut abba az állapotba, hogy bármi jó, csak több halál ne legyen, csak a fiamat ne vigyék már el golyófogónak.
Úgy tűnik, Orbán komolyan hiszi, hogy a nyugat süllyed, a kelet emelkedik.
Ha hiszi, akkor tényleg annyi köze maradt a valósághoz, mint egy laposföldhívőnek. Emelkedik a kelet? A milyen és mennyire és mekkora távolságra lévő kelet? Ami közel van, az Nyugat-Európa, de az annyira közel, hogy hivatalosan a részét képezzük.
Onnan kanyarodtunk el, hogy ön L. Simon László miatt kilépett a Poszt Ittünkből. Másfél évvel korábban, 2011-ben volt egy látványosabb távozása is: miután az M1 kiretusálta egy híradós interjú hátteréből Lomnici Zoltán főbírót, ön letiltotta a művei ismétlését az elfideszesített közmédiában. Erős gesztus, cserébe a hallgatók bukták egyebek mellett a rádiójátékosított Švejket.
Igen, ez akkor volt, de nem, vagy nemcsak amiatt a retusálás miatt. Egyszerűen nem akartam szerepelni a királyi propagandarádióban. Egyébként a Svejket, illetve Réz Ádám fordítását szerzői jogilag nem vonhattam vissza, eleve többünk munkája volt, Magos György rendezőé és Varga Viktor szerkesztőé, többek között. Én csak a magyar változatot írtam, részemről a gesztus volt itt a fontos: kinyilvánítottam, hogy én ezeknek a rádiójába, tévéjébe be nem teszem a lábam. Amitől annak idején se kaptak a szívükhöz, manapság meg pláne nem.
„Ezeké” a közrádió vagy mindannyiunké?
Nem mindegy?
Nem. A Krónikával nem mérgezem magam. De a švejkek érdekelnek. Azokat pedig pláne érdekelnék az igényes rádiójátékok, sőt, szükségük volna rá, akiknél mindenképp a Kossuth szól a konyhában, és akik vagy csak kék fingot kapnak, vagy kék fingot és Švejket is.
Mindenkinek van lehetősége más rádióadót hallgatni.
A konyhában? Melyiket is?
Ez más kérdés. Bár neten bármelyiket, mondanám, ha ez nem lenne egy városi, elitista duma. Nem annak szánom. Csupán azt akarom mondani, van választás. Úgy éreztem, nekem akkor ki kellett fejeznem, hogy a propagandának nem kívánok a része lenni. Závada Pál is így tett. Tán ő is dühből.
Esterházy meg nem így tett.
Ő egyenesen azt mondta, hogy hülyeséget csináltunk. De én untam, hogy a sokadik petíciót írom alá tök fölöslegesen. Tenni akartam valamit. Abszurd diktatúrában abszurd az értelmiségi reakció. A maga módján a miénk is švejki világ.
Majdnem švejki. Az emlegetett HVG-s publicisztikáit olvasva azon röhögtem a leginkább, amiben azt írja: „Hašek Švejkjében a vlašimi esperes azt olvasta, hogy Ausztrália, a Föld ellenkező oldalán, nem létezik, s csak az ördög szemfényvesztése, ha valaki onnan küld például levelet. E felismerését vasárnap ki is prédikálta a templomban, ahonnan egyenesen a bolondokházába vitték.” Azóta vágyom Vlašimba.
Nem állunk jól, ha már Hašek Vlašimja az Ígéret földje. Mindenesetre a Švejk állati jó mű. És állati jó volt rádiósítani. A könyv felét kihúztam, illetve csak a felét gépeltem be, a többi kiesett, így a rádiós Švejk töményebb, jelenetezettebb, mint az eredeti.
Švejket húzni – azért kell hozzá merészség.
Nádas Péter mondja Károlyi Csabának a tavaly megjelent beszélgetős könyvükben, hogy minden nagyregény terjengős, van benne csomó fölösleges szöveg. Ilyen a természete. És ahogy egy óceánjáró nem fér be a jachtkikötőbe, úgy egy nagyregény sem fér be egy rádióba. Hangban a sztorik a legizgalmasabbak, a rizomatikussága, hogy mindenről eszébe jut valami, és arról egy másik és nyomja, nyomja egyik abszurd példázatot a másik után.
A közmédiás önletiltás a kétharmados Orbán-rendszer fontos projektjeként indult kultúrharc egyik következménye. Hol tart most a kultúrharc?
Sehol. Legalábbis érdemi átrendeződést alig hozott. Ha csak azt nem tartjuk annak, hogy kitömött rengeteg NER-közeli művészt, művészfélét, illetve a királyi médiából kiradírozta az addigi kánonokat, a régi elitet, ahogy szeretik megfogalmazni. Rengeteg forrás került a Demeter Szilárd vezette Petőfi Irodalmi Múzeumhoz és kapcsolt szerveihez. Ha ez a kultúrharc, akkor eredményesen vívják. Nem számoltak vele, hogy nincs egyetlen nemzeti kánon, és olyan sincs, hogy jön az elhivatott politikus, és jól átalakítja az egészet a politikai ízlése szerint egy másik egyetlen kánonná. Hanem minden jelentős értelmező közösségnek megvan a maga kánonja, ezek a kánonok párhuzamosan léteznek, olykor metszik egymást. És az van, hogy egy valamire való kultúra rendszerkritikus. Ez a dolga. Amíg létezik valódi piac, tévedés azt hinni, hogy bizonyos szereplők csak úgy kiszoríthatók. Persze ez a piac sok pénzzel, márpedig a NER-nek sok pénze van, átrajzolható. Az irodalomban pillanatnyilag – ami politikailag alig, inkább csak szimbolikusan számít, hiszen kevés az olvasó – nincs számottevő állami könyvkiadó, az én könyveim kiadása sem a NER-en múlik, hanem a magánkézben lévő Lírán, ahol föl sem vetődik, hogy valakit cenzúráznának, politikai okból ne adnának ki.
A Magyar Művészeti Akadémiáról mit gondol?
Főleg rosszat, leginkább az alakulásáról, és ahogy beledeklarálták az Alaptörvénybe, egyetlen letéteményesként. Közmilliárdokból működik, arra találták ki, hogy létrehozza a Fidesz-közeli művészetet. Nem sikerült, de ez mellékes. Ám nemcsak rosszat gondolok, hisz jelentős havi apanázst juttat a tagjainak, részben művészileg kevéssé értékelhetőeknek, ám részben kvalitásosoknak is, akik különben éhen halnának, így viszont dolgozhatnak, alkothatnak, ki tudják fizetni a villanyszámlájukat. Rájuk egyetlen rossz szavam sincs. Ott van például a nagyszerű képzőművész, Bukta Imre, aki sose volt pártkatona, sose vállalt státuszt ebben az őrületben, viszont a vidék dokumentaristájaként csodálatos életművet hozott össze.
Ön nem tagja az MMA-nak.
Nem hívtak. De ha hívnának, se jelentkeznék. Ha már L. Simonnal nem posztittelek, hogy lépnék be a NER legfő kulturális szervébe?!
Említette a Petőfi Irodalmi Múzeumot vezető Demeter Szilárdot. Miután Demeter lett a PIM főigazgatója – Prőhle Gergelyt váltva –, ön kijelentette, hogy a következő váltásig be nem teszi a lábát az intézménybe. Demeterhez tartozik a Digitális Irodalmi Akadémia, a DIA, melynek ön is tagja, művei olvashatóak az oldalon. Na most másfél éve Demeter egy telexes interjúban azt nyilatkozta, hogy a kortárs magyar irodalom nyolcvan százalékát „kukázná”, önt külön nevesítve pedig megjegyezte, hogy „Parti Nagy Lajos a tehetségéhez képest szarokat ad ki”. Az interjú nyomán kirobbanó botrányban hozzátette: „Nem az a bajom Parti Nagy Lajossal, amiket a hvg.hu-ra vagy bárhová ír, szólás- és véleményszabadság van. Hanem az a bajom Parti Nagy Lajossal, hogy a legújabb szépirodalmi alkotásai nem ütik meg az írói, költői nagyságának szintjét, szerintem szarok. Önmagában ezzel sem lenne baj, mindenki azt és úgy ír, ahogy akar, vagy éppenséggel kiszakad belőle. Csakhogy Parti Nagy Lajos a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Életműve okán kap jelentős havi apanázst.” Van értelme az ilyen csörtéknek? Az ön részéről nem egyszerűbb úgy nem tenni be a PIM-be a lábát, hogy nem beszél arról, hogy nem teszi be a lábát a PIM-be?
Nem is én beszélek róla, ön kérdezte. Amikor Demeter átvette a PIM-et, vagyis felülről odaültették, és elkezdett mindenféle zöldségeket beszélni, lehetett látni, hogy egy tipikus komisszár, és azt gondoltam, amíg az einstand tart, én nem megyek oda. Ilyen tiltakozós vagyok, ez ebből az interjúból is kiderül. Az meg, hogy miket nyilatkozik rólam, nem érdekel.
Beszéltek valaha?
Sose. Egyszer egy közgyűlésen tartózkodtunk közös légtérben. Pont elég. Sok is. Amiket és ahogyan tesz, beszél, az idegen tőlem, attól viszolygok. És szerencsére megengedhetem magamnak, hogy ne legyen vele kapcsolatom. Egyébként a Digitális Irodalmi Akadémiát 1998-ban alapították, és nem a NER. Akkor, amikor Demeter még egyetemista volt. Vicces, ahogy az orrom alá dörgöli, hogy az „életművem alapján jelentős havi apanázst kapok”, és értem is a célzást, hogy élősködő volnék, csakhogy a tagoknak, pillanatnyilag harminchét élő írónak havonta járó összeg nem apanázs, hanem a DIA kezdetétől fogva felhasználási díj, ami annak fejében jár, hogy az illető írók az összes műveik kiadásának digitális jogát élethossziglan átadják az államnak.
