Biztos, hogy a megfelelő fegyverhez nyúlt?
Nem fegyver. Erősebb gesztus, mint a puszta morgás, fejcsóválás. Erre volt módom.
Az csupán morgásnak minősül, ha ír egy regényt vagy novellát – most épp nem Sárbogárdi Jolánról, hanem Sándorpalotai Pálról?
Az nem morgás, író részéről a mű, a jó mű a legerősebb tett. Nem engedélyeztem a szerzői jogaim alá tartozó művek ismétlését a közmédiában, de ettől még dolgozom, írok. Sándorpalotai Pál regényesítése szép feladat, de nem szerepel a terveim között. Ami nagyon az orrom előtt van, arról pamfletet tán tudhatok írni, regényt nem. Ahhoz távolság kell, térben, időben, indulatban. Ha kérdeznek, ha nagyon a torkomig ér az émely, beszélek, olykor írok a közélet ügyeiről, a mindennapi őrületeinkről.
Fotók: Kummer János
Biztos az igazában?
A kétségeimben vagyok biztos, de azért nem hiszem, hogy öt év múlva azt gondolom majd, Orbán alatt jó irányba tartott Magyarország. Liberális vagyok, a többség nem az. Nemigen volna kifogásom, ha egy szürke, praktikus kormányzat-szolgáltatás folyna a hazámban. Nem hiszem, hogy foglalkoznék vele, tán nem nagyon tetszene, de annyi. Viszont, látva a fülkeforradalmi kurzus hazug, cinikus, zsákmányszerző gyakorlatát, látva a melldöngető pancserséget, nem tudok hallgatni. Például lehetetlen nem megszólalni a média, mindenekelőtt a közmédiumok ájtatos csicskáztatását látva.
Azért a letiltás, mert tele a hócipője, vagy azért, mert ütni akar Orbánon?
Tele a hócipőm. Megteszem, amit lehet, de jól tudom, nem az én szájtépésem, nem is az ellenzéki értelmiségé fogja leváltani a rendszert, hanem a saját szavazói.
És aztán mi lesz?
Elnézve az ellenzék állapotát, baj lesz. Nem tudom, mi lesz. Félek, ők se. Nagyon nagy részben a szocialisták felelőssége, hogy az orbáni kétharmad és a szélsőjobb rászabadult az országra. Se az ellenzék rémes demagógiájával, se a nácikkal nem tudtak mit kezdeni nyolc év alatt. A legjobb szándékkal is rosszul kormányoztak. A szocik Gyurcsány nélkül sehol sincsenek, igaz vele se, ő pedig sajnos többet árt, mint használ – magánemberként beköltözhet egy panelba, tán még volt miniszterelnökként is, pártelnökként ez látványpolitizálás, demagógia. Mindkét oldalon az, és mindkét oldalon utálom. Érteni tán értem az LMP-t, de elfogadni azért elég nehéz a különállásukat, hogy senkivel nem közösködnek. Na, de ha senki senkivel, akkor ki próbálja leváltani a Fideszt?
Hack Péter szerint „e pillanatban a kormány a legkiválóbb akadály a szélsőjobboldali Jobbik felemelkedése ellen”.
Rettenetes, weimári mondat. Rettenetes, mert igaz. Meglehet, önáltatás, de én ezzel együtt sem látok esélyt a Jobbik önálló választási győzelmére. Attól persze félek, hogy Orbán, meghosszabbítandó a hatalmát, összefog a nácikkal. És azt a konglomerátumot képtelenség lesz parlamentáris eszközzel megbuktatni.
“Rettenetes, mert igaz”
Európa statisztálna a szélsőjobb hatalomba emeléséhez?
Tán nem statisztálna, hanem főszerepelne, de tenni nem tudna sokat. Egy a Nyugat számára elképzelhetetlenül éles helyzetben mekkora a játéktere? Remélem soha nem fog megismétlődni, de Srebrenica nemcsak az erőszak, hanem a civilizált tehetetlenség példája is. Tizenhét éve a holland békefenntartók közelről bámulták, ahogy a szerb erők kiirtják a bosnyák települést. Néha a Nyugat most is csak néz, elkerekedett szemmel. S már annak is örül, ha a magyar miniszterelnök nem veri cipősarokkal az asztalt. És már a szeme se rebben a nemleszünkgyarmatozás, meg a szabadságharcosozás hallatán. Normális, pragmatikus politikusok, érdekük a kiegyezés.
Azt mondják az Orbánt ismerők, hogy a miniszterelnök megveti a szélsőjobbot.
És? Majd befogja az orrát, úgy paktál le vele.
A frakció és mögötte a párt zöme befogott orral sem vinné ezt át.
Én sem hiszem, hogy tetszik nekik az újnácizmus, de ez az alakulat a teljhatalom megtartására szerveződött a vezér köré, márpedig ekkora hatalomvágy bőven felülírhatja a morális szabályokat. Nem gondolom, hogy az aktivistáik és szimpatizánsaik többsége xenofóbabb, rasszistább, mint mondjuk a másik oldalé. A televény, amiből rekrutálódtak, hasonló, aminthogy az ív is, aminek mentén sok pálya leírható a munkásőrségtől a polgárőrségig itt is, ott is.
Nemrég még röhögtünk a Hősöm tere szélsőjobbos galambjain, akik a megfelelő pillanatban átveszik a hatalmat.
Most meg komolyan latolgatunk esélyeket? Hát, elég borzasztó.
“Hírcsárdaország lettünk”
Szerda este az Új Színháznál kórusban szólt a “mocskos zsidók”.
Ami hat-hét éve az elképzelhetetlen kategóriájába tartozott, attól ma a szeme se rebben senkinek. Novák Előd dicsőséges zászlóégetéséről tizedannyi írás jelent meg a sajtóban, mint az említett Sándorpalotai Pál szánalmas ollózati tevékenységéről. A Jobbik a látványpolitizálás leggusztustalanabb alfaját műveli. Ha majd az izraelit is elégette, milyen zászlót vesz elő az alelnök, hogy foglakozzon vele a média?
Egy múlt csütörtöki MTI-hír szerint a Jobbik EP-képviselője, Szegedi Csanád sajtótájékoztatót tartott arról, hogy „Gyurcsány által feltüzelt nyugdíjasok támadtak a Jobbik fiataljaira Miskolcon”. A Monty Python gyártott ilyen abszurdot.
Hírcsárdaország lettünk. Nem csodálkoznék, ha jönne az interpelláció a gyurcsánynyugdíjasok betiltásáról, akiktől a magyar bőrfejű már csuklyában se mehet ki az utcára. Érthető, hogy a Jobbik militáns ellenzéket akar teremteni magának, tüzes, sőt tökös nyugdíjas öregasszonyok képében, hisz puha ellenzékkel lehetetlen háborúzni. Puhapöcsűvel, hogy a betyáros szóhasználattal éljek.
Írók véleményét kérdezte a narancs.hu az ön rádiós letiltásáról. „Kissé elhamarkodottnak és koncepciótlannak tartom Parti Nagy és Závada reakcióját” – így Krusovszky Dénes.
Én meg a nagyon tehetséges Krusovszkyét.
Esterházy Péter: „A hallgató, ez ténykérdés, rosszul jár. Cserébe fölhívják a figyelmét, hogy valami nincs rendben az országban. Van, akit ez kárpótol, van, akit nem.”
Ez abszolút korrekt.
“Egy író, némelyik író, valamivel szabadabb”
Spiró György: „A művek letiltása lehet indokolt, de érdemesebb megvárni, míg letiltják az embert.”
Szellemes.
Nem állnak ki ön mellett.
De ellenem sincsenek. Van igazuk, ahogy Závadának és nekem is igazam van.
Fáj?
Dehogy fáj! Én ebből nem akartam ügyet csinálni, a rádióból szivárgott ki a hír, nem én jelentkeztem a sajtónál. Azért nem, mert véletlenül se akartam „mozgalmat” indítani, nem akartam, hogy úgy tűnjön, pressziót gyakorlunk azokra, akik ilyen-olyan megfontolásból épp most nem kívánnak megszólalni.
Ilyen-olyan?
Sokféle ok lehet. Féltenek valami tényleg félthetőt, netán kevésbé egyértelmű vagy egész más az álláspontjuk. Ha egy tudóstanár harminc év munkájával felépítette egyetemi katedráját, tanszékét, intézetét, kétszer is meggondolja, hogy pár erős mondatáért kidobják onnan. Egy felelős zenekarvezető vagy színházigazgató, kutató is nehezen kockáztatja, hogy egy interjú miatt ne kapja meg az intézménye az életben maradáshoz szükséges támogatást. Nagy tisztelet a kivételnek. Egy író viszont, némelyik író, e szempontból valamivel szabadabb. Valamivel, hiszen ezt meglépi, azt meg nem, ugyanolyan esendő, mint mindenki más. Ebben tán mi voltunk a radikálisabbak, más ügyekben mások. A nyilatkozók zöme jó barátom, elég hasonlóan gondolkodunk, az csak jó, hogy nem egyformán. Emellett nagyszerű írók, mélységesen tiszteletben tartom a véleményüket.
Akár párt tribünjére is felülne Orbán ellenében?
Nem. Ez a tribünködés nagyon ízlésem ellen való. Azt hiszem, akkor se mennék párt közelébe, ha találnék kedvemre valót. Ez a veszély mostanában nem fenyeget. Csehov mondott olyasmit, hogy az írók csak annyira foglalkozzanak a politikával, hogy védekezni tudjanak ellene. Sokszor eszembe jut ez a mondat mostanában. Hogy ez az én „foglalkozásom” vajon védekezés-e még. Szerintem az, mások szerint nem az.
Kapóra jött, hogy letilthatta műveit a rádióban?
Nem jött kapóra, de túl rossz a véleményem a közmédia einstandolásáról ahhoz, hogy bármi módon hozzájáruljak a műsoraihoz. Jogot kértek egy hangjáték ismétlésére az írásaim zömét képviselő KÉK-ügynökségtől, én pedig, élve a szerzői jogommal, nem engedélyeztem, közölvén, hogy se most, se később. Utólag belátom, hiába nem akartam, ez a gesztus nem tudott nem demonstratívvá válni. Ezekben a közügyekben pont olyan kétkedő és laikus vagyok, mint bárki más, mint a túlnyomó többség, csak a literátusságnak meg a viszonylagos ismertségnek köszönhetően van módom beszélni róla. S ha már így alakult, nem lenne tisztességes nem használni ezt.
Svejket is letiltotta.
Le. Megtehettem. Hiszen én írtam át rádióra.
“Attól, hogy valaki szerepelt, még nem lett a hatalom csatlósa”
Új feldolgozásba nyilván nem fog most bele a rádió. Következésképpen ön elvette Svejket a hallgatóktól. Ezt megteheti?
Meg.
Nem jogilag kérdezem.
Mondom, nem akartam közreműködni. S ha már nyilvános lett ez a gesztus, felhívom általa a figyelmet, hogy a hallgatótól meg a kiegyensúlyozott tájékoztatást vették el. A Svejket egyébként nem vittem haza, sem én, sem a rendező Magos György, az továbbra is megtalálható az archívumban, és bízom benne, hogy idővel ismét játszható lesz.
A kádári rádióban is szóltak egypercesek, mégsem lett tőle kevesebb Örkény, és a hatalom sem vált legitimáltabbá. Ráadásul az diktatúra volt papíron is, a mostani meg kikockázóstul sem az.
Tudom. Én is szóltam a kádári rádióban, és én sem lettem tőle kevesebb. Attól, hogy valaki szerepelt, még nem lett a hatalom csatlósa, ma sem lesz az. Persze a kádári érában voltak vacak helyzeteim, amikor egyértelmű volt a számomra, ha merném, ha tudnám, azt kéne csinálnom, amit Petri György. Én emiatt jónéhányszor szégyelltem magam, és ezt nem felejtem el.
Hogy volt Petrivel?
A Jelenkor című folyóirat egyik szerkesztője voltam, amikor Petri, ahogy akkor mondtuk „lement szamizdatba”. Legbelül tudtam, hogy csatlakozni kéne hozzá, de nem voltam senki és semmi, persze, mindenekelőtt, elég bátor nem voltam. S elfogadtam a jogos érvet, számunkra a lapnál az a legfontosabb, hogy megtartsuk, ne veszélyeztessük azt a szabadságot, ami adatott. Petrit nem közöltünk, de Mészölyt, Nádast, Esterházyt igen. Irodalmilag megérte, de ez az én alapproblémámon nem segített.
„Parti Nagy és Závada olyan művekkel gazdagította a rádió archívumát, amelyek ma már a nemzeti kulturális örökség részét jelentik, ezért ezektől elzárni a hallgatókat nem szabad” – ezt írta a minap a Magyar Rádió közleménye.
Ájtatos duma.
Biztos?
Mi másra alkalmas ez a hízelgőleg kárhoztató tónus, mint ellenünk hangolni a hallgatókat? Mire számítottak? Hogy délelőtt gondolok valamit, délután meg, ahogy kijön ez a sajnálkozás, azt mondom, bocs, tévedtem, ha már a nemzeti kulturális örökség része vagyok, vissza az egész? Azt hiszem, inkább a közönségnek üzenték, hogy ők mindent megtesznek, de ezekkel a hisztis művészekkel nincs mit kezdeni.
Meglehet, valaki olyan fogalmazta a levelet, aki tényleg szereti a kortárs irodalmat, és most azt mondja magában dühösen: én strapálom itt magam, hogy mentsem a menthetőt, de még ezek a Parti Nagyék is alánk tesznek.
Ez meglehet. Lealázták, lefokozták, leértékelték a közrádiót, elküldtek százakat. Érthető, hogy aki maradt, úgy akar viselkedni, úgy tanácsos viselkednie, mintha nem történt volna semmi. A mi döntésünkön háborognak, közben lassan elfelejtődik az intézményt megroppantó másfél év. Nem inkább a retusőrök, kikockázók főnökeire, a szisztémára kéne kicsit dühösebbnek lenni?
“Mostanság Aiszkhülosz is Kálmán Olgát nézné”
Nem Orbán kockáz. Olyasmi lehet ez, mint a gyerekek fülbesúgós játéka: a lánc végére teljesen átalakul a nyitómondat. Létezik a nagypolitikában egy ködös elvárás, ami mire leér a vágóhoz, kockás Lomnici a vége.
Így van. Be se kell tiltani, a médiatörvény szelleme ott lebeg a sajtó feje fölött, mint Damoklész kardja. Félelmet kódol az alattvalókba, félelmet a törvénytől és persze az egzisztencia elveszítésétől. Ez bőven elég az öncenzúrára, a túlteljesítésre. Ha meg kibukik valami disznóság, a főnök megvonja a vállát, hogy én semmi ilyesmire nem adtam utasítást. Ki bizonyítja be, hogy a közmédiából kirúgottak jelentős részét politikai okból távolították el? Senki. Pedig mindenki tudja, hogyan álltak össze a listák. Ettől a demagógiától remeg a gyomrom, és zsigerből kezdem gyűlölni az einstandoló erőt, s a nyelvét, vagyis a vele járó beszédmódot. Lenyomni, legyőzni, legyűrni, megzsákmányolni. Erről szól a Fidesz-rezsim: a hatalomról és a pénzről. Ez Orbán és Simicska kurzusa. De óriásit tévednek, ha azt hiszik, hogy sose lesz a király meztelen. Ugyanis a nép épp erre a „mindent begyűjtünkre” ugrik a leginkább. Egy darabig működik, hogy az előző rezsim is lopott, de 2014-re elfelejtődik a ballib bűne, ahogy a Fidesz régi lopásai is elfelejtődtek pár év alatt.
A fiatal Orbán is olyasmibe futott bele annak idején, amitől most önnek remeg a gyomra: a komcsiké az ország mindenestül, bárhová nyúl az ember, az ő hálójukba akad a keze. Az a fideszes fiú fogta magát és szétszaggatta a vörös hálót.
Igen, és miközben harcolt a balpolippal, felnevelte a jobbosat. Ezek a féldemokratikus polipok borzalmasak, bármelyik oldalt szolgálják is. Ha még el is fogadnám, hogy kellett egy ország a víziói megvalósításához, jó lenne tudni, mik ezek a víziók. Közmunkások talicskával építsenek atomerőműveket? Megragadtuk a hatalmat, eltöröltük a borzalmas kommunista múltat jogállamostul, demokratikus cicózásostul, a keretekkel tehát megvolnánk, jöhet a beüzemelés? De minek is volna ez a beüzemelése? Tudja valaki?
Félidejéhez közeledik a ciklus, a kétharmados törvények zöme elfogadva, a fontos posztokon fideszesek ülnek, a gazdaság zömét a Fidesz-kör felügyeli, és újra szent a béke Brüsszellel. Jöhet a nyugodt kormányzás.
Másfél éve olyasmit reméltünk, legalábbis valószínűsítettünk, hogy Orbán bevonul jó királyként, s kezdődik a két évtizeden át tartó, konszolidált kormányzás. De nem ez történt. Jött a keménykedés, a böllenkedés, a betartás, a szabálytalankodás, a totális kiszorítás. Miért pont most, a választások előtti két évben hagynának fel az ellenségkép gyártásával? Hát mi tartja majd össze a szimpatizánsokat, ha nem egy homályos, ám rettenetes ellenség képe? A Fidesz-tábor kovásza a fóbia, most épp a gyarmatosítással a középpontban.
Meg a nemzeti érdeket és a kereszténységet középpontba állító ideológia.
Azért ez az úri látványkereszténység ideológiának egy kicsit kevés, nem? Másfél éven át ügyködtek azon, hogy tönkretegyék a renoméjukat Európában. A renoménkat. Vajon mennyi idő, míg újraépül a bizalom? Egy darabig őszintén érdekelt, vajon ők maguk elhiszik-e ezt a szűzmáriázós, rovásírásos, unortodoxiás maszlagot. Aztán rájöttem, mélységesen mindegy, hogy Orbán Viktor mit tart magában erről az egészről. Látom, mit csinál, milyen országot, milyenné képzett alattvalókat gondol el. Ez pont elég. Lényegében arra kellett neki a demokrácia, hogy mindenki mást kiszorítson belőle.
De dühös lett az interjú végére.
Nem tudok hátat fordítani. Pár napja Esterházyval beszélgettünk telefonon, azért az szörnyű, mondta magáról, hogy este Aiszkhüloszt kéne olvasnom, de én Kálmán Olgát nézem.
Mit válaszolt neki?
Hogy szerintem mostanság Aiszkhülosz is Kálmán Olgát nézné.
Parti Nagy Lajos 1953. október tizenkettedikén született Szekszárdon. Gyermekéveit Tolnán, Kaposváron, majd Székesfehérváron töltötte, ez utóbbi városban érettségizett 1972-ben. A pécsi Tanárképző Főiskolán 1977-ben szerzett magyar–történelem szakos tanári oklevelet, ezután könyvtáros a Baranya megyei könyvtárban, majd 1979-től 1986-ig a pécsi Jelenkor folyóirat szerkesztője.
Költőként kezdte pályáját. 1982-ben jelent meg első könyve, az Angyalstop, 1986-ban a második, amely Csuklógyakorlat címmel látott napvilágot, 1990-ben a harmadik, a Szódalovaglás.
1990-ben a Jelenkor folyóiratban egy ismeretlen szerző, bizonyos Sárbogárdi Jolán A test angyala címmel közölte kisregényét. Hamarosan kiderült, hogy Sárbogárdi Jolán maszkja a prózaíró Parti Nagy Lajost rejti. 1990 szeptemberétől a Magyar Napló felkérésére Parti Nagy kéthetente tárcanovellákat ír; ezekből áll össze a Se dobok, se trombiták (1993) című tárcagyűjtemény, majd az újraírt változatokból A hullámzó Balaton (1994) elbeszéléskötet zöme.
Az Esti kréta (1995) címet viselő negyedik verseskötet egy gyűjteményes könyv, de az előző három verseskötet mellett új szövegeket is tartalmaz.
1996-ban jelenik meg az Ibusár–Mauzóleum című, két színdarabot tartalmazó könyv. E kötet alkotásain kívül Parti Nagy Lajos nevéhez még két színdarab köthető: az 1994-es Gézcsók Kosztolányi Dezső utolsó napjainak és az utolsó szerelemnek állít emléket, míg a Sárbogárdi Jolán: A test angyala (1995) című dráma az említett kisregény színpadra átírt változata.
Parti Nagy Lajos a kilencvenes évek végétől a mai napig körülbelül húsz drámát fordított. Első és eddig egyetlen regénye a Hősöm tere (2000). A mű Terézia Mora fordításában 2005-ben Meines Helden Platz címmel németül is megjelent.
A Grafitnesz című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet 2003-ban, A fagyott kutya lába című elbeszéléskötet 2006-ban jelent meg. Utóbbi mű, valamint A hullámzó Balaton szolgáltatta az alapot a Pálfi György által rendezett Taxidermia (2006) című filmhez.
Parti Nagy Lajos számos díj birtokosa, mi itt csupán az utóbbi pár évben kapott elismeréseket említjük: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2005), Kossuth-díj (2007), Szép Ernő-jutalom (2007), Prima-díj (2007).
(Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia)
