Korábban úgy fogalmazott, a Tanácsköztársaság teljes joggal hullott ki a nemzeti emlékezetből. Ha így vélekedik erről az időszakról, miért szentelt neki egy teljes monográfiát?
1989-ben az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság hamis és fáradt kultusza kapitulált 1956 forradalmának felszabadító emlékezete előtt. Azóta eltelt 30 év, és kiderült, 1956 sem képes konszenzust teremteni a nemzeti tudatban. Az elmúlt évek közéleti, történészi fejleményei pedig világosan megmutatták, hogy 1919 emléke sem halott, aktívan formálja a kulturális emlékezetet, az önazonosságot. Több mint fél évszázada jelent meg a Tanácsköztársaságról összefoglaló szintézis Hajdu Tibor tollából, ideje volt tehát újra nekifutni a „dicsőséges” 133 nap történetének. Másrészt a könyvem folytatása Az elátkozott köztársaság című monográfiámnak, ami épp az 1918 őszétől 1919 márciusáig tartó időszakot öleli fel. Ezek a szakmai okok.
És mik a személyes okok?
Mágnesként vonzott a forradalmi káosz képe, pontosabban az, hogy egy rendkívül rövid időszakban mennyire sűrítetten jelent meg a történelem. Beszippantott a korszak. Ahogy írtam a könyvet, gondolatban ott sétáltam az Astoriánál, és hol Károlyi Mihály jött velem szembe, hol Márai Sándor, hol egy kíváncsi cselédlány – akikben saját kíváncsiságomat ismertem fel. Miért cipeljük 1918–19 következményeit máig magunkkal, miért tart a múltunk fogságban minket? A nyolcvanas években voltam általános iskolás, láttam és tapasztaltam, miként működött a proletárdiktatúra kényszeres és hamis kultuszépítése. A Városliget mellett jártam általános iskolába, gyakran találkoztam Kiss István monumentális Tanácsköztársaság-emlékművével, a gigantikus bronzszobrot a csúfolódó pesti utca már akkor is „Ruhatárosnak” nevezte. A legszemélyesebb motívum pedig: egyszer a lányommal együtt készültünk egy történelmi témazáró dolgozatra, és kibökte, hogy szerinte a történelemben igazából nem az összefüggések meg a tanulságok, hanem a „rosszfiúk” az érdekesek, a Kun Bélák, a Hitlerek, a Sztálinok rejtélye. Elgondolkodtatott, s eldöntöttem, megírom ennek a lehetetlen korszaknak és elátkozott szereplőinek a történetét. A megjegyzése arra vezetett rá: bár a történelemmel leginkább tananyagként találkozunk, az valójában több és más is, mint műveltség és tudás.
Nem is lehet abszolút tudásunk a történelemről?
Nem lehet. Ugyanazon dokumentumok, visszaemlékezések, periratok, levelezések elemzése alapján egy másik történész eltérő következtetésekre juthat, mint én. És mindkettő egyszerre lehet érvényes. Már Hajdu Tibor rámutatott arra, hogy ezt a korszakot források szempontjából a „bőség nyomora” jellemzi, a történész nem ömlesztheti forrásait válogatás nélkül az olvasóra. A válogatás azonban nem önkényes, tudományos eszközökkel zajlik, a történész, sajnos, nem regényíró. Ha a rendelkezésre álló források alapján nem vonható le érdemi következtetés, akkor nem pótolhatja ki fantáziával. A kérdésre visszatérve: soha nem lesz végleges tudásunk 1918–19-ről.
A könyvéből az derül ki, hogy nagy tévedés volt korábban monolit egységként ábrázolni a Tanácsköztársaságot. Miért?
Muszáj szétzúzni az egysíkú narratívákat. A források megismerése nyilvánvalóvá tette, hogy szó sincs valamiféle monolit hatalmi tömbről, a Tanácsköztársaságról utólag megalkotott és tudatosan leegyszerűsített képeknek nem sok közük van a valósághoz. A proletárdiktatúrának nem volt kikristályosodott dogmatikája, gondosan megtervezett gyakorlata, egy őrületes rögtönzés folyt 133 napon keresztül. Nagyon sokarcú az a valóság, amely ennek az időszaknak a történetét formálta.
Volt-e ennek a bő három hónapnak olyan pillanata, amikor reális esély mutatkozott arra, hogy a kommunisták stabilizálni tudják a hatalmukat?
Nem volt ilyen pillanat. A vezetők közül is sokan egyfajta metafizikai kalandként élték meg a Tanácsköztársaságot. Egyfajta űrutazásként, amelybe a történelem szédületes véletlene vezette be az országot. Idézem is Varga Jenőt, a szocdem tudósból lett kommunista népbiztost, aki fél évszázaddal később azt írta, ilyen helyzet többször nem lesz a történelemben, a körülményeknek az a furcsa összejátszása, ami 1919. március 21-én hatalomra juttatta a Tanácsköztársaságot aligha fordulhat elő még egyszer. Nem idegen tankok hozták ránk az első magyar kommunizmust, hanem a magyar állam összeroskadása, az emberek totális kimerültsége és kétségbeesése. A bolsevizmus képében a társadalom frusztráltsága nyilvánult meg.
Bele volt kódolva a kérészéletűség?
Teljes mértékben. Ablonczy Balázs történész kollégám így is fogalmazta meg, hogy 1918–19-ben kérészállami kísérletek sora zajlott le a térségben, és ebbe a vonulatba tartozik a Magyar Tanácsköztársaság is. Mégis más mint a többi „államkaland”, a magyar történelem integráns része, nem tudjuk kitessékelni belőle, ahogy egy családi fotóról sem retusálhatjuk ki a „fekete bárányt”, mert még ha meg is tennénk, a kierőszakolt felejtés nem tudja megakadályozni, hogy az elfojtott múlt kísértőként vissza ne járjon.
Érte bármilyen meglepetés az anyaggyűjtés során? Találkozott olyan sztorival, amely váratlanul érte?
Sok ilyen volt. Az egyik például az, hogy korábban Kun Bélát egy megveszekedett internacionalistának könyveltem el, akinek egyetlen célja volt, mégpedig a világforradalom kiterjesztése, és soha nem vezették a lépéseit nemzeti megfontolások. Ehhez képest rábukkantam olyan forrásokra, amelyek azt bizonyítják, hogy Kun Bélának erős érzelmi kötődése volt Kolozsvárhoz, sőt egész Erdélyhez. A saját – egyébként felvett – urizáló, dzsentris és viszolyogtatóan ellenszenves stílusában többször is megjegyezte, hogy dicsőségesen fog majd bevonulni Kolozsvárra. Vagy 1919 nyarán, amikor kiderült, hogy a győztes államok Burgenlandot Ausztriához kívánják csatolni, a hivatalos sajtó útján kinyilvánította, hogy ez elfogadhatatlan, erre soha nem kerülhet sor. Megdöbbentő volt azzal szembesülnöm, hogy a mai Burgenland ügyében egyazon platformon volt például Prónay Pállal, a fehérterrorista különítményvezérből lett későbbi „Lajtabánnal”: összekötötte őket a Nyugat-Magyarországért érzett aggodalom.
De mondok egy másik érdekes történetet is: a szuperszonikus repülés atyjaként számon tartott Kármán Tódor esetét. Ő Kármán Mórnak, a XIX. századi magyar pedagógia kiemelkedő alakjának volt a fia, csodagyereknek számított, a legjobb német egyetemeken tanult és tanított. Az első világháborúban hazakerült, itthon élt, katonaként repülőgép-fejlesztéssel foglalkozott. A Tanácsköztársaság időszakában pedig rábízták a felsőoktatás átalakítását. Bele is csapott a húrokba, többek között a Műegyetemen bevezette az atomfizika oktatását, majd a végén neki is menekülnie kellett. Előbb Németországba, utóbb Amerikába. És ami az igazán érdekes: a proletárdiktatúrát követően legközelebb az Egyesült Államokban kapott politikai állást, mégpedig a washingtoni Pentagonban, majd a szovjet katonai fenyegetés ellen létrehozott NATO egyik vezető tisztségviselőjeként vonult nyugdíjba. Sőt, zsidó származása ellenére a kivételes műszaki tudására még Hitler is igényt tartott volna!
Egyébként a közoktatási népbiztosság tisztviselői között számos olyan nevet találunk, ami utólag meglepő lehet. A köztisztviselők, közigazgatási szakemberek a Tanácsköztársaság alatt és után is az államapparátusban szolgáltak, karrierjüket általában nem törték meg a sűrű rendszerváltások. Közéjük tartozott például Magyary Zoltán, a kiváló közigazgatási szakember is, aki később Klebelsberg Kunó jobbkeze lett, s miközben nyilvánosan elítélte a bolsevik rendszert, bizalmas feljegyzéseiben rendkívül pozitívan ítélte meg a közkönyvtárak rendszerének kialakításáról szóló, 1919 tavaszán született kommunista elképzelést. A proletárdiktatúra százéves emlékezetének búvópatakjai olykor máig érnek. Hiába esett ki a köztudatból az őrült vállalkozás megannyi nagyzoló intézkedése, időnként a legváratlanabb helyekről néz vissza ránk. A lillafüredi erdei vasút állomásán például ma is szépen karban tartott emléktábla figyelmeztet arra: a kisvasút a földművelésügyi népbiztosság kezdeményezésére valósult meg.
Számos példát említ a könyvében arra, hogy közéleti szereplők, művészek hányszor és hogyan estek át pálforduláson a Tanácsköztársaság alatt és után. Akadt olyan túlkompenzáció, ami meglepte?
Igazából nem akadt. A leghíresebb köpönyegforgatókat jól ismerjük. Ott van például az író Szabó Dezső, akinek a főműve, Az elsodort falu épp a Tanácsköztársaság alatt jelent meg, s ő a Nyugatban, vezércikkben tudatta: „forradalom csak egy lehet: proletárforradalom”, március 21-ről pedig úgy emlékezett meg, mint „igazságtevő péntekről.” Szabó Dezső lett aztán a Horthy-korszak kezdeti időszakának leghíresebb megmondóembere. Jól ismert a Kosztolányi-sztori is, a költő cikkeket írt és Marx-fordítást vállalt a kommün alatt, elment Kun Bélához is, majd utóbb Szabóhoz hasonlóan antiszemita írásokkal mosta magát „tisztára” az Új Nemzedék hírhedt Pardon rovatában, ám remekműve, az Édes Anna zárómondataiban merész frivolsággal indokolja, miért is több azoknál, akik elítélték őt a fordulatai miatt. Kosztolányi kétségtelenül nem bizonyult jellembajnoknak, viszont zseniális író volt. Kortársa és barátja, Babits viszont megszenvedte és meg is írta kiábrándulását a „mérgezett szavak” bűvöletéből. Rajtuk kívül is sokan voltak még, akik utóbb megtagadták a proletárdiktatúra alatti ténykedésüket, de felesleges felettük pálcát törni, az ítélet könnyen fulladhat fotelmoralizálásba. 1918–19 felszínre hozta az emberi esendőséget, s nem kedvezett a hősöknek.
Az áldozatok sem voltak hősök?
A magyar történelemben mindig könnyebb volt áldozattá válni, semmint hőssé. Akár a vörös-, akár a fehérterrort nézzük, alapvetően mindig az ideológia termelte ki az áldozatait. A vörös gyilkosok szinte véletlenül választották ki „burzsuj” áldozataikat, a fehérterror pedig ott tombolt leginkább, ahová a vörösterror szinte el sem jutott, például Somogyban.
Mit kezdhet a történész azzal a jelenséggel, hogy a különböző emlékezetpolitikai irányzatok mindig csak az egyik oldal felelősségét firtatják a terrorral kapcsolatban?
Az emlékezetpolitikai konfliktusokon nincs mit csodálkozni. A múltat azért is meséljük el újra és újra, hogy a történelmet saját oldalunkra állítsuk. A politikusnak ráadásul ez a feladata, és abból lesz kenyere, ha minél több eszközt tud bevetni ebben a küzdelemben. Nehéz persze az emlékezet génkezelt áruinak „piacán” kívülállónak maradni, nem is muszáj, talán nem is lehetséges, és tényleg több fajta történészi szerepfelfogás létezik, de én bizonyosan nem kívánok prófétai figyelmeztetéseket tenni. Az is épp elég feladatot ad, hogy a historikus teszi a dolgát, leírja, amit a tényekről – lehetőleg hideg fejjel – megtudott, s „harag és kedvezés” nélkül szembesíti egymással az ellentmondó állításokat. Az ítéletet pedig többnyire olvasóira hagyja. Ami pedig 1919 elátkozott emlékezetének legforróbb pontját, a terrort illeti, nincsenek ugyan végleges adataink, de a nagyságrendek tisztázottak, így viszonylag pontosan meghatározható a vörös- és a fehérterror áldozatainak száma. 1919–20-ban körülbelül 500 ember esett áldozatul a vörösterrornak, a fehérterror áldozatai nagyjából kétszer ennyit tesznek ki. Vagyis a korábbi mítoszok cáfolhatók. Akár örvendezhetnénk is, hogy az első világháború utáni kis magyar hidegháború arányaiban és nagyságrendileg is jóval kevesebb áldozatot követelt, mint a gyakran „bezzegországnak” tekintett Finnországban vagy a Baltikumban. Az persze egy másik kérdés, hogy a finnek tanultak-e inkább ebből a történetből, vagy mi.
Túl a számokon: van-e alapvető eltérés a vörös- és a fehérterror jellegében?
Vannak különbségek, de számomra inkább a hasonlóság a feltűnő. Azokkal az értelmezésekkel tudok azonosulni, amelyek szerint 1919–20-ban időlegesen megnyílt az erőszak tere, leomlottak azok az erkölcsi, hatalmi és jogi korlátok, amelyek az erőszakos cselekmények elkövetését általában megakadályozzák. Az elkövetők mindkét oldalon felhatalmazva érezték magukat, hogy az áldozataikkal törvényen kívül bánjanak el. A Lenin-fiúk és a „fehér” különítményesek egyaránt jogosnak érezték, hogy élet és halál urai legyenek, hogy megkerüljék a büntetőjogot és az igazságszolgáltatás rendszerét. És áldozataik legtöbbször ártatlanok voltak.
Mekkora súlyt rakott a magyar baloldalra a Tanácsköztársaság, és meddig kellett ez magával cipelnie?
A bölcsek köve bizonyosan nincs nálam, de úgy látom, hogy lehet abban valami igazság, hogy az 1919-es proletárdiktatúra kínos története a magyar baloldal Mohácsa lett. Milyen hasznosítható politikai öröksége van? A Tanácsköztársaság világforradalmi kalandja miatt derékba tört a magyar szociáldemokrácia XX. század első évtizedeiben töretlen felívelése, s a proletárdiktatúra máig eltakarja ennek a kevéssé ismert baloldali virágzásnak az elmúlt, meg nem valósult jövőjét. Amely egy újfajta kultúra ígéretét hordozta, a jogkiterjesztés pártján állt, a vezetői pedig nem az illúziók, hanem a lehetőségek világában mozogtak. A könyvemben igyekszem kibontani azt a drámát, ahogy különböző okokból – olykor szimpla hatalomvágyból, vagy épp ellenkezőleg, utópikus rövidlátás miatt – a szociáldemokrata elit szerepet vállalt a Tanácsköztársaság irányításában, amelyért utóbb a munkásmozgalom nagyon súlyos árat fizetett. A ragyogó tehetségű Garami Ernőből nem lett Karl Renner, s nekünk Kun Béla jutott Otto Bauer helyett. A kommunisták már a húszas évek elején árulóknak kiáltotta ki a szociáldemokratákat, őket téve felelőssé a kudarcért, 1945 után pedig a hatalomra törő kommunista párt módszeresen építette és érvényesítette ezt a narratívát, majd elérte a szociáldemokrata örökség szinte teljes felszámolását. És persze a Horthy-rendszer is csupán megtűrt, olykor bűnösnek bélyegzett politikai erőként tekintett a szocdemekre. De jórészt 1919-ből eredeztethető a baloldal és a nemzeti kérdés problémás viszonya is, amit a mai napig cipel magával a hazai szociáldemokrácia bujdokló hagyománya.
Ezek szerint osztja azt a vélekedést, hogy bár repedések már korábban is jelentkeztek, a magyar nemzeti tudat 1919–20-ban hasadt végleg ketté?
Száz éve emésztjük az akkori eseményeket, amelyek képtelenek múlttá válni, és azóta nem tudunk kilépni a történelemből faragott megosztottságból. Azt nem tudom megmondani, hogy ebben mikor lesz enyhülés, viszont felidézhetek egy történelmi példát arra, hogy idővel akár évszázados viszályok mérgező öröksége is elpárologhat. Minden hasonlat sántít, de a XVI. század elejétől a XX. század közepéig hasonló megosztottság sújtotta a magyarságot, mégpedig vallási alapon. A katolikus-protestáns szembenállás. Amely még a huszadik század elején is élő és ható társadalmi valóság volt, szerelmek, családok élete ment rajta tönkre alig hetven–nyolcvan éve is. Ma már történelem, Magyarországon a sérelmi identitások manapság nem felekezeti alapon feszülnek egymásnak – eltűntek a „népegyházzal” együtt. Az egykori gyűlöletet „békévé oldotta az emlékezés”, ahogy József Attila mondja. De az, hogy ki a felelős a huszadik századi történeti kataklizmákért, a magyar társadalmat feszítő szociális egyenlőtlenségekért, a leszakadásért, ebben nem jutottunk túl a kölcsönös hibáztatáson. A Tanácsköztársaság alatt tétován csellengő ferencvárosi proletár kamaszból lett tragikus költőóriás patetikus felszólítása ma is érvényes: „rendezzük végre közös dolgainkat.”
