A gyerekek általában szüleik szerelmének tanújelei. Én az általuk elkövetett bűncselekmény tanújele voltam
– írja Trevor Noah önéletrajzi könyvében, ami elsőre drámai túlzásnak hathat, de csak amíg nem tudatosítjuk, hogy hol és mikor járunk. A helyszín ugyanis Dél-Afrika, az év pedig 1984, amikor még érvényben volt az országban az úgynevezett „erkölcstelenségi törvény”, amely szigorúan megtiltotta, hogy a fekete őslakosok és a fehérek szexuális kapcsolatot létesítsenek egymással. Márpedig Noah svájci-német apja meglehetősen fehér volt, anyja pedig fekete.
A „bűncselekmény” szó tehát Noah esetében nem költői metafora vagy nagyotmondás, csak szakszerű rögzítése a fogantatására vonatkozó jogi tényállásnak. Ha szülei lebuknak, akár négy-öt éves börtönbüntetést is kaphattak volna tettükért. Egyértelműbb bűnjelet pedig elképzelni is nehéz lett volna annál, minthogy közös fiuk van. Elég, ha egy rendőr meglátja valamelyiküket az utcán egy „félvér” gyerekkel, máris gyanút foghatott volna, hogy itt bizony rettenetes törvénysértés történt, és veszély leselkedik az állam rendjére. A növekvő nemzetközi nyomás miatt ugyan 1985-ben hivatalosan eltörölték az erkölcstelenségi törvényt, ám ez önmagában nem változtatott sokat a rendszer sok évtizedes rasszista beidegződésein.
Noah gyerekkorának első szakasza ebből kifolyólag elég magányosan telt, mivel rejtegetni kellett őt az árgus tekintetek elől. Apjával csak ritkán, akkor is zárt térben találkozott, anyja pedig csak trükkök segítségével mutatkozhatott vele az utcán: sokszor egy Trevorhoz hasonló „kasztba” sorolt, úgynevezett színes nőt kért fel, hogy játssza el Noah anyját, ő pedig a család cselédjeként sétált mögöttük. Előfordult, hogy egy színes nő sem tudta őket elkísérni, olyankor anyja vállalta a kockázatot, hogy kettesben lépjenek ki az utcára.
Fogta a kezemet, vagy vitt, de ha rendőr bukkant fel a láthatáron, azonnal letett, és úgy tett, mintha semmi köze nem lenne hozzám. Mintha egy zacskó marihuána lennék
– írja Noah, aki így korai éveit főleg magányos játszadozással, olvasással, és természetesen állandó rosszalkodással töltötte, mígnem tízéves kora körül végleg összeomlott az apartheidet fenntartó rezsim, és Dél-Afrika átlépett a demokrácia zajos, nyílt konfliktusokkal teli és sokszor véres korszakába. Noah tanulságos kiszólása szerint csak azért szokták néha a demokratikus átmenetet „vértelen forradalomnak” nevezni, mert alig ontották fehérek vérét, az utcákat feketék vére áztatta.
A könyv tele van ilyen csípős, politikai töltetű megjegyzésekkel, amik hétköznapi érzéketlenségeinkre, álszentségeinkre, vagy egyszerűen csak az eltérő élettapasztalatokra és a társadalmi nézőpontok sokféleségére irányítják rá a figyelmet. A Bűnben születtem mégsem válik politikai odamondássá, rasszizmustörténeti gyorstalpalóvá, és nem is sértett felhánytorgatása egy elrabolt gyerekkornak, vagy a rezsim egyéb bűneinek. Bemutatja az igazságtalanságokat és a nélkülözést, ám ezek ellenére is süt a szövegből, hogy Noah egy pillanatra sem tekintett áldozatként magára. Alapvetően egy átlagos gyerek és tinédzser szemszögéből követhetjük a társadalmi fejleményeket. Kiskorában még fel sem fogta, hogy máshogy is lehetnek a dolgok, anyja pedig mindent megtett, hogy megvédje őt a súlyos következményektől. Különben is, gyerekként a csibészkedések kötötték le minden figyelmét, kamaszkorában pedig bejöttek a képbe a lányok, akik természetesen sokkal izgalmasabbak voltak, mint az, hogy épp melyik párt vezeti az országot és merrefelé. Elég árulkodó, hogy a könyvben három fejezet is taglalja ezt a kérdést, ilyesmi címekkel:
Egy fiatalember hosszú, kínos, olykor tragikus, gyakorta megalázó nevelődése szívügyek terén, első rész: Valentin-nap.
Tehát ne valami komor szociodrámára számítsunk. Itt nem mélabús vonósok szólnak a háttérben, hanem funky, disco és esetleg Guns N’ Roses, persze az is csak másolt CD-ről. A Bűnben születtem feszes, gyorsan pergő, csattanókra épülő sztorik füzére, egyértelműen érződik rajta, hogy Noah standup-estjeiből nőtte ki magát. Aki szokta esetleg nézni őt a Netflixen, vagy máshol, az olvasás közben is óhatatlanul az ő jellegzetes hangján hallja a kalandokat. A szórakoztató hangvétel azonban nem jelenti azt, hogy súlytalan lenne a mondandója: a személyes hangvételű történetekből többet megtudhatunk az apartheidről és úgy általában a rasszizmusról, mint sok akadémiai kiadványból.
Súlyosabb, mint a hazaárulás
Noah a saját élményein keresztül újra és újra látleletét adja, hogy a faji megkülönböztetésre épülő rendszerek nemcsak embertelenek, de értelmetlenek is. Ott vannak például az olyan nevetséges anomáliák, minthogy a kínaiakat feketének, míg a japánokat fehérnek sorolták be, mivel a rezsim fontos gazdasági kapcsolatokat ápolt az ázsiai szigetországgal. Noah kajánul el is játszik a gondolattal, hogy mekkora kínban lehetett egy dél-afrikai rendőr, amikor meglátott a fehéreknek fönntartott padon ücsörögni egy ázsiait, akiről ránézésre nem tudta eldönteni, hogy vajon alacsonyrendű kínai lehet-e, vagy az európaiakkal egyenrangú japán. Hasonlóan konstruált volt a félvérek számára fenntartott „színes” kaszt is, amelynek sok tagját az a tudat motiválta, hogy legalább a feketéknél jobban élnek, és ha elég jól viselkednek, akkor egy nap talán teljes értékű, fehér állampolgár is lehet majd az unokájukból, vagy az unokájuk unokájából. Trevor ugyan külsőre ebbe a csoportba tartozott, ám egy napon az iskolában úgy döntött, hogy ő bizony fekete szeretne lenni, mert úgyis mindig feketék vették körül, és náluk legalább maradt még valami identitásféleség az igazodási kényszeren túl. Arra meg elég hamar rájött, hogy nem annyira a bőrszíne árnyalata, sokkal inkább a beszéde fogja eldönteni, hogy minek nézi őt a környezete. Anyja példáját követve számos törzs nyelvét megtanulta, ami egyfajta kaméleonná tette őt a nagyváros forgatagában, aki azzá tudott alakulni, amit a helyzet megkívánt. Ez nemcsak az utcai balhék során jött jól, de úgy általában is segített, Noah ugyanis két lábon járó tagadása volt a rezsim beteg önképének, amely a keveredést akarta minden áron megakadályozni.
A fajok közti keveredés azt bizonyítja, hogy a fajok keveredhetnek… és sok esetben keveredni is akarnak. A fehér és nem fehér szülők gyerekei a rendszer logikai cáfolatát testesítik meg, ezért a fajok közötti keveredés a hazaárulásnál is súlyosabb vétségnek minősül
– enged bepillantást Noah a rendszer abszurditásának egyik legsötétebb bugyrába.
Persze az olvasót időnként furcsa érzés kerítheti hatalmába, amikor rádöbben, hogy épp visítva röhög végig egy könyvet, ami mégiscsak a milliók életét megkeserítő és romba döntő apartheidről és utóhatásairól szól. Többek között arról, hogy a hatóságok nemcsak szisztematikusan rasszisták, de hímsoviniszták is voltak, a legritkább esetben véve tudomást a családon belüli erőszakról és a nők bejelentéseiről, ami hajszál híján Noah anyjának is a halálához vezetett. Felmerülhetnek a nagy kérdések, miszerint szabad-e viccelni az ilyesmivel, és ha igen, mennyi idő után és hogyan.
De a Bűnben születtem humora nem bagatellizálja el a rémségeket, ahogy Chaplin A diktátora sem tagadta el a hitleri Németország embertelenségét azzal, hogy börleszkbe és csetlés-botlásba fordította át a merev náci elnyomást. Igaz, Chaplin évtizedekkel a háború után azt mondta, hogy képtelen lett volna elkészíteni a filmet, ha már akkor tud róla, mi következik a haláltáborokban. Ám a film ettől függetlenül a mai napig nem vesztette érvényét, etalonja maradt a humor univerzális erejének és a zsarnokság szemberöhögésének mint végső fegyvernek. Azért nem vált ízléstelenné, mert Chaplin paródiáját mélységes humanizmus hatja át. Ez az eszmeiség közvetlenül is a felszínre tör a Hynkel/Hitler-hasonmás zsidó borbély filmvégi szónoklatában, ami hiába fikciós, így is a 20. század egyik leginspirálóbb beszéde. Itt már érezhetően nem a szereplő beszél, hanem az évtizedekig csökönyösen a némafilmekhez ragaszkodó Chaplin mondja el idealista hitvallását az emberi méltóságról és az azt megsemmisíteni vágyó diktátorokról.
Hajrá Hitler?
A mély, chaplini humanizmus hatja át Trevor Noah könyvét is, amelyben Hitler amúgy szintén fontos szereplővé válik, mégpedig elég meghökkentő kontextusban. Noah egyik tinédzserkori haverját hívták Hitlernek, akinek azonban nem a neve volt a különlegessége, inkább az, hogy messze a legjobban táncolt a csapatban. Így vált a zsebpénzét kalózcédék gyártásával és DJ-zéssel kereső Noah bulijain bevett mutatvánnyá a „Hajrá Hitler!”-buzdítás skandálása, ami után az emlegetett haver berobbant a táncparkett közepére és végletekig fokozta a hangulatot.
Ismét a humor és a holokauszt határterületének veszélyes vizein járunk, de ez a sztori sem marad öncélú geg, mert bőven tartogat elgondolkodtató tanulságokat az olvasó számára:
„A nyugatiak ezt sosem szokták érteni, és meghökkennek rajta, pedig ki mint vet, úgy arat, drága Nyugat. A gyarmati hatalmak felosztották egymás között Afrikát, munkába állították a feketéket, és nem teremtették meg számukra a rendes oktatást. A fehérek nem beszélnek a feketékkel. Honnan kéne tehát tudniuk a feketéknek, hogy mi zajlik a fehérek világában? Rengeteg fekete dél-afrikainak fogalma sincs, ki az a Hitler. A nagyapám azt hitte, hogy a »hitler« egy harckocsitípus, amely győzelemre vitte a németeket, mert ezt szűrte le a híradásokból. A világháborúból sokan csak annyit értettek meg, hogy volt valami Hitler, aki miatt a szövetséges erők vesztésre álltak. Ennek a Hitlernek akkora hatalma volt, hogy egy idő után feketéknek is be kellett szállniuk a fehérek mellé az ellene folytatott harcban – márpedig, ha a fehérek lealacsonyodnak odáig, hogy a feketék segítségét kérik, akkor minden idők legkeményebb ellenfelével hadakoznak. Kemény legyen a kutyád? Nevezd Hitlernek! Kemény gyereket akarsz? Add neki a Hitler nevet! Nagy eséllyel minden családban találni egy-egy Hitler nevű nagybácsit. Így megy ez” – írja Noah, hozzátéve, hogy afrikai szemszögből Hitler amúgy is csak egy őrült zsarnok a sok közül, hiszen Afrikában is egészen borzasztó népirtások zajlottak a gyarmatosítás idején, csak azok kevésbé akkurátusan lettek dokumentálva, így a világ is kevesebbet foglalkozik velük. A történelmi hátteret és a nézőpontok viszonylagosságát megértve talán már kevésbé okoznak értetlenkedő megdöbbenést az olyan hírek, minthogy Namíbiában nemrég megválasztottak egy Uunona Adolf Hitler nevű politikust.
Szemben a sorssal
A nevek egyébként is komoly szerephez jutnak a könyvben. A dél-afrikai gyerekek az angol mellett hagyományosan a család törzsi nyelvén is nevet kapnak. Ezek általában beszélő nevek, amelyek Noah megfigyelése szerint később önbeteljesítő jóslatokká váltak. Minden áldozatra kész anyját például Patricia Nombuyiselo Noahnak hívták, amiből a középső azt jelentette, hogy „Aki visszaad”, erőszakos, alkoholista nevelőapja esetében pedig vészjósló jelnek bizonyult a Ngisaveni név, amely azt üzente: „Rettegj”. Anyja makacsul szembement ezzel a tradícióval, amikor fiát egyszerűen Trevornak nevezte el. Nemhogy nem jelent semmit xhosa nyelven, és nincs előzménye a családban, de még csak nem is bibliai név, ami azért nagy szó, mert az anyja a vallási fanatizmus sok egyéb tünetét mutatta.
Ennek meg is lett a hatása: Noah először Dél-Afrika legnépszerűbb komikusa lett, majd a 2010-es években meghódította az amerikai tévéképernyőket is. Évek óta állandó szereplője a legbefolyásosabb médiaszemélyiségeket felvonultató magazinlistáknak. Alig múlt harminc, amikor zöldfülűként ő vehette át a Comedy Centralon futó Daily Show-t a műsorvezetői széket 16 év után feladó legendás humoristától, Jon Stewarttól. Többen kritizálták, hogy Stewart intellektuális humorához képest bugyutábbá tette a műsort, de a közösségi médiák korához jobban igazodó humorral kétségtelenül sikerült elérnie egy fiatalabb közönséget. A napi politikai szatíra kemény műfaj, és Noah vicceinek a színvonala is erősen hullámzik, amit jól példáz a mérsékelten viccesre sikerült tavalyi szegmense is, amelyben Orbán Viktort parodizálta.
Noah akkor kerül igazán elemébe, amikor felállhat a futószalag mellől, és nincs a napi hírekhez láncolva. A Netflixen nézhető standup-estjei, illetve az önéletrajzi könyve egyaránt sziporkázóan vicces és utóbbi közben megrendítő is. Az angolul 2016-ban megjelent Bűnben születtem végre magyarul is olvasható (az Agave adta ki), és a fordításnak szerencsére többnyire sikerült megőriznie az eredeti szöveg lendületét, pergő ritmusát. Nyilván ez egész más kihívást jelent, mint egyes írók kacifántos, szépirodalmi körmondatainak átültetése magyarra, de ugyanúgy létfontosságú, hogy a fordító ráérezzen a Noah által diktált észveszejtő tempóra. Ez az egyik kulcsa ugyanis annak, hogy a memoár gigantikus bestseller lett, a hírek szerint készül már a filmfeldolgozás is belőle, amelyben az Oscar-díjas Lupita Nyong’o alakítja majd Noah anyját. Valójában ő a történet legfontosabb szereplője, mert a Bűnben születtem – minden humorán és társadalmi éleslátásán túl – igazából egy óda a családhoz, és egy rettenthetetlen anyához, aki nemcsak a rendőrállammal, de a sorssal is hajlandó volt szembeszállni, ha a fiáról volt szó. A könyv eleji ajánlás nem csinált titkot abból, hogy a hála a fő alkotói inspiráció:
Édesanyámnak, első rajongómnak. Köszönöm, hogy embert faragtál belőlem.
