Sárosdi Lilla külföldre távozásával és (az azóta elhunyt) Marton László rendezői visszatérésével idén februárban végképp úgy tűnt, hogy eltemethetjük a rövid életű magyar #metoo mozgalmat. Hiába kerültek a napvilágra az áldozatok történetei, láthattuk, hogy ezek nem jártak tartós következménnyel. Hallgathatjuk tovább a kaján „vicceket” a szereposztó díványról, nyugtathatjuk tovább az aggódó férfiakat, hogy nem, nem fogják őket csak azért kirúgatni a vérszomjas feministák, mert megdicsérték a kolléganőjük ruháját, és vegetálhatunk tovább a #minekmentoda, #biztosprovokálta, #felhíváskeringőre és a #miértcsakmostszólt posványában.
Hiszen a nők, akiket bántott vagy kellemetlen helyzetbe hozott, másodrendű állampolgárok, akik a társadalomnak nem részei, csak betolakodói. A kultúrának sem teremtői, csak kellékei, díszei. Minek dugták ki az orrukat a konyhából? Ha már erre vetemedtek, viseljék a következményeket. A férfiak (nem mi mondjuk!) ugyebár ösztönlények, nincsenek fából, és nem várható el tőlük, hogy egy általuk vonzónak ítélt nő jelenlétében türtőztessék magukat, vagy tudomásul vegyék a visszautasítást.
Nem sikerült különösebben lelkesítőre Vári György irodalomtörténész szeptemberi coming outja sem. Mivel az áldozatok ellenezték a diákjaival visszaélő korábbi középiskolai tanár nyilvános kitárulkozását, az ennek ellenére világgá kiáltott gyónás túl felemásnak bizonyult ahhoz, hogy az elkövetők legalább egy részét önreflexióra késztesse, és az egyedi ügyön túlmutatva újraindítsa a #metoo diskurzust. Zsebre tehettük, hogy az elkövetők nehezen változnak, még akkor is, ha állításuk szerint ez a szándékuk. A legnehezebb leckét: a nők akaratának tiszteletben tartását lassan tanulják meg, vagy sehogy sem.
És akkor robbant a Gothár-botrány. November 19-én a Katona József színház közzétette, hogy több dolgozóval szembeni „erkölcsi határokat átlépő” viselkedés miatt megvált egy munkatársától, akit nem nevezett meg. A felháborodás nyomán másnap Gothár Péter közleményében önként azonosította magát mint az ügy főszereplőjét, hozzátéve, hogy a zaklatás egy évvel ezelőtt történt. Máté Gábor, az intézmény igazgatója ezután a 24.hu-nak azt nyilatkozta, hogy tudott a történtekről, de akkor az áldozat kérésére nem tett további lépéseket. Hivatkozott arra, hogy a szexuális zaklatás nem hivatalból üldözendő: „Sokan nincsenek ezzel tisztában, de egy ilyen helyzetben kizárólag magánvádas eljárás indítható, ha a sértett szükségesnek érzi a jogi lépéseket” – mutatott rá. A belső vizsgálatot ez elvileg nem zárta volna ki, csak a hivatalos feljelentést, ugyanakkor, utólag megbánt döntésében az igazgató azt sem indított, csak tizenegy hónappal később, amikor a színésznő már maga is kérte ezt.
Az azóta eltelt két hétben felbolydult az ország, áll a bál – csak nem azért, amiért kellene. Kocsis Mátétól Mikulásra megkaptuk a rendkívül frappáns „zaklatószínházak” kifejezést. A kormánymédia sem tétlenkedett: a Pesti Srácok szerzője december 9-i vezércikkében már a „balliberális kultúrát” ostorozta, sőt egyenesen „belpesti balliberális színházi fertőről” beszélt – mintha a konzervatív jobboldal és a „romlatlan vidék” bezzeg az erkölcs és a nemi egyenlőség mintaképe lenne. (Arra, hogy a „balliberális” kifejezésnek a liberális és a baloldali irányzatok közti különbségek és feszültségek miatt eleve nincs értelme, most bővebben nem térünk ki, mert ez csak a kisebb baj.)
Ez valószínűleg a nagyközönség igényeivel is találkozott, hiszen a kultúra függetlenségének védelmére nagyságrendekkel több tüntetőt sikerült mozgósítani, mint a bántalmazott nőkért egész évben együttvéve. Lássuk be, a nőkért való kiállásban egyelőre az ellenzékhez húzók többsége sem sokkal jobb. Ráadásul arra az egyre pontosan mutat rá a kormánysajtó, hogy a tüntetésen nem kapott hangsúlyos szerepet a szexuális zaklatás elítélése.
Ennek ellenére a kormány kultúrafinanszírozást átalakító törvénytervezete szelídített verzióban ugyan, de (nahát) átment. A lényegről annak hatására sem sikerül egyelőre beszélni, hogy a jobboldaliként ismert Dörner György vezette Újszínház volt ügyelője nyilvánosságra hozott egy újabb vádat. Levele szerint 2016-ban ott is sor került egy zaklatási ügyre, amit az igazgató pusztán az érintettek elkülönítésével oldott meg (bár sajnos valamivel még ez is több, mint amit a legtöbb áldozat a feletteseitől védelemként remélhet). Az állítólagos elkövető, Mihályi Győző mindent tagad, és – csak hogy biztosan megmaradjunk a pártpolitikai harcnál – személye elleni „liberális támadást” feltételez.
Azért akár még örülhetnénk is annak, hogy a kormány hirtelen megszerette a nőket védő átfogó intézkedéseket, és rendszerszintű lépést akar tenni a szexuális zaklatás ellen. A probléma csak az, hogy a közeg, ami a zaklatásokat lehetővé teszi, nem a művészvilág, nem a(z ebben a formában nem létező) „balliberális” oldal és végképp nem a főváros. Hanem a társadalmi berendezkedés egésze, amelyben még mindig nem kiegyenlítettek a nemek közti hatalmi viszonyok. Ezért került bele az Európai Tanács sokat szidott áldozatvédelmi dokumentumába, az Isztambuli Egyezménybe a „gender” kifejezés (nem pedig vélt vagy valós LMBTQ jogi törekvések előmozdításáért, amikkel az egyezmény nem foglalkozik). A nemi alapú erőszak és hátrányos megkülönböztetés formáit, köztük a szexuális zaklatást ugyanis nem lehet anélkül felszámolni, hogy a kontextusát, azaz a nemek társadalmi helyzetét, szocializációját, a nemi sztereotípiákat és a nőkkel, illetve férfiakkal szemben támasztott társadalmi nemiszerep-elvárásokat ne vennénk figyelembe. Ezen a kontextuson márpedig nem fog változtatni az, ha néhány igazgatónak porba hull a feje, ahogyan az sem, ha a kormány átalakítja a színházak finanszírozását.
A nagyobb baj, hogy nem is akarja, holott öt éve saját akaratából aláírta az Isztambuli Egyezményt. Most már nemhogy nem teszi a jogrend részévé, de érdemi alternatívával sem hozakodik elő, és az egyezmény részleges betartása sem merül fel részéről.
Holott a dokumentum külön kitér a szexuális zaklatásra, és leszögezi, hogy „A[z áldozatvédelmi] szolgáltatások nyújtása nem függhet attól, hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen.” Ez máris megoldaná a Máté Gábor által hivatkozott akadályt. A hallgatás joga ugyanis csak az áldozatoknak odavetett szánalmas morzsa – amivel az érintettek többnyire csak azért élnek, mert egy esetleges eljárás folyamán nem látnák biztosítottnak emberi méltóságuk tiszteletben tartását, és nem akarnak, immár a hatóságoktól, újabb bántalmazást elszenvedni.
Csak egy rossz áldozatvédelmi rendszerre adott kényszerű válasz, amely (mivel így nem vették elejét annak, hogy az elkövető másokat is zaklasson) lelkiismeret-furdalást is kelthet bennük, és fokozza a szégyenérzetüket. Cinikus, ha egy intézmény, illetve a társadalom egésze ezt nyújtja számukra egyedüli „jogként”, illetve (tekintve a másodlagos viktimizáció és az áldozathibáztatás elterjedtségét) érdemi lehetőségként.
Az áldozatokat ugyanis arról is biztosítani kell, hogy az elkövető megfékezése nem az ő felelősségük, hanem a környezeté, az intézményé, a társadalomé. Ezért az ideális megoldás, ha az erőszak és a zaklatás hivatalból üldözendő, és egyúttal az áldozatok minden védelmet és támogatást megkapnak (beleértve az egyszeri és kíméletes kihallgatást). Az intézményeknek pedig szakértők bevonásával irányelveket kell kidolgozniuk a szexuális zaklatásnak nemcsak kezelésére, hanem megelőzésére is. Ennek fontos része kell, hogy legyen, hogy minden alkalmazott (illetve diák, hallgató, ministráns, gyakornok, páciens, sportoló és más alárendelt pozícióban levő személy) pontosan tudja, hogy mi a szexuális zaklatás, és hová fordulhat az intézményen belül és kívül érdemi segítségért, ha ilyet tapasztal. Fontos továbbá a határok és az etikai irányelvek kidolgozása és előre tisztázása: mi az, ami belefér a rendező-színész, tanár-diák, főnök-beosztott, edző-sportoló, orvos-beteg kapcsolatba, és mi az, ami nem. Az sem elhanyagolható szempont, hogy mindezen irányelvek ne jussanak a vonatkozó EU-direktívák és a jobb sorsra érdemes ENSZ-CEDAW ajánlások sorsára (az ENSZ nőjogi egyezménye nálunk az 1982. évi 10. törvényerejű rendelet, csak senki sem foglalkozik vele és megszegésének nincs következménye), hanem az intézmények vegyék komolyan és tartsák be őket.
Vessünk véget a kaján vicceknek, az összekacsintásoknak, a félrenézéseknek, a szemet hunyásnak. Ennek egyik újrakezdő lépése lehet, hogy Vári György egyik egykori áldozata, Kónya Klára színházi rendezőként Ráolvasás című, a napokban debütált új darabjában a saját esetén túlmutatóan, de azt is beleszőve foglalkozik a jelenséggel. Itt az alkalom a többi színháznak – és velük együtt minden munkahelynek, oktatási, egészségügyi, egyházi stb. intézménynek is! – , hogy csakazértis kiemeljék a témát a pártpolitikai sárdobálásból, és a jogos felháborodás mellett önreflexiót is gyakorolva olyan formában indítsák újra a magyar #metoo diskurzust, amelynek középpontjában végre a nők állnak és maradnak. Ettől már remélhetnénk, hogy valóban átfogó változásokhoz vezet.
