Hol leszel, amikor ők ketten történelmet írnak?
– ez a kérdés virított 2002-ben az óriási érdeklődéssel várt Lennox Lewis–Mike Tyson bokszmeccs plakátján.
Lewis és Tyson neve miatt garantált volt az óriási felhajtás, de utólag sokan érezhették azt, ennek a meccsnek nem 2002-ben, hanem sokkal korábban kellett volna létrejönnie ahhoz, hogy valóban azt a felejthetetlen, katartikus sportélményt adja, mint amikor például Roger Federer és Rafa Nadal sötétedésig nyúzta egymás a 2008-as wimbledoni döntőben.
Az ekkor 36 éves Lewis három profi szervezet, a WBC, az IBF és az IBO címvédőjeként érkezett a csatába, a nála nagyjából tíz hónappal fiatalabb Tyson pedig próbálta az utolsó nagy esélyt megragadni, hogy megőrizze a helyét a nehézsúly legszűkebb elitjében.
A karrierjét újraindító Tyson két felhozómeccs után 1996-ban Frank Bruno kiütésével megkaparintotta a WBC övét, de a nagy visszatérési hadművelet megfeneklett, amikor 1996 novemberében az előzetesen esélytelennek tartott Evander Holyfield technikai KO-val legyőzte. Iron Mike 1997 júniusában megkapta a lehetőséget a visszavágásra, de csak még jobban elásta magát, amikor kiharapott egy darabot ellenfele füléből, így a harmadik menet után leléptették.
11:22-nél látható Tyson harapása:
Majdnem öt év telt el a Lewis elleni csata és a Holyfield elleni második vereség között, ez idő alatt Tyson hat meccsen mindössze 18 menetet töltött a szorítóban. Lennox ezzel szemben tizenegy címmeccsen bokszolt, és mérlegébe csak a Holyfield ellen vitatott döntetlen és a Hasim Rahman elleni vereség rondított bele, az utóbbi meccsen szintén a brit-kanadai dominált, ám egy nagy ütés végül Rahman győzelmét eredményezte.
Lewisnak és Tysonnak volt már közös múltja, a nyolcvanas évek elején kesztyűztek egymással pár napon keresztül, és az amerikai nagyon szerette volna kiütni Lewist, aki akkoriban junior világbajnoknak számított.
