Ismerjük mi a dörgést – ezt sugalló félmosoly és cinkos összekacsintás volt a reakció még négy-öt éve is, amikor Harmati László, a Földhitel- és Jelzálogbank (FHB) vezérigazgató-helyettese azzal próbálta elhárítani az ingatlanhitel-ügyben nála protekcióért kilincselőket, hogy akinek az érdekében megkeresték, minden effajta rásegítés nélkül is gond nélkül megkaphatja a támogatott kölcsönt. „Jó, jó, persze, de mindketten tudjuk, hogyan is működik ez” – hangzott ilyenkor a visszatérő válasz. Mindez annyiban érthető, hogy a Kádár-rendszerben mindennapos volt a lakáshitelek odaítélésével való bűvészkedés, a meglepő legföljebb az lehetett, hogy az emberek közel másfél évtizeddel a rendszerváltás után sem hitték el, hogy a gépezet „extra olajozás” nélkül is működik. Tovább élt a „banáneffektus”, vagyis az a hit, hogy a kurrens portékához – márpedig az ingatlanhitel okvetlenül ilyennek számított – csak akkor lehet hozzájutni, ha sikerül bekerülni abba a szűk körbe, akiknek a „pult alól” is odaadják.
TELEFONMIZÉRIA. Nem kevésbé emlékezetes történeteket tudnak mesélni a ma már Magyar Telekom néven futó egykori Matáv kilencvenes évek eleji illetékesei, sőt, egyszerű telefonszerelői. Amikor a Kádár-korszak telefonmizériája után egyszer csak szabadon és napokon belül vonalhoz lehetett jutni, az emberek az elején ezt úgyszintén nem akarták elhinni. Százával mesélnek olyan eseteket, amikor kiértesítették egy ház lakóit, ekkor és ekkor jönnek, és szerelik a telefonokat, mire a cégnél nyomban megindult a roham. Az emberek biztosak voltak benne, hogy úgysem jut mindenkinek telefon, s ha ők is akarnak kapni, annak érdekében tenni kell valamit. Így a régi reflexektől vezérelve azonnal minden eszközt bevetettek – még komolyabb összegeket is hajlandók voltak beígérni -, hogy elérjék: az ő lakásukba építsék ki a vonalat a szerelők.
Ez utóbbi magatartásban fölöttébb látványosan öltött testet a kádári időszak egyik legmeghatározóbb öröksége. „Magyarországon az emberek a társadalmi érvényesülést mindmáig afféle nulla összegű játékként fogják föl” – mutat rá Karácsony Gergely, a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet kutatásvezetője. Felmérések szerint a hazai lakosság a többi rendszerváltó országénál is kevésbé azonosul a legszűkebb környezetén, azaz a családján kívüli más csoportokkal, közösségekkel, nyugat-európai összehasonlításban pedig ez a különbség drámai méretű. Ebben a – Hankiss Elemér szociológus kifejezésével élve – atomizált társadalomban a nulla összegű játék lényege, hogy valaki csak más kárára nyerhet. Vagyis ahhoz, hogy bármilyen területen előnyhöz jusson, másvalakinek hátrányt kell elszenvednie. A mai napi politikában erre az össztársadalmi gondolkodásmódra vezethető vissza az, hogy az emberek készek egyszerre elhinni egy pártnak egy adócsökkentési, illetve egy kiadásnövelő program ígéretét. Pontosan tudják ugyan, hogy ez képtelenség, de abban bíznak, hogy más társadalmi csoportok rovására a nekik tett ígéreteit a politika mégiscsak teljesíti majd. Azaz úgy kalkulálnak, hogy a mindenkori kormányok úgyis kényük-kedvük szerint alakítják a szabályokat, ezért ha úgy diktálják az érdekeik, elveszik a nyugdíjasoktól a nyugdíjuk egy részét, a munkavállalók nem kapják meg a járulékbefizetéseik ellenértékét, megszűnik az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás – mindez azonban kifejezetten azért történik, hogy valamely társadalmi csoportnak az eddiginél többet juttassanak.
 |
Csak a szépre emlékezünk?
Minden jel arra utal, hogy a Kádár-rendszerből a magyarok emlékezetébe a pozitívumok égtek bele elsősorban. A Szonda Ipsos által a Figyelő felkérésére készített felmérés során ugyanis sokkal több válasz érkezett arra a kérdésre, ki mire emlékszik szívesen a rendszerváltás előtti évekből, mint amikor a közvélemény-kutatók a kellemetlen emlékeket firtatták. „Ráadásul a negatív emlékekre vonatkozóan született 51 százaléknyi nem tudja/nem válaszol reakció is alighanem egy árnyaltabb megjelenése annak, hogy az adott válaszadó nem tud felidézni rossz emlékeket. Hiszen manapság aligha kell attól tartani, hogy a Kádár-rendszerrel kapcsolatos kritika miatt bárkit is sérelem érhetne” – hívja föl a figyelmet Závecz Tibor, a Sonda Ipsos véleménykutatási igazgatója.
A 2007. szeptember 17-én a 18 év fölötti lakosság egészét reprezentáló 500 fő telefonos megkérdezésével készült felmérésből mindenesetre kiderül, hogy miközben a Kádár-korszakbeli hétköznapi görcsök csökkentek – így például ma sokkal kevesebben tartanak a vámostól, a határőrtől vagy a rendőrtől, mint régen -, a gazdasági értelemben vett kiszolgáltatottság érzése tovább erősödött. Ennek a frusztrációnak pedig sajátos vadhajtása az az ellenérzés, amely a sikeres vállalkozókkal szemben az emberekben változatlanul benne él. E kör tagjait érdekes módon ugyanannyian tartják ma „ügyeskedőknek”, ahányan úgy gondolják, hogy a Kádár-rendszerben azok voltak. Annak ellenére is ez az eredmény született, hogy a rendszerváltás óta a vállalkozó életforma általánossá vált, így nyilván a reprezentatív mintában is bőven voltak olyan válaszadók, akik személyükben vagy családjukon, barátaikon keresztül érintettek. Ez közvetve azt a feltevést erősíti, hogy a piacgazdaság viszonyai közepette felerősödött verseny az emberekben fokozta azt a Kádár-korszakban kialakult érzést, miszerint aki ma gazdagodik, az csakis a többiek rovására teheti. |
|
|
|
|
Ezt a rendszert az a – nem kis mértékben szintén a Kádár-érában meggyökeresedett – nézet tartja életben, amely máig hatóan azt állítja, hogy az egyénnek szinte nincs beleszólása a politikai szinten meghozott döntésekbe. „Amikor a nyolcvanas években megkérdeztük az embereket, tudnának-e valamit tenni akár helyi, akár országos szinten az olyan intézkedések ellen, amelyek sértik az érdekeiket, 85-90 százalékuk azt mondta, hogy semmit” – idézi fel bő két évtizeddel ezelőtti megdöbbentő tapasztalatát Bruszt László szociológus, a firenzei European University Institute (EUI) politika- és társadalomtudományi tanszékének tanára. Ugyanezt a kérdést a világ számos más országában is föltették, és szinte mindenütt nagyobb arányban kaptak olyan választ, hogy az emberek tudnának valamit tenni a hatalom ellenében saját érdekeik érvényesítéséért. „Nálunk viszont az autoriter, atyáskodó rendszer azt sulykolta az emberek fejébe, hogy az állam mindent megtesz az igényeik kielégítése érdekében, cserében viszont azt várja el, hogy befogják a szájukat” – hangsúlyozza a szociológus. Hankiss Elemér szobájában annak idején ott is lógott egy hímzett falusi falvédő, amire a következő szöveget írták: „Egyél, igyál, és ne kritizálj”.
A Trabanttól a Zsiguliig, a hétvégi háztól a vasárnapi ebédlőasztalra tett rántott szeletig terjedő vágyak állami kielégítése, illetve a cserébe a fennálló viszonyokat tartósnak tekintő, azokat elfogadó és azokhoz alkalmazkodó közgondolkodás pedig kitermelte a kor tipikus emberét, akit Valuch Tibor társadalomtörténész Hétköznapi élet Kádár János korában című, tavaly megjelent könyvében találó szellemességgel csak „homo kadaricusnak” nevez. S ez az alapmentalitás Bruszt László szerint a rendszerváltás óta sem sokat változott. Azaz ha ma készülne hasonló felmérés, a magyarok többsége alighanem hasonlóan reménytelen választ adna a kérdésre: lát-e esélyt a politikai beleszólásra, saját érdekeinek megvédésére.
Másrészről az engedelmes hallgatásért cserében az állam által garantált hétköznapi létbiztonság a többség számára – különösen a mai, állandóan változó, kiszámíthatatlan időkben – olyan idilli színben tüntette és tünteti föl a Kádár-korszakot, hogy a Figyelő megbízásából a Szonda Ipsos által szeptember közepén készített közvélemény-kutatás megkérdezettjei tizenhét évvel a rendszerváltás után a jelek szerint szinte csak a szépre emlékeznek (lásd külön). Miközben ugyanis a kellemetlen emlékekre vonatkozó kérdés esetében igencsak szórt válaszok születtek, az már sokkal egyértelműbb volt, hogy a magyarok többsége az akkori időkből mire emlékszik vissza szívesen. Aligha véletlen, hogy a legtöbb „szavazatot” olyan, a mai kor bizonytalanságával ellentétes jelenségek kapták, mint a „biztos munkahely”, az „anyagi biztonság” és a „kiszámíthatóság”.
MINDENTUDÓ HATALOM. A döntéshozatalba való beleszólás továbbra is meglévő esélytelensége nem a lakosság bűne, a helyzet változatlanságáért sokkal inkább a politikai elit a felelős. Tovább él ugyanis a kádári időszak hatalmi alaplogikája, miszerint a központ képes megmondani, mit kell csinálni, megvan hozzá az apparátusa, és megvan az érdekeltsége is a helyes döntések meghozatalához. Napjaink pártjai pedig szinte automatikusan nyúlnak vissza az akkori atyáskodó politikai rendszer magatartásmintáihoz. „A mai meglehetősen türelmetlen, kirekesztő politizálásnak, immár demokratikus körülmények között, ugyanaz az alapelve: a központ tudja, mit kell csinálni. Mi több, e felfogás szerint a központ – és a beleszólás megakadályozása – a garanciája annak, hogy az éppen szükséges reformok sikerülnek” – összegzi a rendszerváltás utáni kormányok hozzáállásának lényegét az EUI professzora. Az effajta reformkísérletek azonban rendre elbuknak, mert a központnak valójában nincs birtokában az összes szükséges információ, az szét van szórva a társadalomban és a gazdaság különböző ágazataiban.
Erről a centralizáló attitűdről árulkodnak egyébiránt azok az elmúlt időszakbeli kormányzati megfogalmazások is, amelyek a reformok minél gyorsabb elfogadtatását és elindítását forszírozzák, ellenkező estben – azaz ha időt engednek a vitára, a társadalmi beleszólásra – csak „felvizeződik” az egész. Ám ahogyan a Kádár-rendszer is rosszul gondolta, hogy a helyes döntések meghozatalához szükséges minden információ a birtokában van, ugyanígy tévednek ez ügyben a mai, demokratikusan választott kormányok. Ráadásul, miközben a politika azt hiszi, hogy a centralizálás a siker garanciája, az igazság ennek éppen az ellenkezője: a központ természeténél fogva előbb-utóbb maga idézi elő a reformintézkedések felvizeződését. Amikor ugyanis szembesül az előre nem látott társadalmi következményekkel, akkor megijed, s adott esetben, afféle menekülő reflexként, azonnal ismét költekezni kezd. Azt teszi, ami a legrosszabb: átfogó társadalmi szerződések megkötése helyett nekilát, hogy villámgyors homályos különalkukkal új szövetségeseket édesgessen magához. Az érdekek ilyetén elaprózása pedig óhatatlanul elvezet a nagy ívű eredeti tervek felpuhításához, felvizezéséhez.
A kérdés, hogy az emberek tizenhét esztendővel a rendszerváltás után miért tűrik el – alkalmasint miért igénylik – ezt a paternalista kormányzati politika-felfogást, visszavezet a társadalom Kádár János regnálása idején kialakult atomizáltságának problémájához. Születnek ugyan a politikai részvételnek új és új csatornái, ezek azonban Magyarországon egyelőre nem a másutt a párbeszéd és a megegyezés fórumaként bevált szakszervezetek, kamarák vagy civil szervezetek. Utóbbiak ugyanis a rendszerváltás óta sem képesek magukra találni, sőt, elemzők szerint a türelmetlen és atyáskodó politikai elit az elmúlt tizenhét évben mindent megtett ezeknek az intézményes politikai közvetítőknek a felszámolására. Így az Orbán-kormány például fölszámolta a kamarákat, míg a baloldal a szakszervezetek megosztásában és meggyengítésében, politikai értelemben vett korrumpálásában játszott közre. A különböző civil szervezetekkel pedig a rendszerváltás óta egyik oldal sem működött együtt szívesen.
Márpedig ahol hiányoznak ezek az intézményes közvetítők egyén és állam között, ott az emberek nem nagyon tudnak másban bízni, mint a központban, azaz az államban. Következésképpen belekényszerülnek a paternalista csapdába, hogy ha már nem tudnak beleszólni a sorsukat érintő döntésekbe, akkor legalább elvárják, hogy az érdekeiket az állam képviselje. Ennek jó ellenpéldája az, ami Olaszországban történt a kilencvenes évek elején. Az ottani szakszervezetek fő politikai követelése mindaddig pusztán az volt, hogy az emberek fizetése az infláció arányában növekedjen. Ám az állam és a gazdaság szereplői 1992-ben megkötötték a maguk paktumát, amelynek részeként többek között megerősítették a korábban csupán az említett paternalista kormányzati garanciáért küzdeni képes szakszervezeteket is. Az új helyzetre válaszul a munkavállalók nem igényelték tovább az atyáskodó gondoskodást, hanem elfogadták, hogy a bérek attól fogva a versenyképesség erősödésével arányosan nőjenek. Ehhez azonban egy másfajta politizálási stílus kölcsönös vállalására volt szükség: egy ilyen egyén-állam viszonyban a polgár már nem kirekesztett fogyasztója a politikának, hanem érdekeit védő közvetítőin és más civil szervezeteken keresztül annak résztvevője.
ADÓSZEDŐK KÍMÉLJENEK. Ebből az állammal szembeni kiszolgáltatottság-érzésből nőtt ki napjaink egyik fő „össznépi játéka”: az adóelkerülés szokása. Ahol ugyanis az emberek úgy gondolják, hogy módjukban áll kontrollálni a politikát, van beleszólásuk az őket érintő döntésekbe, ott van állampolgári tudat, és ennek az adózás is része. Ahol viszont ez hiányzik, ott az emberekben nincs meg az a késztetés, hogy – saját érdekükben – adóbefizetéseikkel segítsék az állam tevékenységét. „Az embereknek érezniük kell, hogy a tőlük adók formájában beszedett pénz hosszú távon az ő érdekeiket szolgálja. Ellenkező esetben azt tekintik értéknek, miként lehet kicselezni az adóhatóságot, az államot” – jelzi Síklaki István szociálpszichológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánhelyettese. Az olyan adótudatos társadalmakban, mint például a skandináv országoké, az emberek bíznak az államban, komoly feladatokat bíznak rá, és azok teljesítését el is várják, cserében viszont készek a nagy összegű adót is megfizetni. Nálunk ezzel szemben csak az igaz, hogy mindenki elvár az államtól szolgáltatásokat, ám a többség nem bízik meg benne, korruptnak tartja és rendkívül rosszul működőnek. A társadalom egészének és az egyénnek az önkéntes szabálykövető magatartása Síklaki szerint csak akkor alakulhat ki, ha lehet hosszú távon gondolkodni. Azaz véget ér a Kádár-korban megszokott „húzd meg, ereszd meg” politizálás, illetve ha az emberek elhiszik, hogy nem a központ kénye-kedvétől függ, mikor milyen szabály változik meg egyik napról a másikra.
Addig azonban marad a potyautas magatartás – mind az adófizetés, mind az állami gondoskodás állampolgári kikövetelése szintjén. Annál is inkább, mert Karácsony Gergely, a Medián kutatásvezetője adatai szerint éppen az elmúlt tizenhét évben megerősödött szürkegazdaságnak azok a szereplői kívánják a leginkább a minden területen jelen lévő államot, akik féllegális tevékenységükből időközben szépen meggazdagodtak. Akinek törvényesen magas a jövedelme, ugyanúgy a kisebb államot részesítené előnyben, mint az, aki csupán alulfizetett munkavállaló a szürkegazdaságban. Előbbi kör tagjai ugyanis úgy gondolják, ha csökkenne az adó- és járulékelvonás, a pénzüket sokkal jobban be tudnák osztani ők saját maguknak, míg a szürkezóna kishalai egy ilyen változás esetén abban bízhatnának, hogy esetleg átléphetnek a legális gazdaságba, fizetnék utánuk a járulékukat, és általában megnőne a létbiztonságuk. Akik viszont sokat keresnek a szürkezónában, azoknak eszük ágában sincs törvényesíteni a tevékenységüket, miközben az állam így is minden szükségletükről gondoskodik – ingyen.
A kör itt bezárul, hiszen ennyi potyautassal a rendszer képtelen megfelelni az elvárásoknak. Következetésképpen a tisztességes adó- és járulékfizető polgárok azt látják, hogy a Kádár-rendszer óta, sőt, még korábbra visszanyúlóan ellenségként kezelt állam nem szolgáltat a megfelelő színvonalon a pénzükért. Mindezek láttán pedig, aki csak teheti, megkeresi a kiskapukat, és „megússza” az adófizetést. A dolog pikantériája, hogy a Medián két évvel ezelőtti, az adófizetésről szóló felmérésében a legtöbben – a túlzott mértékű elvonás mellett – éppen azért bírálták a jelenlegi hazai adórendszert, mert az túl sok kiskaput hagy az adóelkerülőknek. Ám az ellentmondás csupán látszólagos. A kiskapukat ugyanis a nulla összegű játék szellemében csupán másoktól irigylik az emberek, magukkal szemben egyre elnézőbbek. Legalábbis az idézett 2005-ös felmérés megkérdezettjeinek 42 százaléka tartotta bizonyos esetekben elfogadhatónak, hogy valaki kevesebb adót fizessen, mint a szabályok szerint kellene, és ez 10 százalékkal nagyobb arány, mint 1999-ben volt.
Az adófizetési morálban is visszaköszön tehát az a magyar jelenség, amit a politikai elemzők előszeretettel neveznek „következmények nélküli országnak”. „A Kádár-rendszerben az emberek kettéválasztották az életüket egy kevéssé élhető és egy élhetőbb részre. Az elnyomás megszűnése után pedig megmaradt, hogy van az életnek egy része, amit komolyan vesznek, és van egy olyan, amit csak annyira csinálnak, amennyire szükséges, ha a hatóság figyel. Az adócsalással ugyanez a helyzet: a többség csak akkor fizet adót, amikor azt érzi, hogy a hatóság odafigyel” – von sajátos párhuzamot Ungváry Krisztián történész, a rendszerváltás előtti állambiztonsági iratok átadását vizsgáló szakértői bizottság tagja.
SORSÜLDÖZÖTT GAZDAGOK. Persze az említett kiskapuk kihasználásában is mindig voltak egyenlők és egyenlőbbek, s utóbbiaknak a kiváltságos helyzetük anyagi javakban is kamatozott. Miközben azonban a korabeli sajtóból azt a következtetést lehetne levonni, hogy a Kádár-érában az átlagemberek erőteljes ellenérzésekkel viseltettek a gazdagokkal, a tollasodó „maszekokkal” szemben, a Figyelő által megkérdezett elemzők szinte egyöntetűen úgy vélik, e téren éppen a rendszerváltás óta romlott a helyzet. „A nyolcvanas évek végi felmérések azt mutatták, hogy akkor az emberek azokat az egyenlőtlenségeket tűrték különösen rosszul, amelyek státushoz kötődtek, azaz nem érdemhez, nem teljesítményhez, hanem például politikai pozícióhoz vagy kapcsolatokhoz” – hangsúlyozza Bruszt László. Az érdemekhez kötődő egyenlőtlenségeket viszont a magyarok legalább annyira elfogadták, mint a nyugat-európaiak. A Kádár-rendszernek volt ugyan egy baloldali demagóg vonala, amely próbált rájátszani a gazdagokkal szembeni ellenszenvre, de ez az erőfeszítés nem nagyon járt sikerrel. A mindennapi életben az emberek azt látták, hogy nem csak az ügyeskedők boldogulnak: aki a hatalom által megnyitott lehetőségekkel élve próbál előrejutni, az is viheti valamire. Az irigység persze alapvető emberi tulajdonság. Ám a Kádár-rendszerben a „szegény parasztok” és a „zsíros parasztok” között feszülő korábbi ellentét is inkább enyhült, mintsem erősödött volna. Arról nem beszélve, hogy a maszek világ beköszöntével Síklaki István szerint azt tapasztalták az emberek: „Az újdonsült vállalkozóknak nemhogy kedvezne a hatalom, ellenkezőleg, eltűri ugyan őket, de a fejük fölött állandóan ott a vasököl, amellyel bármikor lesújthat az ügyeskedőkre, ha önkénye úgy kívánja.” Azaz az irigységbe némi rokonszenv is vegyült.
A gazdagokkal szembeni fenntartások viszont azóta felerősödtek. A rendszerváltással ugyanis nem a köz-, hanem a magántulajdon lett az alapérték, azaz a gazdagodás már élvezte a hatalom támogatását. Vagyis aki gazdagodik, többé nem a hatalom ellenében teszi azt – ellenkezőleg, éppen azzal szövetségben. S miközben a Kádár-érában a párt- és állami vezetés, afféle feudális földesúri rétegként, a társadalom fölött állt, akire a „jobbágyoknak” eszükbe sem jutott irigykedni, ma a választott önkormányzati vagy parlamenti képviselők frissen szerzett politikai összeköttetéseknek köszönhetik gyarapodásukat, azaz hiányzik a korábbi feudális jellegű szétválás.
|
Nyelvi emlékek
Talán sehol sem mutatkozik meg látványosabban a rendszerváltozás előtti és utáni magyar nyelvhasználat átalakulása, mint a megszólítások világa. „Fölöttébb érdekes volt megfigyelni, hogyan mentünk át a Kovács elvtársból a Kovács úrba. Volt egy pillanat a rendszerváltás körül 1989-ben, amikor a parlamentben is mindenki dadogott, mert nem tudták, miként szólítsák meg egymást” – idézi fel az átmeneti időszak néha nevetségességbe torkollóan kaotikus helyzeteit Kontra Miklós egyetemi tanár, az MTA Nyelvtudományi Intézetének osztályvezetője. A szociolingvisztika területével foglalkozó kutató azonban hozzáteszi: ma is van a magyar nyelvterületnek olyan része, ahol az egyik ember a másikat még mindig „Tanár elvtársnak” szólítja. Az erdélyi Gyimesfelsőlokon egy öreg csángó embertől hallotta ezt a fordulatot, nem is olyan régen. Az eset egyrészt azt mutatja, hogy arrafelé az „elvtárs” szónak a hétköznapi embereknél aligha van – volt – ideológiailag kódolt többletjelentése – az nekik csupán egy megszólítás, és nem több -, de kiderül belőle az is, hogy a kis zárt falusi közösséget nem nagyon érték el az 1989 után Magyarországon végbement nyelvi változások.
Más kérdés, hogy ez utóbbiak itthon is csak igen hézagosan ismertek, tudományos kutatásokra ugyanis az elmúlt bő tizenhét évben egyelőre nem nagyon futotta a témában. Így amikor fölmerül a kérdés, hogy milyen nyelvi lenyomatai vannak a rendszerváltásnak, a nyelvészek Kontra Miklós szerint ma csak nagyon felületes dolgokat tudnak mondani. Igaz, talán azért sincs könnyű dolga annak, aki a rendszerváltás utáni nyelvi változásokat akarja tetten érni, mert ez a folyamat már a Kádár-éra utolsó éveiben elkezdődött, azaz korántsem egyik napról a másikra ment végbe. „A nyolcvanas évekre módosult a pártzsargon is, elharapózott a tegeződés, aki akkor az ötvenes vagy a hatvanas évek nyelvén szólal meg, kinevették volna. Ugyanígy fiatalosabb, modernebb, dzsesszesebb próbált lenni a KISZ is” – idézi fel Parti Nagy Lajos, a nyelvi finomságok iránt elkötelezett író és költő. Szavai szerint éppen ezért kellene óvatosnak lennie, ha egy korabeli művet akarna papírra vetni, mondjuk, a hetvenes évek elejének nyelvén, mert az akkori újságokba beleolvasva el kellene hinnie, hogy a magyar nyelv azóta „csak ennyit változott”. Ellenkező esetben ugyanis csak egy nyelvi karikatúra születne.
Akárhogy is, ma még a megszólításokat illetően is több a kérdőjel, mint a biztos válasz. Hiszen míg az elvtárs/úr váltás viszonylag magától értetődően ment végbe, a nők megszólítása esetében hatalmas a bizonytalanság. A nyelvész is csak találgat, mi lehet ennek az oka, azaz miért kínlódunk mindmáig olyan, a modern korban mosolyt fakasztó formulákkal, mint az „úrhölgy” vagy az „úrasszony”, és miért nem alakul egy végleges és általánosan elfogadott változat. Úgy véli, a nők esetében sokkal kevésbé volt mód arra, hogy például a hivatalos levelekben a háború előtti megszólításokhoz nyúljunk vissza, hiszen az akkori idők társadalmi viszonyaiból következően a nők elvétve kaptak a „Hivataltól” levelet. Ám a rendszerváltás után a hivatalnokoknak meg kellett írniuk a leveleket, így abban a könyörtelen helyzetben találták magukat, hogy egyik napról a másikra nekik maguknak kellett feléleszteniük vagy kitalálniuk, és használniuk egy sor, az előző évtizedekben nem létező nyelvi eszközt. Erre nem voltak felkészülve, és nem kaptak útmutatást sem, így érthetően nem is voltak képesek a feladattal megbirkózni.
Ellenben az élet egy másik területén ez a hivatalnoki kör a Kádár-rendszerből rá maradt szókincset minden gond nélkül viszi tovább: nevezetesen a felelősség hárításának a hosszú évtizedek alatt tökélyre fejlesztett fordulatait. Hiába nyert teret az országban a piacgazdaság, a bonyolult feladatokra ma sem azt mondja az illetékes beosztottak többsége, hogy „nem tudja azt megoldani”, hanem azt hogy az „megoldhatatlan”. Ám ami ennél még szembeszökőbb, a rendszerváltás utáni kormányok sem intéznek el szinte semmit. Napjaink döntéshozói esetenként még a Kádár-éra politikusainál is nagyobb előszeretettel bújtatják olyan megfogalmazások mögé a felelősségüket, mint hogy egy ügy „elintézésre került” vagy „elintézést nyert”. |
|
|
|
|
