Azt, hogy egy kutya „aki”, és nem „ami”, hajlamos vagyok Csányi Vilmos életmunkájának tulajdonítani. Persze még ma sem csengtek le teljesen a társadalomtudományi támadások, de ezeknek Csányi már nem tulajdonít nagy jelentőséget. „Engem elfogadtak azok, akik komolyan csinálják ezt a tudományágat. Korábban még ez teljesen reménytelen lett volna, mert az a tabu, hogy az ember az állatoktól különbözik, vallásos hiedelme volt az előző rendszernek.” Olyannyira, hogy amikor a veszprémi pártbizottság tudomására jutott, hogy az állatkertben Böbe csimpánz tévézik, kegyetlenül lehordták az igazgatót: mit képzel, ezek nem emberek, ezek nem nézhetnek televíziót, elvtárs!
Jeromos hallhatta már a történetet, mert diszkréten magunkra hagy, visszavonul a dolgozószobába. Sokan még ma is azt hiszik, hogy Csányi Vilmos miatta és az időközben kimúlt Bukfenc miatt kezdett el kutyákkal foglalkozni. Valójában sokkal bonyolultabb a történet. Kutatóvegyészként végzett és molekuláris biológiából doktorált, amikor 38 évesen tanszéket alapíthatott az ELTE-n. A neurobiológia iránt érdeklődött akkoriban, de egy ilyen tanszékhez rengeteg pénz kellett volna egy olyan korban, amikor éppen elindult lefelé a tudomány támogatása. „Na, akkor elkezdtem körülnézni, hol lehet viszonylag kis anyagi befektetéssel valamilyen eredményt felmutatni, és elkezdtünk etológiát csinálni.” Bejött.
Már az ötvenes években is jól megélt a díszhaltenyésztésből: volt olyan év, hogy 60 ezer forintot is megkeresett. Ebből egyrészt az következett, hogy a tanszékén rutinos akvaristaként ki tudta választani azt a fajt, a paradicsomhalat, amivel a lehető legjobban lehetett dolgozni. Másrészt a kifejlődött üzleti érzékét is kamatoztatta: mivel 1973-ban a tanszék induló éves költségvetése 15 ezer forint volt, még egyszer körül kellett néznie. Felvette a kapcsolatot egy állami gazdaság igazgatójával, Tölg Istvánnal, és a paradicsomhal kísérletekkel párhuzamosan pontytörzseket kezdtek nemesíteni. „Három év elteltével a tanszéki költségvetésem annyi volt, mint az egész biológiai tanszékcsoporté, tizenegy tanszéké összesen.” Ebből lettek Gödön állások, tanterem, műszerek.
Akkoriban nagyon nem ez volt az általános mentalitás. Az idő tájt tervezték a paksi erőművet, és 50 millió forintot szántak a vízkibocsátás biológiai hatásának tanulmányozására. Csányi tárgyalt a feladattal megbízott VITUKI-val, akik szívesen megbízták volna a kutatással az évi 2 milliós költségvetéssel gazdálkodó tanszékcsoportot. Annak vezetője azonban sajnálkozva rázta a fejét: „Hogy képzeled, hogy ennyi pénzt mi elfogadunk? Én nyugodtan akarok aludni, szó nem lehet róla.”
Csányi Vilmos nem tagadja, hogy sok „összeférhetetlenségi kalandja” volt az ELTE-n. Mivel állandóan összerúgta a port valami miatt, az egyetemen nem sok babér termett a tanszékének, ezért is kellett kívülről megszereznie a támogatást. A „kutyázás” is egy „körülnézésből”, az MTA-val közösre tervezett kísérletből fejlődött ki. Ebből ugyan nem lett semmi, viszont addigra beszereztek már vagy harminc kutyát, akikkel kellett volna kezdeni valamit. De nem lehetett. Hamar kiderült ugyanis, hogy az állatok mindenkivel kialakítottak valamilyen viszonyt, és azt belevitték a kísérletekbe. Aki gorombán bánt velük, annak egészen mást csináltak, mint annak, akit szerettek. „Így nem lehet dolgozni. Megőrültem, amikor ez kiderült, mert rájöttem, hogy nem tudok ehhez eleget. Ez pszichológia, nem létező kutyalélektan, én meg akkor éppen csak megtanultam az etológiát, ami egészen másról szólt.” Vissza a paradicsomhalakhoz, mígnem a haltanulási ingerekkel kapcsolatos kutatások eljutottak egy olyan szintre, hogy a folytatáshoz ismét sok pénz kellett volna. Unta is már a laboratóriumot, ahol előre tudta, mi fog kijönni a kísérletekből, s egy nap válaszút elé állította a kollégáit: maradnak a halaknál, vagy mennek vele kutyázni, mert úgy érezte, ott még adósságai vannak. Amikor viszont munkatársai lógó orral visszakérdeztek, hogy mit is kellene tulajdonképpen csinálniuk, Csányi Vilmos hirtelenjében nem tudott válaszolni. „Csak azt tudtam, hogy Gödre többé nem hozunk kutyát.” A szakirodalom sem segített, mert addig a pillanatig alig öt-hat tudományos cikk foglalkozott a témával. „Úgyhogy kerestünk kutyás embereket, akiket megkértünk, hogy jöjjenek be a laboratóriumba. Egyre érdekesebb eredmények jöttek össze, s amikor konferenciákon is elő tudtuk már adni és külföl-
dön is felkapottabb lett a téma, akkor a fiúk is egyre büszkébben vállalták a kutyázást.”
Úgy a rendszerváltás környékén felgyorsultak az események. Ám abból a tudományos világból, amely a pavlovi kísérletekhez szokott (eszerint a kutyának nincsenek gondolatai, érzései, tervei, képtelen az utánzásra, csak ingerválaszai vannak), még sokáig érkeztek olyan reflexiók, hogy „mindent rendben lévőnek tartunk, a módszereket, a statisztikát – csak sajnáljuk, nem hisszük el az egészet”. Azután kétszer is megkapták azt a díjat, amelyet az amerikai pszichológiai társaság a folyóiratában megjelent legjobb cikkeknek ítél oda. Ez volt a szakmai áttörés. Amikor pedig a tudományos munkák után megjelent a Bukfenc és Jeromos című könyv is, jött a tömegsiker. „Egy komoly biológus barátom közölte velem, hogy szégyelli magát, mert eddig nem úgy bánt a kutyájával, ahogy kellett volna. Bár én röhögtem rajta, de halál komolyan mondta, hogy eddig nem vette figyelembe, hogy a kutyája egy értelmes lény, és nem beszélgetett vele eleget.”
“Nagyon nehéz lenyeletni, hogy ugyan a verseny is fontos, de nem az viszi feltétlenül elõre a dolgokat, hanem az együttmûködés.”
A Bukfenc és Jeromos megjelent Amerikában, Angliában, Németországban, most fordítják olaszra. Kérdezem, hogy emellett, a másodkiadásokat is beleszámítva több mint harminc könyve közül melyeket tartja a leghatásosabbaknak. Megemlíti a sejtbiológiát, amelyből a középiskolákban tanulnak. A szakkönyvnek készült Humánetológiát, amely olyan példányszámban ment el, hogy azután megírta belőle Az emberi viselkedést is. „Egy nagyvállalat vezérigazgatója egyszer letolt, hogy a Humánetológia milyen nehezen olvasható, tele van idegen szavakkal. Két hónapja ráment, de átszervezte a vállalatát ennek alapján, és remekül sikerült. S hogy ő szívesen ad ösztöndíjat valakinek, aki lefordítja magyarra.” Azután eltelt hat év és Csányi maga vállalta a feladatot. Miután kihagyta a szakzsargont, kétszer olyan hosszú lett a könyv. Ez is a második kiadásnál tart.
Meglep, hogy az Evolúciós rendszereket kihagyja a felsorolásból, pedig az elmélet, hogy az evolúciós mechanizmusok nemcsak a biológiában, hanem az anyag csaknem minden szerveződési szintjén kimutathatók, egy teljesen új gondolatot bont ki. Maga is megemlíti, hogy a neten olvasott olyan megjegyzést, miszerint „Csányi akkor nyújtotta a tudományos teljesítménye maximumát, amikor az Evolúciós elméletet írta, azóta másodrangú médiacelebet csinált magából”. Elgondolkodva hozzáteszi: „Tulajdonképpen igaza van.” Az Evolúciós rendszert amúgy szakkönyvnek szánta, de sokan úgy fogadták, mint egy sajátos filozófiát. A tudományos világból olyan visszajelzéseket kapott, hogy bár nem tudnak semmit ellene felhozni, ez nem azt jelenti azt, hogy elfogadják a dolgot. „Bontsam apró részekre, és egyenként dugjam le a torkukon. Értettem, hogy most kis cikkekben ostromolni kellene a világlapokat, és majd akkor húsz év múlva önálló tudomány lesz. De ez engem nem érdekelt.” A kutyázással is az volt a szerencséje, hogy amikor az első eredmények jöttek, a kollégái az apró, kicsi, számára jelentéktelennek tűnő részletekből ötöt egymás után különböző helyeken megjelentettek. „Ilyen egészen apró részeket kellett bebizonyítani, hogy komolyan vegyenek. A tudomány így működik. El kell végezni az aprómunkát, és akkor elfogadják. Ez biztosítja, hogy a kóklerek kiessenek.”
Csányi Vilmos megengedhette magának, hogy mindig azt csinálja, ami érdekelte. Elismeri, hogy ez nagyon kiváltságos helyzet, de nem tartja szerencsének, amiben egyébként sem hisz. „Csak érzékenység van, hogy ha így nem lehet, akkor lehet másképp, vagy lehet más valamit. Ha egy tudományos munkában valaki azt mondja, hogy őt csak egyvalami érdekli és nem hajlandó tágítani a látókört, akkor időnként nem tudja továbbcsinálni. Ez egy stratégiai probléma, hogy az ember milyen úton gondolja az elképzeléseit megvalósítani.” Ő például szintetizálja a tudást, s emiatt annak idején már sok szakmai vitája volt igazgatójával, Straub F. Brunóval is, aki azt szerette volna, hogy egy dologban menjen nagyon mélyre. Ám a hatvanas, hetvenes évek eleji SOTE Orvosi Vegytani Intézet szabadszellemű, nyitott, a teljesítményt elismerő légkörében Csányinak sikerült elfogadtatnia magát. Sokáig nagyon bosszantotta ugyan, hogy a háta mögött úgy dicsérték: „munkás származású és nem hülye”, de azután maga is tapasztalta, hogy különböző problémák miatt a hasonló sorsú embereknek csak nagyon kis százaléka tudott megmaradni ebben a közegben. Straub pedig végül elismerte, hogy ő abban jó, ha széles területen mozog. „Ez hihetetlenül korrekt és rendes dolog volt tőle.”
Az ott felépített hitelre alapozta azután az ELTE tanszéket, bár elismeri, hogy nyugaton ezt nehezen tudta volna megcsinálni. „Ott alig képzelhető el, hogy valaki biokémiai, molekuláris biológiai területeken elért eredményekkel elkezdjen egy egészen más területen dolgozni, tanszékvezetőként, és legyen három-négy éve arra, hogy semmilyen eredményt nem tud felmutatni.” Ehhez kellett a szocializmus, meg talán a munkásszármazás is, ami a tudományos vitákban segítette olyan dolgok kimondásában is, amilyenekre mások nem tudtak vagy nem mertek vállalkozni. Ezzel együtt is csak jóval a rendszerváltás után, 2001-ben lett akadémiai tag, az ELTE-vel pedig sosem lett túl jó viszonyban, „mert olyan dolgokat csináltam, amiket ők nem szerettek”. Két éve, a 70. születésnapjára azt kapta ajándékba, hogy a félév végét meg sem várva, kirúgták. Nem egyéni sérelem, közel egy tucat társával bántak hasonlóképpen a tudományegyetemen – ezzel együtt az eljárásmód az, ami felháborítja ma is. Van mit csinálnia, több is, mint kellene (a Magyar Tudomány főszerkesztősége, filmes kuratórium, az Akadémia, időnként oktatás), mert egyre inkább az írásra, a szépirodalomra szeretne koncentrálni. S a sajtóban szinte havi rendszerességgel teszi közzé véleményét a világról.
Cikkeiben baloldali nézőpontból, a szolidaritás fontossága mellett érvel. Mint mondja, ma már az amerikai szociobiológusok is eljutottak oda, hogy az emberi viselkedést nem lehet megmagyarázni csak a versenyen alapuló szelekcióval. A csimpánzoknál például a bébi túlélési esélye, ha nem az anyja neveli, a nullával egyenlő. Az embernél 90 százalékos. Az embernél a csoport érdeke, hogy megmaradjon az utód, a csimpánzoknál csak az anya genetikai érdeke. Itt a kooperáción, a csoporton alapuló dolgok jelennek meg, ott a verseny marad az elsődleges. Ilyen és egyéb kutatások bizonyítják, hogy a szolidaritás az embernél genetikai vagy biológiai dolog, csak hát szélesebb körben egyelőre „nagyon nehéz lenyeletni, hogy ugyan a verseny is fontos, de nem az viszi feltétlenül előre a dolgokat, hanem az együttműködés.”
Azt persze nem mondja, hogy ez határozza majd meg a jövőt, mivel felelőtlenség lenne megjósolni, merre tart a világ. A tömegméret hatását nem tudjuk, nagyon sok variáns lehetséges. Valószínűnek tartja viszont, hogy katasztrófák előtt állunk, mert be fog záródni a piac. „Csomó problémát eddig úgy lehetett megoldani, hogy a termelést, a nehézipart egy másik országba teszik át, ott adják el a vacakokat. Ennek pillanatok alatt vége lesz.” Az ember engedett a majomösztönnek, belement abba a csapdába, hogy szereti a színes tárgyakat nézegetni és eldobni, erre épül az egész társadalom. Márpedig ez egyre reménytelenebb életcél az emberiségnek. Minden tömegtársadalomban megjelennek olyan mechanizmusok, amelyek a felnőttek aktivitását visszafogják, mint amilyen a jóga, a meditáció, ami tévé nélkül, egy jól megalapozott ideológiával képes hosszú órákra kikapcsolni a dolgozót az aktivitásból. „A tömeget nyugalomban kell tartani. Szépen vissza kellene vezetni az egyre csökkenő termelést úgy, hogy azért mindenkinek mindene meglegyen. De ez nem fog menni.”
A globális borúlátáshoz azonban lokális optimizmus társul. A konfliktusos magyar közgondolkodást Csányi Vilmos a magyar kultúra részének tartja. Az ellentéteket nem feloldani kell, hanem ritualizálni. „Ha az emberben tudatosul az, hogy a konfliktusainkat nem fogjuk tudni megoldani vagy összemosni, hanem a partnerünkkel ez a kialakult viszonyunk, akkor elfogadjuk, hogy nem kell a másikat eltüntetni, hanem elég, ha kivonulunk, és azt mondjuk, hogy hülyék vagytok, mire ők bejönnek, és szintén mondanak valamit.” Egyébként az egyszerűbb óceániai népcsoportok is ilyen kollektív lándzsarázással rendezik le a konfliktusaikat. Sőt, Csányiban feldereng egy francia regény is, amelyben van két család, és az egyik férfitagjai évente átjárnak és megerőszakolják a másik asszonyait. „És részletesen le van írva, hogy előtte való nap az asszonyok tiszta bugyit vesznek fel. Ha az ember tudja, hogy a tiszta bugyit elő kell készíteni, akkor már elfogadja a rítust. Ez hiányzik még nálunk.”
Tiszta bugyit a politikusoknak!
