Ez a felfogás – ha így marad – társadalmi-gazdasági katasztrófához vezet.
ELÖREGEDŐBEN. A magyar demográfiai helyzet még az egyáltalán nem rózsás uniós átlagnál is rosszabb. Márpedig az Európai Unió statisztikái szerint a következő pénzügyi-fejlesztési ciklus (2007-2013) végére a 25 tagállam demográfiai és termelékenységi képe radikálisan megváltozik. Az Európai Bizottság számítása szerint a közösségben a következő negyedszázadban majdnem 21 millió fővel kevesebb aktív korú (15-64 éves) lesz, valamint 2040-re a mai, GNP-ben számított „növekedési potenciál” 2,0-2,5 százalékról 1,25-re fog csökkenni. „A 60 évesnél idősebbek száma olyan gyorsan emelkedik, hogy 2008-ra a 0-19 évesek létszámát is meghaladja” – fogalmaz egy bizottsági jelentés. Ebből az is kiderül, hogy a demográfiai öregedés két időtávon okoz majd fejtörést az unióban. Először a 2010-2020-as években, amikor a baby-boom idején születettek mennek nyugdíjba, hirtelen megnövelve az idős korúak létszámát. Hosszabb távon, 2050 körül pedig az utóbbi két évtized alacsony születésszámai erősítik az elöregedési folyamatot.
Sziklai István szociálpolitikus és Lovászy László jogász
A népesedési folyamatok nagyságrendjüket és jelentőségüket tekintve példa nélküliek. Az uniós jelentésekből kitűnik, hogy számos országban a bevándorlás lett a demográfiai növekedés biztosításának a legfontosabb tényezője, mert a termékenység mindenütt a népesség változatlan fenntartásának küszöbe (átlag 2,1 gyermek egy nőre számítva) alá süllyedt, több tagállamban már 1,5-nél is alacsonyabb. (Ezzel szemben az Egyesült Államokban 2000 és 2025 között 25,6 százalékos népességnövekedés várható, amelyet főként a dél felől, Mexikó irányából zajló bevándorlás erősít fel.)
Az úgynevezett európai szociális modell jövője tehát sok kérdést tartogat számunkra. Kulcsfontosságú egy olyan aktív/aktivizáló jóléti állam megteremtése, ahol az emberek munkavállalása lép elő az elsődleges céllá. Ennek keretében a nagyobb mértékű foglalkoztatottság (legfőképpen a nők, a fiatalok és az idősebbek, valamint a fogyatékos emberek esetében), az innováció és a termelékenység növelése, illetve a pénzügyi és társadalmi fenntarthatóság fogalmazódnak meg megvalósítandó feladatokként.
ÜTKÖZŐ ELVEK. A probléma a nyugdíjrendszer (és az egészségbiztosítás) esetében különösen élesen vetődik fel. A helyzet viszonylag egyszerű, de messzemenő következményei vannak: egyre kevesebb embernek kell(ene) előteremtenie egyre több ember ellátásának a fedezetét. Ha tehát a magyar cégeknek az idézett felmérésből következő gondolkodásmódja nem változik meg, a nyugdíjrendszer finanszírozhatóságának a problémája csak hatványozódik. A pénzügyi fenntarthatóság és a mindenki számára garantált, megfelelő szintű ellátás elvei a jelenleginél is élesebben ütköznek majd egymással.
Elvben a nyugdíjrendszer bevételeit a jelenleginél több járulékot fizető (vagyis bejelentett) foglalkoztatottól, és/vagy a mainál magasabb társadalombiztosítási járulékkulcsoktól lehet remélni. Esetleg az állam az adókból befolyt (általános) bevételeiből fordíthat e célra többet. A kiadásokat pedig a kevesebb embernek szánt, illetve a kisebb összegű támogatásokkal lehet csökkenteni.
Természetesen az is lehetőség, hogy a nyugdíjkorhatárt (a bismarcki megoldást követve) felemelik, egyre inkább közelítve az átlagos életkor végéhez. Vladimir Spidla, az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális ügyekért felelős tagja szerint ez elkerülhetetlen lesz, mert minden egyes évvel, amikor emelkedik a nyugdíjkorhatár, 2050-re körülbelül átlagosan 20 százalékkal csökken a várható pénzügyi teher. (Kevéssé ismert: az 1880-as években elsőként Bismarck által bevezetett állami nyugdíj a 70. életév betöltéséhez volt kötve, ami akkor mintegy 20 évvel volt magasabb az átlagos élettartamnál. Manapság viszont – az unió régebbi tagállamaiban – többnyire a 65. életév a nyugdíjkorhatár, s ez után a szerencsésebb nyugat-európai országokban akár 20 további életévre is számíthatnak az emberek.)
Szemléletbeli kérdést is felvet az, mi számít idős kornak: ma ugyanis 60 évesnek lenni lényegesen mást jelent, mint mondjuk az 1920-as, vagy az 1930-as években. Azok a cégek, amelyek 45 évnél húzzák meg a felvételi korhatárt, azzal is súlyosbítják a nyugdíjrendszerre nehezedő, s az elöregedéssel kapcsolatos nyomást, hogy teret engednek a különféle, politikai szempontú szabályozásnak (mint például a korkedvezményes nyugdíj kérdése, ami a mostani választási kampányban is megjelent).
A munkaképes korúak foglalkoztatása, munkaerejük hasznosítása egyre sarkalatosabbá válik. A jövőben még nagyobb veszteség lesz a munkaképes korúak munkanélkülisége, inaktivitása, miközben például az állástalanság fogalma is megváltozik, mert egyre jellemzőbb lesz a munkahelyek instabilitása. Az egész életen át tartó (tehát a felnőtt korban is folyamatos) tanulás követelménye is ebből fakad.
ELFELEJTETT ÉRTÉKEK. Az ehhez szükséges jó közoktatásnak, az egyre jobb színvonalú, és a piaci igényekre gyorsan reagáló felső- és felnőttoktatásnak, valamint a munkaerő-hasznosításhoz ugyancsak nélkülözhetetlen, megfelelő színvonalú egészségügyi rendszernek a fenntartásához viszont (már csak a demográfiai tendenciák miatt is) növekvő állami (adó)bevételekre lenne szükség. Ugyanakkor éppen ezzel ellentétes folyamatok figyelhetőek meg szerte Európában. A gazdasági verseny éleződése az adó- és járulékfizetés mértékének a csökkentését helyezi előtérbe, aminek következtében a szociális kiadások lefaragása egyre többet kerül szóba. Kevesebbet kell elvonni a gazdaságból, így az versenyképesebb lesz – hangzik az érvelés. Az EU lisszaboni stratégiájának 2005. évi (félidős) felülvizsgálata, amely a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést állította a figyelem (és az uniós társfinanszírozással megvalósuló nemzeti fejlesztések) középpontjába, úgy tűnik, a társadalmi biztonságról és kohézióról megfeledkezett.
Kétségtelen, hogy az EU lehetőségeit e téren korlátozza a gazdasági verseny dinamikája. Az egységes piac lefelé nivellálási versenyt gerjeszt, amely az alacsonyabb adókhoz és járulékokhoz való igazodást támogatja. Ez viszont csökkenti a kormányzatok költségvetési bevételeit. De még ilyen körülmények között is éppen egyes uniós országok nyújtanak kiváló példát arra, hogy a magas szintű szociális biztonság és a gazdasági versenyképesség nem feltétlenül zárják ki egymást. A Világgazdasági Fórum legfrissebb rangsora alapján a világ öt legversenyképesebb országa közül három skandináv (1. Finnország, 3. Svédország, 4. Dánia), miközben a szegénység itt a legalacsonyabb a világon, a jóléti kiadások pedig helyenként meghaladják az EU régi tagállamainak átlagát (Svédország, Dánia), vagy csak alig maradnak alatta.
Spidla úgy fogalmazott, hogy az európai szociális modell a demokrácia alapja Európában. A reform során tehát nem a célkitűzést kell megváltoztatni, hanem az azt működtető rendszert, illetve, mint idehaza is, a foglalkoztatással kapcsolatos társadalmi szemléletet. A feladat óriási, mert a modern Európa még sosem szembesült olyan jövőképpel, amikor gazdasági növekedést kellett produkálni csökkenő népességgel. A történelembe visszanyúlva viszont találunk analóg példát. Hasonló volt a helyzet a Római Birodalom bukása előtt.
