Egyes álmokat évszázadokon át lehet álmodni. A magyar vezető rétegek a XIV. század, az Anjou-királyok óta ringatják magukat abban a hitben, hogy Magyarország a régió vezető hatalma, vagy legalábbis azzá válhatna. Akár három tenger is moshatná a partjait. Tovább álmodoztunk azóta is, pedig száz év óta egyetlen tenger sem mossa már az ország határait. Igaz, a kiegyezés után, a Habsburg monarchia társbérlőjeként volt valami realitása a dolognak, de nemzetiségi politikánkkal, Bosznia-Hercegovina annektálásában és az első világháborúban játszott szerepünkkel ez a lehetőség is köddé vált. A ködök persze többnyire nehezen szállnak föl. A középhatalmi álmok helyén Nagy-Magyarország délibábképe sejlett föl sokak vágyvilágában. Majd jött a gyarmati sors újabb negyven éve.
Az 1990-es évek derekán, a gazdasági és politikai sikerek hatására – mert a piacgazdaság és a demokrácia intézményrendszerének gyors kiépítése igazi siker volt! – újra feltámadtak a középhatalmi álmok, vagy akár tervek, abban a formában, hogy az ország a régió középpontjává válhatna. Elsősorban gazdaságilag (és itt főképp dél-keletre és keletre tekintgettünk), és részben politikailag is (itt a visegrádi vár körül gyülekeztünk).
Hankiss Elemér, szociológus
Az eredmények azonban egyelőre igen szerények. És fölmerül több kérdés. Először is az, hogy milyen régióról beszélünk. A Kárpát-medencéről? Kelet-Közép-Európáról (Szlovákia, Kárpát-Ukrajna, Románia – Transzilvánia -, Szlovénia, Horvátország, Magyarország)? Délkelet-Európáról (Románia, Bulgária, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Albánia, Szerbia-Montenegró, Horvátország)? Másodszor, hogy egyáltalában van-e reális lehetősége annak, hogy Magyarország a fenti régiók valamelyikének központja legyen. Harmadszor, hogy előnyös volna-e az országnak, ha betölthetné ezt a szerepet. Nem volna-e például fontosabb minden erőfeszítésünket arra összpontosítanunk, hogy az európai és a globális gazdaságban és társadalomban váljunk igazán sikeressé? Negyedszer, hogy ha szükség van erre a szerepre, akkor melyek e szerep eljátszásának az akadályai és lehetőségei. Ötödször, hogy mik a vele kapcsolatos konkrét teendők.
Esélyeink latolgatásában segítségünkre lehet, ha megnézzük, mik voltak a történelem során a sikeres regionális központok jellemzői. Hogy élesebb legyen, nagyítsuk fel a képet! Ne egyszerű regionális központokat, hanem szélesebb hatósugarú „világközpontokat” vegyünk szemügyre. Például a hajdani Athént, Rómát, a XIX. századi Angliát vagy a mai Egyesült Államokat. Hogyan váltak nagy hatalmú és nagy hatású központokká, s miként tudták megőrizni ezt a kiváltságos helyzetüket viszonylag sokáig? Elég, ha csak néhány szempontot veszünk számba.
Mi a teendő?
LEHETŐSÉG-FELMÉRÉS. Gondos körültekintéssel föl kell mérnünk a régióban számunkra meglévő lehetőségeket.
ERŐFORRÁS-FELMÉRÉS. Pontosan föl kell mérni erőforrásainkat.
ESÉLYFELMÉRÉS. El kell döntenünk, hogy milyen területeken van esélye annak, hogy a régió központjává válhatunk. Politikai vagy katonai területen bizonyára nem; logisztikai és információs központként esetleg; az Európai Unió kihelyezett központjaként átmenetileg, néhány évre, talán; az osztrákokkal, szlovénekkel, szlovákokkal összefogva talán gazdaságilag is; és így tovább.
PROGRAMALKOTÁS. Pontosan meg kell fogalmazni a teendőket, és össze kell hangolni a politikai, gazdasági, kulturális szereplők tevékenységét.
NYITÁS. Fokozatosan meg kell változtatni a magyar társadalom mentalitását, magatartását, fel kell törni szemléletének zártságát, rá kell irányítani figyelmét a világra, s a többi közt erre a régióra is.
OKTATÁSI VÁLTÁS. Lépésről lépésre, de gyökeres fordulatot kell végrehajtani az iskolai és a felnőttoktatásban. Nyitottságra, vállalkozó kedvre, versenyszellemre, kockázatvállalásra, probléma-megoldásra, alkotószellemre kell nevelni diákjainkat és az ország polgárait.
DIPLOMÁCIA-ÉPÍTÉS. Ki kell építeni a térségben egy, a jelenleginél sokkal hatékonyabb gazdasági, kulturális és politikai diplomáciát.
INFORMÁCIÓ-ORIENTÁLT-SÁG. Komoly anyagi ráfor-dítással gyorsan és intenzíven fokozni kell az ország információbefogadó, -feldol-gozó és -továbbsugárzó képességét.
VONZERŐ-FOKOZÁS. Vonzóvá kell tenni az orszá-got a térség legmozgéko-nyabb, legtehetségesebb szakemberei, szakmunkásai számára.
CIVILIZÁLT LÉT. Kitartóan dolgoznunk kell azon, hogy a világban és a térségben ez az ország a civilizált polgári lét egyik békés szigetévé váljon, és tartósan az is maradjon.
Amikor ez a folyamat elért egy bizonyos kritikus szintet, a központ elkezdte szétsugározni a világba mindezeket az értékeket. Gondoljunk csak arra, ahogyan a görög hatalom, tudás, civilizáció szétsugárzott a földközi-tengeri medencében és azon túl is; ahogyan a római közigazgatás és jog szétsugárzott Európában; vagy ahogyan az angol majd később az amerikai gazdasági és társadalmi technikák összessége (gőzgép, demokrácia, parlamentarizmus, piacgazdaság), vagy az ott kialakult világszemlélet, életforma, kultúra szétsugárzott a világban. Amíg ez a felszívó-tömörítő-megújító-kisugárzó mechanizmus működött, addig az illető város, városállam, ország megőrizte központi helyét s hatalmát. De vajon a mai Magyarország rendelkezik-e ezzel a képességgel? A válasz egyértelmű: pillanatnyilag nem rendelkezik vele.
Budapestnek 1867 és 1914 között jelentős mértékben megvolt ez a képessége, legalábbis ami a Kárpát-medencét illeti. Sereglettek ide az akkori ország minden pontjáról az emberek; ki tanulni jött, ki dolgozni, ki szerencsét próbálni, karriert csinálni. Mert a város a lehetőségek sokaságát kínálta a külsőbb körökből, a régióból érkezőknek: kiváló iskolákat, munkalehetőséget, a karrier és a siker reményét, a meggazdagodás vagy legalábbis a tisztes polgári lét lehetőségét, békés életet, a türelem légkörét, jogrendet, kapcsolatokat, a mondén élet csillogását, továbbá kaput nyitott Európára, mindarra az újra, ami a világban megszületik és történik. A város, az ország azonban 1918 után elvesztette, és a mai napig nem nyerte vissza ezt a vonzerőt. Kihunytak a fényei. Kívülről nézve az ország – a gazdasági élet, a tudás, a kultúra néhány szépen fénylő szigetén kívül – homályba burkolózik.
Vajon miért? Egyebek közt minden bizonnyal azért, mert a felszívás-tömörítés-megújítás-kisugárzás imént említett mechanizmusának nálunk ma szinte minden alkotóeleme hiányzik, vagy legalábbis rosszul működik. Vegyük sorra a legfontosabbakat:
MEGGYENGÜLT FELSZÍVÓERŐ. Nincs hatalmunk ahhoz, hogy idevonzzuk – miként azt más nagyságrendben Athén, Róma, London vagy New York tette – egyfelől a térség legkiválóbb elméit és legdinamikusabb személyiségeit, s magunkba szívjuk a világ vagy akár csak a régió gazdasági és szellemi javait, erőit. Munkaerőnk képzettsége, intézményrendszerünk, társadalmi viszonyaink, életmódunk, mentalitásunk viszonylag szerény mértékben képes idevonzani a világban keringő anyagi és szellemi javakat, s amit idevonz, arra itthon van szükség, nem sok jut belőle arra, hogy a régióban komoly gazdasági szerepet játszunk velük.
ZÁRT TÁRSADALOM. Komoly akadály az is, hogy a magyar társadalom zárt – méghozzá több szempontból is. Az, hogy a tengerjáró népek nyitottsága nincs meg bennünk, bocsánatos bűn. Ám az már súlyos kórtünet például, hogy az elmúlt három évben Lengyelországból állítólag százezer fiatalember ment ki dolgozni, szerencsét próbálni Angliába, míg Magyarországról alig tízezer. Pedig a lengyel társadalom nem tízszer akkora, mint a magyar. A világra való nyitottságra, vállalkozó kedvre, a vitorlabontás bátorságára és örömére már az óvodában, iskolában, egyetemen, a felsőoktatásban, a médiumokban kellene rászoktatni, tanítani, buzdítani a gyerekeket és a felnőtteket. Nem tesszük.
BEFELÉ FORDULÁS. A kelet-európai, délkelet-európai régióval szemben különösen zártak vagyunk. Valljuk be őszintén, nem érdekelnek minket északi, keleti és déli szomszédaink, nem is szólva a balkáni országokról. Politikusaink többségére is jellemző ez a farkasvakság. Üzletembereink egy része valamivel nyitottabb, de azért a túlnyomó többség a nyugati piacokra veti tekintetét. Befelé fordulunk, vagy fordítanak minket. Az iskolákban – a világtörténelem nagy vonalainak áttekintése mellett – még mindig magyar történelmet tanulunk, s nem a Kárpát-medence vagy a tágabb régió történetét. Jóformán semmit sem tudunk a szomszéd országok történelméről, kultúrájáról, múltbeli s mai életéről. Mintha még mindig balga elődeink gőgös szállóigéjét fújnánk: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita (Magyarországon kívül nincs élet, ha van is élet, az nem ilyen [igazi]).
PROVINCIÁLIS MÉDIA. Médiumaink is zártak, provinciálisak. Hetek vagy akár hónapok telnek el, míg egy-egy hírt hallunk Dél-Amerikáról, Kanadáról, Indiáról, Ausztráliáról, Japánról, sőt, még mintha Európa is csak Brüsszel volna, Amerika pedig a Fehér Ház, a Pentagon és Hollywood. S mintha Indiában csupán vonatbalesetek és földrengések, Ausztráliában cápák, Dél-Amerikában pedig földcsuszamlások volnának. És a régió országai? Csak akkor kerülnek bele a híradásokba, ha ciánt öntenek a folyóinkba, verik magyar véreinket, vagy ölik egymást. Hogy akarunk így a régió központjává válni?
VENDÉGSZERETET-HIÁNY. Arról nem is szólva, hogy általában véve sem szeretjük az „idegeneket”. Lehet, hogy a magyar ember vendégszerető (egyébként szinte minden nemzet, nép ilyennek látja saját magát), de hogy az ország nem vendégszerető, az biztos. Aki nem hiszi, próbáljon ukránként, szerbként, bosnyákként belépni a magyar határon: nem fogadják tárt karokkal, nem üdvözlik ukrán, szerb, bosnyák zászlók, kedves hoszteszek, nem érezheti magát szívesen látott, megbecsült vendégnek. Minden oka megvan a szorongásra. Vagy képzeljük bele magunkat egy magyarul nem beszélő nyugati turista vagy üzletember helyébe, aki akár csak Budapesten szeretne eljutni ide vagy oda, de nem talál útbaigazítást, aki viszolyog a szemetes utcák és koszos lépcsőházak láttán, akit legorombít az ellenőr, átver a taxis és a pincér, és akinek magyarul gagyog a rendőr. Ilyennek képzelik az emberek régiójuk központját?
INTÉZMÉNYI GYENGESÉGEK. Nem vonzzuk magunkhoz a térség mozgékony, vállalkozó kedvű, tehetséges polgárait sem. Nem kínáljuk ösztöndíjak ezreit diákjaiknak, és szinte lehetetlenné tesszük szakembereik munkavállalását és letelepedését. A Közép-Európai Egyetemen és néhány kutatóintézeten kívül alig-alig van olyan iskolánk, egyetemünk, kutatóközpontunk, tanszékünk, műhelyünk, amely a legjobb volna a régióban, ahova tolonganának a régió diákjai és szakemberei, ahol világraszóló új gondolatok születnek, s ahol úgy érezheti az ember, hogy az események és az élet fősodrába került. Hány olyan bankár-, menedzser-, politikus-, mérnök- vagy orvosképző központunk van, amely a világ egyik legjobb és leghíresebb intézménye? Mint amilyen volt, s részben még ma is az, a Kodály vagy a Pető Intézet, a Tungsram vagy a Ganz kutatóközpontja? Folyik-e olyan humán és társadalomtudományi képzés, amely összehasonlító és interdiszciplináris alapon elemzi a térség múltját és jelenét, alapvető problémáit és trendjeit, s amelynek, e téren, nincs párja a világban (ahogyan például a XX. század elején alig-alig volt párja a magyar orientalisztikának)?
A FELFEDEZŐ LÁZ HIÁNYA. Meglehetősen gyenge az információ-felszívó képességünk. Gondoljunk csak arra, hogyan rajzottak ki a világba a japánok a hatvanas-hetvenes években, s gyűjtötték hangyaszorgalommal az információt arról, mit hogyan csinálnak a fejlett országokban, mi módon lehetne ellesni titkaikat, és fokozatosan meghódítani piacaikat. Alig-alig van nyoma ennek a felfedező láznak a mai magyar társadalomban. Ha nem vagyunk az új technikák, tudások, kezdeményezések csillogó-villogó központja, ugyan mit ajánlhatunk a régió országainak?
INFORMÁCIÓHIÁNY. A magyar társadalom maga is információhiányban szenved. A megfelelő intézmények, ügynökségek, kamarák például egyelőre nem képesek elegendő és szakszerű információval ellátni a kis- és középvállalkozókat az export- és kooperációs lehetőségekről. A mezőgazdaságban még rosszabb a helyzet, időnként már-már katasztrofális a termelők tájékozatlansága. A nyugati országokkal összehasonlítva gyenge a diákok tájékoztatása is a külföldi tanulási lehetőségekről. Anyagi nehézségekkel küszködő könyvtáraink és intézeteink nem tudják beszerezni az új könyvek és folyóiratok szükséges minimumát sem. Az internet sokat javít a helyzeten, de nemzetközi összehasonlításban nálunk még viszonylag keveseket ér el. A médiumok az elkerülhetetlennél jóval nagyobb mértékben zúdítják rá a társadalomra az üres, triviális információk tömegét, és alig-alig biztosítanak helyet a fontos, tartalmas információknak. S ha belegondolunk: egy információhiányban szenvedő társadalom vajon hogyan válhatna egy régió információs központjává?
Budapest anno. Ekkor még erős volt a vonzerő.
ELÉGTELEN INNOVÁCIÓ. Nem dicsekedhetünk különösebben azzal sem, hogy nemzetközi összehasonlításban kiválóak vagyunk a világból beszívott ismeretek, eszmék, tudások sűrítésének, feldolgozásának, megújításának, innovációjának képességével. Iskoláink többségének, tudjuk, nem erőssége az, hogy diákjaik problémamegoldó, alkotó és kommunikációs készségét, versenyszellemét fejlesztik, őket Európában és a mai világban otthonosan mozgó, sikerorientált polgárokká nevelik. Kevés az országban az olyan tudás- és ipari park, interdiszciplináris közösség is, ahol a különböző szereplők, tudások és kezdeményezések kölcsönhatásából jó eséllyel születhetnek új megoldások, a világpiacon eladható szellemi és anyagi javak. Az innovációnak, új kezdeményezéseknek nincs meg a kedvező légköre, társadalmi, állami támogatása, kellő anyagi háttere sem. A kutatás-fejlesztésre szánt összegek aránya európai viszonylatban közepes vagy alacsony, s az erre szánt összegek tetemes hányada is elpocsékolódik.
Mit tudunk ajánlani, nyújtani a régióban élőknek? Nem sokat. Befektetést, működő tőkét? Kismértékben. Gazdasági modellünket? A nyolcvanas években volt erre lehetőség; most már mi is utánzók vagyunk. Pénzügyi-üzleti tudásunkat? Esetleg, ámbár egyelőre nagyobb vonzereje lehet a nyugat-európai, amerikai tanácsadóknak, partnereknek. Kiváló iskolákat, ösztöndíjakat, pezsgő nemzetközi diákéletet, kapcsolathálót, a világpiacon keresett tudást és készségeket, a világra nyitott ablakokat, kapukat? Alig-alig. Karrierlehetőségek széles skáláját? Egyáltalában nem. Vonzó, izgalmas, mozgalmas kulturális életet? Béccsel, Berlinnel, Rómával, Londonnal, Párizzsal, de még Prágával vagy Varsóval sem igen tudunk versenyezni. Polgári jólétet? Legfeljebb keveseknek. A jól működő demokrácia modelljét? Ma még nem. Békés, civilizált, toleráns, eleven szellemű, kreatív társadalmi környezetet? Nem igazán. Azt az érzést talán, hogy itt van a világ egyik eleven, dinamikus gazdasági és szellemi központja, ahol a fontos dolgok történnek? Egyáltalában nem.
S még amink van, azt sem nagyon tudjuk kisugározni a régióba (sem a világba). Közös múltunk rossz emlékei miatt sokan – bár szerencsére egyre kevesebben – bizalmatlanul tekintenek ránk, nem is akarják meghallani, amit mondunk, gyanakvással fogadják közeledésünket. Nem beszéljük a térség nemzeteinek a nyelvét. Nincs világos elképzelésünk a régióban játszandó szerepünkről, nem hangoltuk össze a politikai, gazdasági és társadalmi szereplők munkáját, következésképpen nemzetközi tevékenységünk e téren esetleges, kapkodó, alacsony hatásfokú. Gazdasági és kulturális diplomáciánk ernyedtebb, erőtlenebb és szervezetlenebb, mint mondjuk Németországé, Franciaországé, Spanyolországé, és ez messze nem csak azon múlik, hogy kevesebb a pénzünk és elenyészően kicsiny a nemzetközi befolyásunk. Nincsenek kiváló ügynökségeink a térség országaiban, amelyek tájékoztatnák az ottaniakat a magyarországi lehetőségekről, illetve a hazai társadalmat az ottani folyamatokról és lehetőségekről. Viszonylag kevés az olyan esemény is (ámbár a fontos sportesemények és kongresszusok száma örvendetesen nőtt az elmúlt évtizedben), amely felénk fordítaná a térség lakóinak érdeklődő figyelmét…
A fent elmondottakból a teendők egy része világosan kirajzolódik (lásd külön). A munka során mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy az ország a gazdásági, társadalmi és kulturális élet, az új eszmék, gondolatok, kezdeményezések egyik, bár méretét tekintve kicsiny, de elevenen pezsgő és fényesen sugárzó központjává váljon a világban. És mindezt a munkát el kell végeznünk akkor is, ha nem célunk az, hogy a régió központjává váljunk…
