Dobogókő. Természet, jó levegő, lenyűgöző hegyek karéja. Ennyit tudtam róla. Egyszer-kétszer jártam fent az évtizedek során, de akkor is mindig csak télen, kizárólag a sípályán dideregve (lányom a magyar sí válogatott versenyzője volt, Dobogókőn aránylag lehetett edzeni a lapos Magyarországon). A táj ilyenkor mindig ködben ült, tulajdonképpen nem is volt táj, ki tudta, milyen paradicsom közepén toporgok és didergek, amíg az edző ordítva szlalomoztatja a gyerekeket.
Aztán nagy szünet. Pár hete ugyancsak a lányom forszírozására egy nagyszerű mérnökemberrel (tehát nem blöffgyanús sámánnal) bemérettem öreg solymári házunkat, földsugárzásilag. Mágikus gajdolás nélkül, műszerrel megy a dolog, kileng vagy nem leng ki, mennyire és meddig: ez látható, tényszerű, nincs vita. Mindenkinek csak ajánlhatom, kicsit odébb kellett tolni az ágyamat, és azóta remekül alszom. A teraszunkról pedig, ahol koratavasztól késő őszig imádok kint ülni, amikor csak lehet, kiderült, azért, mert kivételesen pozitív a földsugárzása. És végül megtudtam, hogy Dobogókő fantasztikus erőközpont, a világon két ilyen koncentrált hely ismert: Dobogókő és Jeruzsálem. (Aha! Ezért olyan fontos és szent hely három világvallásnak is, ezért nem tud egyik sem lemondani róla. Azaz meg kell egyezni!) Dobogókő szép és sejtelmes neve pedig azt takarja (vagyis a régiek tudták, amit tudni kell), hogy ez a világ egyik „csakrája”. A nép és az ősi elnevezés szerint: itt dobog a Föld szíve.
Ennyi elég: gyerünk Dobogókőre! Méghozzá normális őszidőben, amikor nem didergető vastag ködbe burkolja Tél tábornok a tájat. Azt is hallottuk, hogy létrejött ott egy Saolin falu, a távol-keleti szerzetesek fölfedezték a kivételes helyet, sőt, azt is fölfedezték, hogy nem a csúcson van a legnagyobb erőkisugárzás, hanem lejjebb, egy völgyben. Ezt megszerezték, ez a Saolin-völgy. Nézzük meg először ezt.
Mesevölgy. Hatalmas ősfák, szelíd tisztás, ahová besüt a nap, elszórt bungalók, ki lehet venni, megszállni, szemlélődni, meditálni. Már a falubejáratnál, aztán több helyütt fogadnak a fura harci figurák színes szobrai. Általában azt nem értjük mi, európaiak: a békés buddhizmusban mi ez a harcművészeti ág. A magyarázat: védekezés, mintegy az agresszió rendreutasítása. A Saolin sosem támad, de pompásan meg tudja védeni magát és másokat. Az agressziót nagy hatékonysággal visszaküldi a feladónak. Buddhizmus és harcművészet így találkozik.
Van éttermük, szerettem volna ott ebédelni és írni róluk, de elküldtek, mert rendezvény foglalta el a termet. Akkor gyerünk feljebb a hegyen. Találtunk is az út mellett egy kellemes vendéglőt, Platán a neve. Barátságos, napos terasz. Hihetetlen száguldású kiszolgálás, ilyen tempóban csak Hegyeshalmon túl láttam eddig dolgozni. Nagyon jó étlap, mögötte, mint kiderült, nagyon jó konyha. A terasz előtt, az útra nézvést, mint Görögországban, ínycsiklandozó illatozással sütögetés folyik faparázson. Kérdeztem és mondták: filozófiájuk a gyorsaság meg a karakteres konyha. Ezt abszolút igazolta is a tárkonyos vadragu és a Mátyás király kedvence leves. A rozmaringos báránysült tepsis burgonyával (ez utóbbit kicsit oda kéne kapatni). A faszenes kínálatból a jó füstös rablóhús görög salátával. És a felséges pacalpörkölt körömmel (!), csípősen. Tiszta szerencse, hogy Saolinéknál nem volt hely.
Utána séta a csúcsra. A kilátó, ahová nem terel semmiféle tábla, az ember véletlenül találja meg, lélegzetelállító látványt nyújt. Minden bizonnyal a Föld egyik legszebbike. Nem kétséges, hogy „csakra”. De lélegzetelállító az a gondozatlanság, kultúrálatlanság, kosz is, amiben ez a világ csodája senyved. Lehangoltan indultunk haza. Erőt gyűjteni mentünk, és mire hazaértünk, jártányi erőnk sem maradt. Nemcsak vénségemnek, hanem sokkal fiatalabb feleségemnek sem. Ki voltunk szipolyozva. Lehet, hogy a „csakra” belőlünk töltötte fel magát? Reklamálok!
